Kik és hogyan irányították a futballéletet a budapesti kávéházakból?

A két világháború között virágzó közép-európai futballstílust, az úgynevezett Duna-menti iskolát a szakirodalom előszeretettel társítja a kávéházak világához, a pályán képviselt szellemiség, játékkultúra hátterében a korszak jeles vendéglátóhelyeit látogató értelmiség köreit sejtve. Közkeletű vélemény, hogy Bécs, Budapest és Prága futballéletének majdnem olyan fontos színterei voltak a társadalmi középosztály városi találkozóhelyei, mint maguk a pályák. Cikkünkben arra teszünk kísérletet, hogy korabeli sajtóforrások segítségével megvilágítsuk, miként fonódott össze a kávéházi és a labdarúgóközeg, melyek voltak az emblematikus budapesti futballkávéházak és egy-egy emlékezetes kávéházi sportfigura alakját is felidézzük. Mielőtt azonban megismernénk a pesti futball „feketézőinek” szövevényes viszonyait, lapozzuk fel az Ujság című napilap egyik 1928. októberi riportját arról, miként hangoltak nyugati szomszédunknál a közelgő osztrák–magyar válogatott mérkőzésre.

„Ott ültünk a Ringcaféban, a bécsi futball kávéházában szombaton este és a magyar vezetők csendesen hallgatták Hugo Meislt, a futball pápáját. Ez az européer külsejű, ideges úr azután igazán érti a labdarúgást, a század nagy passzióját, érti és imádja. Ahogy beszél a futballról, ott ül az ajkán a lelkesedés. Üzletember, diplomata és rajongó egy személyben. Egy-egy félmondatban jobban megvilágítja a magyar futball válságát és minden problémáját, mint az összes magyarországi ankétek díszbeszédei. Csak amikor dicsérte, nagyon dicsérte a magyar futballcsapatot, amely október 7-én, a hatvanharmadik osztrák–magyar válogatott mérkőzésen küzdeni fog a legjobb osztrák tizenegy fiú ellen...

– Ugyan, uraim – mondta egyik vezetőnk –, egészen biztosan győzünk!

De nemcsak a magyar vezetők mondták ezt. Így nyilatkoztak az osztrákok, akik ott ültek a kávéházban, csupa szakállas futballszaktekintély: Meisl, Ebersthaller dr., Bensemann, a legnagyobb német sportlap, a Kicker szerkesztője, Gerő dr., az osztrák szövetség elnöke, sőt még a szakértő pincér, a »Herr Ober« is...”

A történeti hűség kedvéért rögzítsük: Ober pincér és társai alaposan mellélőttek jóslatukkal, Ausztria a következő napon 5:1-re győzött. Fél évvel később a Pesti Napló az újabb osztrák–magyar közeledtével feltűnő különbségként említette, hogy amíg Budapesten legfeljebb utólag beszélhetik majd ki a kapitány döntéseit, Bécsben az éppen szanatóriumi kezelés alatt álló Meisl mester távollétében a „kávéházi konrádok” jó előre tárgyalják meg az ideális taktikát. „Csinálják a számadást, folyik a válogatási társasjáték: ismét szerepeltetni akarják az öreg Blumot, elejtik Weselyt, tűnődnek Gschweidl vagy Haftl szerepeltetése fölött, sokat okoskodnak, hogy Wesselik vagy Müller, esetleg Klima legyen a jobbösszekötő, s ki tudná kiszorítani a kis Horvatot a balösszekötőből.” S hogy honnan kapták gúnyos becenevüket a kávéházi konrádok? Conrad von Hötzendorfról, a Monarchia korábbi vezérkari főnökéről, akinek kockázatos katonai döntéseit Bécs belvárosában előszeretettel vesézték ki békés kávéházi asztaluknál társalgó megmondóemberek, nagy hangon hirdetve, mit csinálnának jobban nála.

HEVES FUTBALLVITÁK MOZART KÉPE ALATT

Ha az 1929. májusi, 2:2-es döntetlenre végződött mérkőzés alkalmával bécsi kollégáikhoz képest árnyékban is maradtak a budapesti kávéházak futballbölcsei, a folyamat nálunk is nyomon követhető, a labdarúgás fórumai egyre inkább a nyilvános vendéglátóipari helyszínek lettek, az eseményeket nem csupán a széles közönség tagjai, de a döntéshozók is jellemzően saját törzshelyeiken vitatták meg. Ha hihetünk a téma szempontjából kulcsforrásnak számító cikknek, a Nemzeti Sport 1928. március 14-i számában közölt körképnek, a korszakban három intézmény számított Pesten a futball szellemi fellegvárának: az Opera Kávéház, a Westend Kávéház és az egyébként a kulturális élet számos más területén is kultikus szerepet játszó New York (vagy akkori írásmóddal Newyork) Kávéház.

„A magyar futball fejlődését a sporttörténetírók különféle mérföldkövekkel jelzik. Az első kerek bőrlabda, az első nemzetközi, az első válogatott mérkőzés, az első idegenben aratott győzelmek, nagy választási küzdelmek, profiperek, jubileumok, szétválasztás, mi tagadás, ezek mérföldkövek, amik tényleg a fejlődés útját jelzik. De mi ez mind ahhoz az állomáshoz, ami az Andrássy-út díszes palotasorában foglal helyet? Mi ez mind ahhoz a csarnokhoz, amelynek falairól Mozart, Wagner és Erkel Ferenc, Takács Mihály és Broulik képmásai néznek le csodálkozva arra a hangzavarra, amely a profifutball-menezserek asztalától száll fel feléjök! Az Opera-kávéház csendes légkörét egy csapásra átformálta ez a csoport, amely új színt hozott be az Andrássy-útra.

Sportkávéház számba megy a Westend, ide mindenki betér egy déli dumára, a Newyork az éjjeli konferenciák helye, az Opera-kávéház azonban speciálisan a délutáni kávézás és az ezzel kapcsolatos fontos működések színtere. Bécsben a Ring Café a futballsport főtanyája, Meisl Hugó főhadiszállása, amelynek híre már messze túlhaladt a kis osztrák köztársaság határain. Nálunk az Opera-kávéház egyik utcai ablakának elfoglalása jelenti a futball történetében azt a határkövet, amely a futballnak nehéz iparrá történt átalakulását szimbolizálja.”

Mint a cikkből kiderül, rendszerint itt költötte el hangos mókázással, derűs ugratásokkal kísért „ozsonnáját” Szigeti Imre, a Ferencváros vezére és Fodor Henrik dr., a profik szövetségének főtitkára, itt csipegették össze a lehulló információmorzsákból másnapi cikkeik alapanyagát a sportlapírók, és itt sürögtek-forogtak a pénzes futballkorszak beköszöntét jelző „menezserek” (igaz, csapatuk veresége után néha napokra el-elmaradoztak).

„Itt van az asztal, ahol a »big three«, a nagy három, Szigeti, Fodor dr. és Langfelder főzi Kiss Tivadarral, az MLSz ügyvezető alelnökével és pénzügyi diktátorával a jövő nagy terveit. Ennél az asztalnál születik a sporttréfák legnagyobb része. Itt kötődnek játékos adás-vevések, itt fixíroznak terminusokat. Itt derül világosság intézői praktikákra, itt lehet megtudni, melyik bírót vétózta le a Ferencváros. Itt állapítják meg, hogy ki lenne a legjobb szövetségi kapitány és itt sütik ki, hogy melyik csapat képviselje színeinket a Közép-európai Kupában. Itt szidják legtöbbet a vigalmi, forgalmi és testnevelési adót és itt állapítják meg századszor, hogy nincs jó bíró Magyarországon. Itt öntik ki mérgüket a menezserek a bírószervezet elnökségére és itt nem tudják megérteni, hogy miért nem nyert csapatuk a múlt héten. Csak ennél az asztalnál lehet megérteni, hogy micsoda csodálatos keveréke a profifutball a sportnak és az üzletnek, micsoda egészen különleges species ez az újkori berendezkedés, amelyik még sport és már üzlet.”

Ami pedig még üzlet, de már sport, az a futballvezetők fő szórakozása, a kártyázás maradt – derül ki a riport folytatásából.

„Akinek nem kell szövetségbe, klubhelyiségbe vagy redakcióba menni, az átvonul a játékterembe, ahol gyorsan előkerül az ördög bibliája. És csodák-csodája! A futball intézőköreiben a rummy még nem fészkelte be magát olyan végzetesen, mint a játékosok között. Hiába, ezek fiatalabbak, nem olyan konzervatívok, mint a vezérek, akik már régen sutba dobták a stoplis cipőt. Itt még a szolid alsós a divat. Rajzolónk éppen egy illusztris partit csípett el, amelyben Kiss Tivadart a szivarcsutkáról, Steinberg Sidneyt elegáns szipkájáról és Neuwelt Emilt »vannak-kontrájáról« lehet megismerni. Ebben a partiban a híres Pityke, a válogatott center csak kibicelhet. Ha fontos értekezlete van az I. ligának, akkor éjjel is megszállás alatt van a kávéház, csakhogy akkor a belső termekbe vonulnak be a hatalmas intézők és csak a hírekre váró újságírók maradnak künn az asztaloknál.”

ÁTMULATOTT ÉJ UTÁN ERŐTLEN A CSATÁR

Természetesen nem csupán az említett helyszíneken zajlott a városi „futballélet”, a korabeli csapatok bázisául rendszerint egy-egy kávéház szolgált, ott tartották gyűléseiket, összejöveteleiket, némely klubok oda is voltak hivatalosan bejegyezve, az adott hely vendégköre pedig sokat elárult az egyesület társadalmi hovatartozásáról. A Nemzeti Sport több alkalommal közölt összeállítást arról, hogy egy-egy válogatott mérkőzés vagy bajnoki forduló előestéjén miként hangolnak az egyes klubok törzshelyein a sportvezetők, a szurkolók és bizony nem ritkán maguk a másnap játékra váró futballisták is. Az 1925 novemberében rendezett magyar–olasz találkozó (1:1) előtt bonyolított körtelefon az MTK képviselőit a Terézvárosi Kaszinóban, az FTC embereit a Széchenyi Kávéházban, a Vasaséit a Riviéra Kávéházban, a VAC-éit a Westend Kávéházban, a 33 FC illetékeseit az Erzsébethíd Kávéházban, a Nemzeti SC nevében beszélő későbbi szövetségi kapitányt, Gallowich Tibort a Park Kávéházban, a Törekvés tagjait a Grand Étteremben, az UTE vezetőit a Kör Kávéházban találta (vagy legalábbis kereste).

„Ezzel be is akartuk fejezni körtelefonálásunkat – folytatódik a riport –, amikor adataink átvizsgálásánál kitűnt, hogy Opata hogyléte felől az előbb elfelejtettük Fischer Károlyt megkérdezni. Gyorsan még egyszer felhívtuk a Terézvárosi Kaszinót.

– Halló, kaszinó? Opata úr benn van?

– Kérem, már nincs itt. Úgy tudjuk, hogy a Royal Orfe...

Az utalás szerint este kilenc órakor még a híres mulatóhelyre, a Royal Orfeumba készülő MTK-csatár másnap végigjátszotta az olaszok elleni mérkőzést. Opata Zoltán teljesítményét így jellemezte a Nemzeti Sport: „Régen láttuk ilyen rosszul játszani. Nagyon látszott rajta, hogy nem fit. Nem tudott rúgni és a gyorsasággal is baj volt. Ha passzt kapott, alig tudott vele megfordulni, ötlete is alig volt.”

Egy három évvel későbbi hasonló riportban a 33 FC-t már a Hadik Kávéházban találta meg a sportriporter, akit a harihármasok apró helyreigazításra kértek. „Hát én itt mondom el. Arról van ugyanis szó, hogy két héttel ezelőtt a BÖK ezt írta a farsangi nótái között a Budai 33-as bál megnyitójára: »Minek a Barna énnekem, mikor én a Szendét szeretem.« Hát nem ez a nótánk, mondogatták. Egy ilyen szegény ágrólszakadt csapatnak, mint amilyen a mienk, ahol az intézőnek csak baja van, csakis így festhet a nótája: »Én a Barnát nem bánom, de a Szendét sajnálom.«”

„Vasárnap éjjel, a körúton. Csönd. Némaság. Csak az Üllői út felől hallszik kurjantás és víg nótázás – írta a Nemzeti Sport. – Arrafelé tartunk. A Széchenyi-kávékázban telt házat találunk. Gebauer tulajdonos kétszeresen boldog. – Csak mindig győzne az FTC – mondja örömtől repeső arccal. Őt nem annyira az üzleti érdek vezérli kijelentésében, mint a Fradi iránti szeretet, hiszen ő is az alapítók közt volt s az ő nővérének választására vette fel az FTC a zöld-fehér színt.

A pezsgőt nem győzik a pincérek hordani. Az egész kávéház kórusban nótázik. Nagyon boldog mindenki. Átmegyünk a szemben lévő Lindmayer-vendéglőbe. A csapos már nem bírja a munkát. Itt is zsúfoltan ülnek. A nótának se vége, se hossza. Majd az egyik FTC-bennfentes kalauzolásával végigjárjuk a többi közeli kávéházat és vendéglőt. A Hébel- és a Valéria-kávéház, Horváth Danyi bácsi kultúrvendéglője, Gál bácsi korcsmája, a Szívós-étterem mind-mind az Üllői úti tribünök drukkerseregével van tele.”

A BOKSZOLÓMIXER ELVITTE A TOTÓNYEREMÉNYT

Mi sem jelzi jobban a közvetlen átjárást a magyar futball hőskorának pályái és a budapesti kávéházak között, mint a Piros taxi vállalat 1931-es reklámja, amelyben fix áras, közvetlen fuvart ajánlott a törzshelyektől a stadionokig és vissza. Vagy éppen a két évvel korábbi újságcikk, amely két patinás óbudai kávéház futballderbijéről számolt be, a Korona Kávéház közönsége a Határ úti pályán félezer néző előtt 2:1-re legyőzte a Bródy Kávéház vendégkörét. Sportújságok meccstudósításaiban ritkán olvasni efféle mondatot: „A Bródy-kávéház elkeseredetten támad, de a Korona-kávéház már védekezésre rendezkedik be s sikerül az eredményt megtartani.”

A kávémérések pultjainál, a cigarettafüstös bárhelyiségekben, a biliárdasztalok körül elhalványultak a sportágak közötti határok is, civilben nem számított, sportolóként ki húz stoplis cipőt és ki – mondjuk – bokszkesztyűt. Zeke Gyula író, történész, a kávéházak kutatója elevenítette fel Volt egy feketém című könyvében Ali, az amerikai bokszolóból lett legendás bárpultos alakját. Óriási szenzációt keltett, amikor 1948 februárjában arról cikkeztek, hogy a Pest éjszakai életében mindenütt ismert fekete mixer elnyerte a 347 ezer forintos totófőnyereményt. „A Bristol-szálloda éttermének néger kávéspincére ügyvédjével, dr. Kerekes Tiborral, a szálloda társtulajdonosával jelentkezett a Postatakarékpénztárnál a győztes szelvénnyel. Ekkor lépett hozzájuk a gazdasági rendőrség két detektívje, leigazoltatta és a gazdasági rendőrségre előállította őket. Úgy tudjuk, hogy a nyertes néger ellen az a vád, hogy dollár ellenében eladásra kínálta a győztes szelvényt.”

A Világ napilap baljós beszámolóját másnap helyszíni interjúval folytatta...

„– Gratulálok, Ali! – rontok rá a Bristol kis bárjában a csokoládéképű mixerre. – Hát maga az a bujkáló milliomos!

– I am a poor mixer – mondja bizonytalanul.

– Ha mixer is a mestersége, Ali, ne »keverje« most már ezt az ügyet, szólok rá kissé bosszúsan.

Ali minden fehér fogával vigyorog, épp egy nagy tál túrós csuszát nyeldes. Oly virtuóz gyorsasággal, mint egy pelikán. De hiába próbálja tagadni, ő a titokzatos főnyeremény gazdája.

Kérnék Alitól, az újmilliomostól egy feketét, ha mernék. De nem merek. (Tessék elképzelni, hogy én őt 20 fillérnyi »százalék«-ért itt ugráltassam...)”

S hogy ki volt a titokzatos totónyertes? A sportember múltjáról az idézett eszpresszótörténeti könyvből tudhatunk meg többet. „Ali Boston fekete negyedében született, Pestre bokszolóként került még az első világháború előtt. A város és egy »kedves lány« szerelme miatt ragadt itt, parkett-táncos lett – »ő tanította meg táncolni Bársony Rózsit« – majd abból is kiöregedvén felcsapott fezes feketekávé-főzőnek. »Mindenkit ismert a városban és tökéletesen megtanult magyarul.« A Bristol bárjának mixereként halt meg hatvankét éves korában 1949. május elején. »A fényes, fekete Ali – búcsúzott tőle a Világ. – nem méri többé a szimpla- és duplakávékat. Boldogan élt mindig Magyarországon, hiszen itt sohasem bántották a fekete színe miatt.«”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 2-i lapszámában jelent meg.)