Az újpesti legenda nemzetközi kupát csak a Tatabányával nyert

Ott hagytuk abba, hogy 1972 tavaszán Kovács Imre kurtán-furcsán írta le Titit Újpesten („Kit hagyjak ki...?). Az eset kapcsán a Népsport mismásolt, azt írta, „a lába rakoncátlankodott” (ez igaz), az edző pedig „úgy döntött: Göröcs a tartalékcsapatban nyerje vissza a formáját”.

Aki olyan régen (fő)szereplője a magyar futballnak, mint ő, értette a szándékot, így nem csodálkozott, amikor az idény végén Dániel Ernő Dózsa-elnök hívatta. „Azt mondta, vissza kell vonulnom, a XIII. kerületi kapitányságon fogok dolgozni. Nekem ehhez nem volt kedvem, bár őrnagyi rendfokozatban voltam” – mesélte egy interjúban Titi, aki inkább klubot váltott. Előtte persze elbúcsúztatták, „kedves ajándékkal is meglepték” (ólomkristályváza…).

Miközben tort ült az álszentség, elterjedt, hogy Titit szívesen látná az MTK, a Fradit(!) is emlegették, végül Tatabányára igazolt. Az edző, Lakat Károly hívta, mert „Göröcs klasszisa a labdarúgásnak és bár súlyos sérült volt, érzem és tudom, hogy nem felejtett el futballozni”. Lakat doktor (1920) és Kovács Imre (1921) azonos korosztály, ám micsoda különbség! A tatabányai edző a futballhoz méltó gesztussal fordult Titihez, míg az újpesti tréner… De gustibus non est disputandum – köznapian: ízlések és pofonok…

Az 1972–1973-as idényben Titi 23 meccsen lépett pályára a harmincból, Lakat mester már az elején leszögezte, hogy kis túlzással azt csinál a pályán, amit akar. Zalaegerszegen, a bajnoki nyitányon győztes meccsen mutatkozott be a Bányászban (1–0), az értékelés szerint „jó labdákat osztogatott és a támadásokat is segítette”. Többet nem lehet várni egy „újonctól”. Aki tényleg nem felejtett el futballozni, olyannyira, hogy a 4. fordulóban, az MTK ellen (2–2) a mezőny legjobbja volt. Csapata első góljánál 35 méteres átadással kezdeményezett támadást, s egyébként is „nagyvonalúan játszott. Finom megoldásaival rendre becsapta ellenfeleit, pontosan indított, néhányszor még szerelt is.” A Képes Sport „Göröcs a forduló legjobbja” címmel emelte ki Titit, aki „újra magára talált”.

A 28. fordulóban pikáns meccs következett: Tatabánya–Ú. Dózsa. A vége 1–1 lett, hősünknek „volt néhány szép megmozdulása”, de nem ez a lényeg. Mint Lakat T. Károly írja Titi című könyvében, az újpesti játékosok kijátszva Kovács Imre éberségét, szerét ejtették, hogy egyenként vagy párosával átszivárogjanak a Bányász öltözőjébe, s köszöntsék klubjuk ikonját. A pályán is tisztelettel szerelték – ha van ilyen –, amikor hozzáfértek, a tatabányai társak pedig csúsztak-másztak, hogy elégtételt szerezzenek Titinek.

A bajnokság utolsó fordulójában Soroksáron (az Egyetértés ellen: 1–1) „Göröcsnek volt néhány jó indítása” – áll a tudósításban. Nem nagy szám, de ha tudjuk, hogy ez volt az utolsó bajnoki meccse…

Hát persze hogy a nem épp a legnagyobb szakértelemmel megműtött lába szólt közbe – néhány héttel később.

Addig azonban még a Cselik Zenica ellen idegenben győzelemhez (2–1) segítette csapatát a Közép-európai Kupa döntőjének első mérkőzésén („kitűnő teljesítményt nyújtott, okosan, ügyesen tartotta a labdát, nagyszerűen osztogatott”), a visszavágón (2–1) azonban nem játszott, a zenicai meccs után bedagadt a térde. Ezzel együtt pályafutása első nemzetközi kupagyőzelmét köszönthette – a Tatabánya színeiben. És aztán a másodikat is.

Ám közben az 1973–1974-es bajnokság előtt újra megsérült, s amikor úgy-ahogy rendbe jött a térde, tönkrement az Achillese. Summa summarum, egyetlenegy mérkőzést sem játszott az idényben, azaz… A Bányász újra KK-döntőt vívhatott, Zsolnán 3–2-re, Tatabányán 2–0-ra győzte le a ZVL Zilinát, s az 1974. május 15-i tatabányai visszavágó 80. percében Lakat edző pályára küldte Titit.

Ezzel búcsúzott a futballtól – játékosként.

„Abban a pillanatban, amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést, kék-fehér és lila-fehér zászlók alatt szurkolók hada lepte el a pályát, Göröcsöt azonnal a mikrofonhoz hívta Vass István Zoltán, a rádió riportere, élete utolsó »aktív« nyilatkozatára” – áll a beszámolóban. Emeljük ki: „kék-fehér és lila-fehér zászlók alatt” – együtt, ahogy az illendő egy nagy klasszis búcsúján.

Az Újpesti Dózsa szakosztályvezetője, Farsang Ferenc is ott volt Tatabányán. „Jelenlétünk egyébként azt is bizonyítja, hogy nem felejtettük el, mit jelentett nekünk Göröcs Titi, akit egyébként visszavárunk Újpestre” – mondta. Mindenki a játékosra nézett, aki bólintott: „Megyek. Ifiedző lesz belőlem.”

Új fejezet kezdődött tehát a futballal való kapcsolatában, amelynek során az újpesti ifik és jó néhány évi kuvaiti munkavállalás után 1985 nyarán léphetett be az Ú. Dózsa öltözőjébe – vezetőedzőként. „Megmaradtam a támadófutball hívének” – mondta bemutatkozásakor, majd hozzátette: „Vissza kell szerezni a korábbi hagyományosan jó szellemet, hangulatot, a megfelelő önbizalmat.” Nos, az első idényben (1985–1986) 11. lett a csapat, a másodikban (1986–1987) második, s megnyerte a Magyar (Népköztársasági) Kupát is (a döntőben 3–2 a Pécs ellen), 1987–1988-ban pedig a harmadik helyen zárt.

Közben 1986-ban történt valami, ami újra a lila-fehér vezetők érzéketlenségét bizonyítja. Az első idény 11. helye után felkérték szaktanácsadónak – Baróti Lajost. „Lajos bácsinak az volt a feladata, hogy a soron következő ellenfelünket feltérképezze…” – mesélte később Titi, de a lényeg, hogy rosszabb választás, mint Baróti nem lehetett volna a tisztségre. Hiszen ő akart „kényszerjobbszélsőt” faragni belőle, ő nem vitte ki az 1966-os vb-re, mindezeket csak kozmetikázhatták az újpesti diadalok 1966 és 1970 között. Meg aztán ha Titi volt olyan nagyvonalú, hogy nem gördített akadályt Baróti újpesti munkavállalása elé 1966-ban, a mester viszonzásul elháríthatta volna az 1986-os felkérést. Szerintem. A lényeg, hogy Titi ultimátumot adott: „Vagy ő, vagy én!” Nos, Hólya István elnök végül igyekezett elvágni a gordiu­szi csomót, s maga mellé vette Barótit elnöki tanácsadónak. Egyértelműen félmegoldás volt.

Titi 1988. szeptember 11-ig volt edző Újpesten. Csapata aznap a Vasastól kapott ki (1–1 után, 11-esekkel – volt ilyen bornírt kiírás), pocsék produkcióval. „Most, ilyen játék után nem tudok mást tenni, mint hogy lemondok, és ez az elhatározásom végérvényes!” – nyilatkozta a lefújást követően. Néhány nappal később bővebben indokolt a kérdés kapcsán, hogy visszamegy-e Kuvaitba: „Ne vicceljen, nem megyek én sehova! Maradok itthon és pihenek, mert megviselt az utóbbi három év a Megyeri úton. Előbb szaktanácsadót hoztak a nyakamra, aztán az ezüstérem és az MNK-győzelem után csak hosszas huzavona után kaptam szerződést, idén tavasszal pedig Mezey Györggyel tárgyaltak, és csak azután maradhattam, hogy ő nem vállalta Újpesten a munkát… De hagyjuk ezeket! A lényeg: nincs értelme, hogy maradjak.”

Így ért véget Titi és futball – hivatalos kapcsolata.

Zárszóul pedig legyen elég annyi, hogy ha valahol fellelik az Én és a nagyapám című filmet (1954, rendezte: Gertler Viktor), nagyon figyeljenek a sorsdöntő osztálymeccsre, mert a győztes csapatban az akkor 15 esztendős Titi adja a remek passzokat a főszereplőnek.

Még mit sem tudva arról, hogy nem csak a labda számít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 8-i lapszámában jelent meg.)