A nagyi konyhájából rálátott a focipályára – válogatott kapus lett belőle

– Igaz, hogy kézilabdázó is lehetett volna?
– Sőt kosárlabdázó is! Kézilabdázóként ifjúsági bajnokságot nyertem, kosárlabdában válogatottságig vittem – az iskolaválogatottságig… Bármilyen labdajátékot kellett űzni, vevő voltam rá, az volt a lényeg, hogy élvezzem. S élveztem is, hiszen a kézügyességem már akkor is jó volt. Noha szakemberrel nem beszéltem erről, szerintem a kézilabdapályán is sokra vihettem volna. Nem mintha megbántam volna, hogy végül futballista lettem.

– Azt sem bánja, hogy feladta ígéretesen induló csatárkarrierjét?
– Látom, felkészült. Igen, a suli csapatában középcsatár voltam, nem is maradtam adós a gólokkal. Jó barátom, a később szintén a Diósgyőrig jutó Kovács István volt a jobbösszekötő, én meg elöl villogtam. Jól fejeltem, akik láttak támadóként játszani, állítják, nem voltam rossz.

– Egyik napról a másikra mégis a gólvonal előtt találta magát. Miért?
– Ennek két nyomós oka volt. Az egyik: zavart, hogy az ellenfelek sokszor találtak a kapunkba, meg akartam mutatni, hogy egy meccset meg lehet úszni kevesebb kapott góllal is. A másik: a Diósgyőri Bányász pályájától kétkerítésnyire lakott a nagymamám, és mivel sok időt töltöttem nála, oda jártam ki focizni. Miután két ugrással ott termettem, beálltam védeni az ott játszó srácok közé, aminek az lett a vége, hogy megragadtam a kapuban. A nagyi konyhájából egyébként rá lehetett látni a pályára, mondhatom, gyönyörű volt a panoráma.

– Kapusként milyenek voltak a kilátásai?
– Az elszántság az elejétől fogva megvolt bennem. Ha betonon kellett vetődnöm, azon vetődtem. Hol érdekelt, hogy megütöm magam?! Nem használtam se térd-, se könyökvédőt, ha megütöttem magam, vettem egy nagy levegőt, és tettem tovább a dolgom. Más kérdés, hogy ennek később megittam a levét, mert a könyökömet meg kellett műteni. Sebaj, ennyi belefért. A bitumen jó iskola volt. A félelmet kiűzte belőlem, idővel mindegy volt, hogy füvön, salakon vagy éppen sárban kell a kapuba állnom. A betonnál semmi sem lehetett keményebb.

– Ha azt mondom, Ganz-Mávag, mi jut eszébe?
– Az első meccsem a Diósgyőrben. Úgy értem, a Bányászban. Nagy Gyuri bácsi volt az edzőm, akinek a nevét egyebek mellett azért is említem örömmel, mert később a DVTK-nál is ő bízott bennem. Két évvel azután, hogy a Ganz-Mávag ellen az NB II-ben védtem, a Dorog elleni mérkőzést követően már azzal dicsekedhettem, hogy élvonalbeli kapus lettem. Ott váltam első osztályú futballistává, ahol születtem, ahol felnőttem – a gyerekkori vágyam ezzel teljesült.

– Nem bosszantotta, hogy az idő tájt az első és a második vonal között liftezett a Diósgyőr?
– Nyilván jobb lett volna folyamatosan az NB I-ben játszani, de én büszkén őriztem a DVTK kapuját az NB II-ben is. A vár alatti utcában születtem, ízig-vérig diósgyőri voltam, kizárólag az számított, hogy segítsek valahogy. Különben is: még én éreztem magam megtisztelve, hogy a csapat összeállítása velem kezdődött. A Werner, Szigeti, Paulás védőhármas mögött amúgy is élmény volt védeni. Csak mondom, hogy Szigeti Oszkár A-, Werner Gyula pedig B-válogatott is volt.

– Melyik a legszebb emléke abból az időszakból?
– Amikor a DVTK a vidék legjobbja volt. Pesten aztán remek klubok voltak, de a fővároson kívül is akadtak jó csapatok. Volt idő, amikor azok közül a miénknek nem volt párja.

– A legenda szerint az ön teljesítménye is páratlan volt egy franciaországi túrán. S nem más, mint Puskás Ferenc vélekedett így.
– Így volt, igen. A B-válogatottban kaptam bizonyítási lehetőséget Illovszky Rudolfnak köszönhetően, és bravúrokkal háláltam meg. A meccset Puskás Öcsi is megnézte, majd a végén bejött az öltözőnkbe, s megkérdezte Rudi bácsit: ki volt az a gyerek, aki ide-oda repkedett, mert egész ügyesnek tűnt. Rudi bácsi rávágta, hogy egy diósgyőri srác, Tamás Gyulának hívják. Isten bizony, így történt – a fülem hallatára zajlott a párbeszéd. Életem egyik legnagyobb dicsérete volt.

– A diósgyőri srác aztán az A-válogatottba is bekerült.
– Tudja, mekkora szó volt akkoriban vidékiként kiérdemelni a szövetségi kapitány bizalmát? A jugoszlávok ellen ölthettem magamra először a címeres mezt, azon a napon (1967. április 23-án – a szerző) úgy álltunk fel, hogy a csapatban volt tíz játékos a Fradiból, az Újpestből és a Vasasból, továbbá egy a DVTK-ból… Albert, Mészöly, Szűcs, Ihász, Farkas, Káposzta, Varga, Molnár, Rákosi, Bene. Na, ők voltak az én csapattársaim. Varga Zoli hogyan játszott, te úristen?! Flóri, kérem szépen, az Flóri volt. Szegény Ihász Kálmánnak nemrég voltam a temetésén… Mészöly Kálmán meg… Ő gyakorlatilag minden labdát kifejelt a kezemből. A végén már szóltam neki, hogy te, Kálmán, egyet hadd fogjak már meg! Ja, és nyertünk egy-nullára.

– Jegyezzük meg, a kispadon Illovszky Rudolf ült.
– A drága Rudi bácsi. Órákon át regélhetnék arról, mennyi mindent köszönhetek neki. Olyan volt nekem, mint a második apám. Érdekes, amikor megkerestek az angyalföldiek, nem sokat hezitáltam. Addig minden a Diósgyőrhöz kötött, de nem volt nehéz rászánnom magam a váltásra. Fogalmam sincs, miért, de mindig szimpatikus volt nekem a Vasas, ráadásul ott volt Rudi bácsi. Sokan el sem hinnék, mennyi foglalkozott a kapusokkal is. Amellett, hogy kiváló edzéseket tartott, a mentális felkészítésre is ügyelt. Mindenről lehetett vele beszélgetni, a futballról éppúgy, mint az élet ügyes-bajos dolgairól. Amit értem tett, egy módon tudtam viszonozni: védésekkel. Kevés jobb embert ismertem nála. Mondjuk a legtöbb edzőmmel szerencsém volt, Bodola Gyulától és Bukovi Mártontól is sokat kaptam. Marci bácsi még arra is képes volt, hogy beálljon a kapum mögé, és onnan lásson el jó tanácsokkal. Mondta, hová helyezkedjek, mikor induljak ki a kapuból, mikor ne. A szavai még most is a fülembe csengenek. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem mindenre.

– A válogatottban lejátszott meccsekre is?
– Ausztria ellen úgy nyertünk három egyre, hogy tizenegyest fogtam, arról a mai napig szívesen mesélek. A szovjetek elleni, az Európa-bajnoki négyes döntőbe jutásról döntő párharcról viszont… Pályafutásom legnagyobb hibája volt, hogy a moszkvai meccset elvállaltam. Budapesten kettő-nullára nyertünk, akkor egy korábbi kézsérülés miatt nem állhattam Sós Károly rendelkezésére, így Fatér Károly védett. Ő a visszavágóra sérült meg, és bár még mindig nem voltam egészséges, addig kérleltek a vezetők és a játékosok, amíg igent mondtam a szereplésre. Balszerencsével kaptunk ki három-nullára, mégis engem kiáltottak ki bűnbaknak.

– Igaz, hogy emiatt nem vitték ki a mexikóvárosi olimpiára – és emiatt nem vallhatja magát ötkarikás bajnoknak?
– Ez is benne volt. Illetve az is, hogy az olimpia előtt is sérült voltam. Így Fatér mellett Szarka Zoltán volt a másik kapus. Tőle természetesen nem sajnáltam az aranyat, ám az bánt, hogy az én gyűjteményemből hiányzik.

– Azért a kollekció így sem szegényes.
– Amit a sors innen elvesz, onnan visszaadja. Ha voltam peches, voltam mázlista is. A Vasasban nem csupán csodálatos, eredményes éveket töltöttem, tagja voltam a bajnokságot, a Magyar Népköztársasági Kupát és a Közép-európai Kupát megnyerő gárdának is. Sokszor előveszem a régi fényképeket, és csak nézegetem, milyen jó csapatunk volt.

– Melyik a kedvenc fotója?
– Talán az, amelyen Lev Jasinnal együtt vagyunk. Atyaég, de jó kapus volt ő is!

– A legjobb, akit valaha látott?
– Nem, az Grosics Gyula! Ő volt az első az egyenlők között. A stílusa, a hozzáállása és a gondolkodásmódja lenyűgözött. Ha őt figyeltem, úgy éreztem, mintha oktatófilmet néznék.

– Ön is levetített egyet-kettőt…
– Andrusch Józseftől kezdve Babócsy Andráson és Kövesfalvi Istvánon át Sáfár Szabolcsig volt néhány tanítványom, akinek igyekeztem segíteni a fejlődését, a válogatottnál még Király Gáborral is dolgozhattam együtt. Ha bármit hozzá tudtam tenni a karrierjükhöz, boldog vagyok. Arra pedig büszke, hogy – ha nem tévedek – én vagyok az egyetlen magyar kapusedző, akit három országba is elhívtak: Irakban, Japánban és Ausztriában is tartottam edzéseket, tanfolyamokat. A japánok később Magyarországra is utánam küldték a három legtehetségesebb kapusukat. Ha velük nem is, a régi növendékeimmel találkozom a Vasas-pálya július ötödikei avatóján. Alig várom már azt a napot, felemelő lesz belépni az Illovszky Rudolf nevét viselő stadionba. Biztos, hogy rám törnek majd az emlékek.

– Többnyire szépek?
– Szépek hát! Ami rossz történt velem, már régen elfelejtettem, vagy legalábbis igyekeztem elfelejteni. Minden úgy volt jó, ahogy megesett, nem lehet kifogásom. Azért a betonon vetődgető diósgyőri kisgyerek csak eljutott valameddig…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június elsejei lapszámában jelent meg.)