Villanás – Csillag Péter jegyzete

Talán a fehéroroszoktól kapott 5–2-es zakó, talán a grúzok elleni reménytelen 1–3 estéjén lehetett, már nem emlékszem. Csak arra, hogy érettségire készülő osztálytársaimmal ülünk a Bukarest utcában, a Tengernagy sörözőben, és amikor Tomi, a javíthatatlan Újpest-drukker csapos a közvetítés végén átkapcsol a RTL Klubra, valami furcsa, céltalan üresség marad a levegőben. Megy a képernyőn az amerikai akciófilm, harcias rendőrnő osztja a pofonokat, a gyenge szinkronhang kíméletlenül túlkiabálja a kocsmazsivajt, mi pedig már szomorúak sem tudunk lenni.

Ez van, nincs mit ragozni, nincs mit szépíteni. Kikaptunk csúnyán (máshogy mondtuk, persze).

Mégis, mi a fenére számítottunk? Mi a franccal etettük magunkat? Annyit sem ér ez az egész, hogy tépjük magunkat, elkeseredjünk miatta. Menjünk ki inkább a Kosztolányira, együnk egy hamburgert a piros bódénál, a bőrkabátos gyereknél.

Nyúlunk a korsó után a tizennyolc évesek erőszakolt közönyével, Tomi meg odajön, és mondja, csak mondja a régi újpesti élményeket, amikor serdülőként beállhatott egyszer a nagyok közé, és a Zámbó tízből tízszer odaívelte a lábára. „De ezek?!” – és fitymálóan a tévére legyint, amelyen a kocsmaközönség feszülten figyeli éppen a New York-i autós üldözést.

A következő őszön, 2002 októberében, már egyetemista diákmunkásként, műszakom végeztével lestem a matrózokkal a Vigadó téri hajóállomás bódéjában a San Marino elleni Eb-selejtezőt. Hátha...

Első félidő, 0–0, a szokásos. Aztán jön a 49. perc, magyar szöglet jobbról, Gera a kaputól hét méterre felpörgeti magának, és úgy beollózza a San Marinó-iaknak, hogy a nézőt szinte feldobja a széke, én meg egy életre megtanulom, milyen az a matrózölelés. Lassítják, ismétlik a jelenetet, és lassíthatnák, ismételhetnék még ötször, tízszer is, ahogyan felemeli magának, megnézi a labdát, és gumiember módjára áthúzza a feje fölött (végül a mesterhármasával nyertünk 3–0-ra). Ezért a három másodpercért érdemes leülni a matrózok közé, sőt még talán a Bukarest utcai fejfájdítós esték, leőrölt remények is elfelejtődnek. „Meg kellene állítani a játékot, és kiosztani nyolcvanezer pohár pezsgőt a nézőknek, hogy ünnepeljék meg a pillanatot” – mondta a mexikói ollózókirály, Hugo Sánchez varázslatos Real-góljáról Leo Beenhakker mester. S ha a madridi nyolcvanezret kicseréljük a Megyeri úti nyolcezerre vagy a Nagyerdei Stadionban összeszámolt szombati hétezerre, néha-néha idehaza is nyúlhatunk a pezsgőért.

„Láttad?” – hallottam vasárnap a fővárosban itt is, ott is a bűvös kérdést, olyanok szájából, akik a magyar futballt a legritkább esetben hozzák szóba. Mintha valami mágikus esemény történt volna, mindenki arról beszélt. A debreceni Zsóri Dániel Fradinak lőtt ollózós gólja felvillantotta az ismerős varázst: ahogyan Gera Zoltán 17 évvel ezelőtt, most a 18 éves fiatalember segít ideig-óráig életben tartani nemzedéke fogyó reményét.