Karmester lilában – Tóth András 70 éves

 

– Önnek is a grund volt a futballakadémia, mint korosztályának általában?
– Az újpesti stadiontól háromsaroknyira laktunk, szinte egy grund tőszomszédságában. Nyáron reggel hét körül keltünk, mentünk ki, futballoztunk ebédig, aztán este hatig. A srác, aki a bőrlabdát hozta, mindig elsőnek engem választott, erre utólag büszke vagyok, mert azt jelentette, hogy a legjobbak között voltam – emlékezett a Dózsa egykori válogatottja. – Újpesten a Bajza utcai általánosba jártam, a többiek a Magyar Pamutban fociztak, így én is oda mentem. A felnőttcsapatot Balogh II Sándor edzette, később hamis igazolással ő állított be az együttesbe. Szintén fiatalkori emlék, hogy a Goldberger fekete salakos pályáján bekerültem a Budapest-Észak serdülőválogatottjába.

– Mikor került az Újpesti Dózsába?
– Eleinte úgy volt, hogy az MTK-ba igazolok, a kék-fehéreknél Karsai László és Kiss Tibor is az ifiben játszott, de úgy ítélték meg, hogy fizikailag erősödnöm kell, erre az Újpest tűnt a legalkalmasabbnak. A Pamutból egy öltönyért meg egy csomó villamosjegyért igazoltam át a Megyeri útra. Amikor Baróti Lajos lett a Dózsa edzője, elkezdte figyelni az utánpótlást, így kerültem képbe Dunai Edével, Horváth Józseffel, Nagy Lászlóval együtt.

– Mi az oka, hogy az önnel egykorú Dunai Ede, Nagy és Juhász előbb lett állandó játékos, sőt, talán előbb mutatkoztak be a nagycsapatban, mint ön?
– Baróti Szini József helyére jobbfedezetet keresett, és Dunai remekül betöltötte ezt a szerepkört. De például én hamarabb mutatkoztam be az NB I-ben, mint Juhász Peti és Nagy Laci, 1968 márciusában a DVTK elleni idegenbeli, egy-egyre végződő mérkőzésen. Hogy ki mikor lett állandó csapattag, az attól is függött, hogy a posztján ki volt a vetélytársa, de a véletlen is közbeszólt. Nagy Laciból úgy lett olimpiai bajnok – kicsit leegyszerűsítve mondom –, hogy Lakat Károly az olimpiai csapat szakvezetője kesergett, mondván, Zámbó Sanyi eltiltása miatt nem mehet ki Mexikóvárosba, s megkérdezte Barótit, tud-e ajánlani valakit. Lajos bácsi meg rögtön mondta, hogy itt van ez a tehetséges balszélső, Nagy Laci. Végül néhány első osztályú meccsel a lábában lett olimpiai bajnok!

 

– Sokáig csereként jutott szóhoz, de 1969 októberében a Fradi ellen ismét kezdett. „Kielégítően játszott” – írta a Népsport. Be-bekerült az együttesbe, bajnok is lett, az 1969-es esztendő mégsem volt sikeres a magyar futball szempontjából, az Újpest a VVK-döntőben vérzett el a Newcastle-lal szemben, decemberben a válogatott Marseille-ben. Fiatalon miben látta a hanyatlás okait. Beszélhettünk egyáltalán hanyatlásról?
– Nehéz kérdés, mert fiatalon ez így fel sem vetődött bennem. A Newcastle elleni kinti nulla-hármat követően a Megyeri úti visszavágón a szünetben kettő-nullára vezettünk. Ám rögtön a második félidő elején az angolok egy öngóllal szépítettek, onnan már nem volt visszaút, megfordították a mérkőzést három-kettőre. Tegyük fel úgy a kérdést, hogy beszélhetünk-e hanyatlásról, ha egy magyar együttes elveszít egy nemzetközi kupadöntőt. Mi mindig kicsit viszonyítunk. Persze ahhoz képest, amilyen eredmények voltak korábban, volt visszaesés, bár egy évvel előttünk a Fradi is elvesztette a VVK-döntőt. Igaz, 'hatvanötben megnyerte. Olyan csapatok voltak az ellenfeleink, mint a Leeds, a Newcastle, később a Celtic, a Juventus, a Spartak Trnava, a Benfica, a Bayern München. Ma összetennénk a kezünket, ha ilyen együttesekkel lennénk összesorsolva. De ezt hagyjuk. Viszont akkoriban a Vasas mellett az Újpest volt a másik legfoglalkoztatottabb magyar csapat a téli és a nyári nemzetközi tornákon. Ami a válogatottat illeti: húszévesen még harcoltam a Dózsában a csapatba kerülésért, se módom, se merszem nem volt, nem lehetett, hogy kritizáljak – meg aztán mit kellett volna kritizálni? Ha a közvélemény nem is tudta, futballberkekben nyilvánvaló volt, hogy a marseille-i kudarchoz Prágán keresztül vezetett az út. Márpedig a szeptemberi mérkőzésen a szakvezetőség óriási hibákat követett el: Sós Károly lecserélte a legjobb játékosunkat, Mészöly Kálmánt, aztán érthetetlen okból levitte a pályáról a harmadik gólunk szerzőjét, Fazekas Lászlót. Amit még megjegyeznék, hogy akkoriban a nemzeti csapat az Újpestre épült.

– Tehetségük mellett vélhetően azért kerültek be a Dózsába egyre többször, mert a klub- és a válogatottbeli kötelezettségek miatt tehermentesíteni kellett a sokszoros válogatottakat?
– Részben ezért, de az ön által említett tehetségünk miatt is figyelembe kellett venni minket a csapat összeállításánál.

 

– Még 1970-ben is zömmel csere volt. Nem látta kilátástalannak, hogy gyökeret eresszen a nagycsapatban? Olyan klasszisokat kellett kiszorítania, mint Göröcs vagy Zámbó, akiknek a vérében volt a játék szervezése. Még balszélsőt is játszott.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem éreztem magam reménytelen helyzetben. Voltak olyan jelek, hogy eljön az én időm: az 1970-es tavaszi bajnokság döntőjének első mérkőzésén csereként álltam be, de az utolsó előtt percben az én beadásomból szerezte Dunai Anti a győztes gólt, három-kettőre győztünk úgy, hogy a Fradi vezetett kettő-egyre. Édesapám jóban volt Lakat Károllyal, aki korábban a Ferencváros edzője volt, és Karcsi bácsi szólt, hogy szívesen látna a zöld-fehéreknél. Ez még azt megelőzően történt, hogy Mucha Jóska Dorogról odakerült. Igen ám, csakhogy sorköteles voltam, a Dózsától meg a forradalmi ezredhez vonultattak be, ám tulajdonképpen csak papíron voltam katona. Ha a Fradiba kerülök, bevonultatnak.

– Aztán egy év múlva, 1971-ben a Csepel ellen megszerezte az első NB I-es gólját szabadrúgásból. A Népsport szerint nagy gól volt.
– Nagy bizony!

 

– Idézek az Újpest futballtörténetét feldolgozó, Hajrá, lilák! című összeállításból. „Briliáns technikával és nagyszerű szerelési készséggel rendelkezett. Beszáguldozta az egész pályát, ha kellett, védekezett, ha kellett, támadott. Gyakran a csapat igazi karmesterének bizonyult, sok labdát szerzett, pontosan passzolt. Kivételes rúgótechnikájának köszönhetően óriási gólokat lőtt távolról. Bombaerős szabadrúgásai még legjobb kapuvédőinket is megoldhatatlan feladat elé állították.” Eszerint nem is volt hiányossága?
– Nyilván egy klubhoz kötődő kiadványban kevésbé kritikus a megítélésem, de a jobb lábamra csak támaszkodtam. Passzolni tudtam vele, de lőni nem. Bár ez sem igaz teljesen, mert a Juventusnak éppen jobbal lőttem nagy gólt.

– Talán nem volt eléggé harcos.
– A fizikumomból fakadóan. Magas voltam, sovány, cirka hatvanöt kiló körül. Robotolni tudtam, futottam eleget, a tüdőkapacitásom megvolt hozzá. De hiányzott belőlem a robbanékonyság, a kezdősebességemmel gondok voltak. Szűcs Gyula volt az edzőnk, és egy Újpest–Honvéd előtt szólt, hogy Kocsis Lajos az emberem, követő emberfogással. Remek spíler volt, még ha nem is mindig a legjobb kondiban, mégis a legnagyobb gondom azzal volt, amikor gyorsan megindult.

 

– Mikortól érezte úgy, hogy beverekedte magát az első csapatba?
– Baróti Lajost követően Kovács Imre lett a Dózsa trénere. Feltűnt, hogy az oldalvonal mellett mindig futott vagy követte támadást, és magyarázott, hogy mit kellene csinálnom. Említettem Pető Gábor gyúrónak, hogy roppant kellemetlenül érzem magam, mert megértem a mestert, de nehéz úgy futballozni, hogy nekem is van egy elgondolásom és neki is.

– Ebben az időszakban a bal szélen kapott lehetőséget, a csatársor így állt fel: Fazekas, Bene, Dunai II, Tóth András. A fedezetpárt Dunai Ede és Zámbó alkotta.
– Igen, Göröcs azért nem játszhatott, mert 1970-ben az osztrákok ellen megsérült. De visszatérve Kovács Imrére: a Vasas elleni mérkőzés előtt azt mondta, kapok öt meccset, mutassam meg, hogy helyem van a nagycsapatban.

– Pedig nem volt egy szélsőalkatú futballista.
– Nem, de Kovácsban becsültem, hogy következetes volt. Nagyon izgultam a Vasas-meccset megelőzően, fűztem a cipőmet, az edző leült mellém, és ő fűzte be, közben azt mondta, ne majrézzak, nem ez az egyetlen találkozó dönt a sorsomról.

– Slusszpoénként a kettő-nullára megnyert mérkőzésen gólt is fejelt. De mennyire alakult át a Dózsa játéka Titi nélkül? Egyáltalán: ön a pályán volt Göröccsel, Benével, Fazekassal, aztán később Törőcsikkel, Feketével, Kardossal. A fiatalabb generáció miben marad el az idősebbektől?
– Göröcs nélkül jelentősen megváltozott az együttes karaktere. Rá épült a játék, ő indította Benét vagy Dunai Antit. A korábbi generáció játékosabb volt, negyedóra alatt gólokkal vezetett. Meg az is nagy különbség volt, hogy többet kellett védekezni. Ekkor nekem is sokat kellett dolgoznom, összeszedni a labdát, támadást szervezni. Nem akarom a kérdést elütni, de más taktikához más felfogásban kellett pályára lépnünk.

 

– Kovács Imréről keveseknek van jó véleményük, mint önnek. Miért?
– Nézze, én nála lettem állandó csapattag, tehát sokat köszönhetek neki. Korábban az ifiben az egykor szintén újpesti futballista, Kirádi Ervin volt a kedvenc trénerem. Csibészesen, de nagy jóindulattal terelte a fiatalokat. Visszatérve Kovácsra: lát manapság olyat, hogy egy edző beköti egy lámpalázas labdarúgója cipőjét és közben biztatja? Jó, sokan mufurcnak tartották, de nagyon jó, fanyar humora volt, meg is engedhette magának, mert korának egyik legjobb játékszervezője volt. Csupán azért nem lett sokszoros válogatott, mert Bozsik József is jobbfedezetként játszott. Viszont az is igaz, hogy Göröcsöt sérülése után nem akarta pályára küldeni, miatta igazolt Titi Tatabányára. Más kérdés, hogy a térdműtétje nem a legjobban sikerült. Nekem viszont Göröcs az isten! Naponta láttam, mire képes a labdával, milyen indulósebessége van. Nekem ő volt a példaképem, nem Albert Flórián vagy Varga Zoltán.

– Tizenhét válogatottságából tizenhármon le- vagy becserélték. Nyolcon be, ötön pedig le. Utólag hogyan látja: nem bíztak önben?
– Nemcsak utólag látom úgy, hogy nem bíztak bennem, ezzel már akkor is tisztában voltam. Nekem a válogatottság nem sikersztori.

– Mégis, miben látja az okát, hogy ennyiszer csere volt?
– Ami tőlem független tény, hogy nagy volt a választék. A másik, hogy Kutas István, az MLSZ elnöke Pintér Sándor játékát jobban kedvelte.

– Mégis Kutas volt az, aki az 1974-ben megnyert utánpótlás Eb-t követően kijelentette, hogy a nagyválogatottat a győztes együttesre kell építeni.
– Ez így volt, de nem lett belőle semmi. Kutas valóban meghívott hét-nyolc futballistát, köztük engem is a budai Aranyszarvas étterembe.

– Ugorjunk vissza egy esztendőt, 1973-ban két olyan találkozón is pályára lépett, amely az 1969-es évhez hasonlóan meghatározó volt: az egyik a Juventus ellen elbukott BEK-negyeddöntő, a másik a svédek elleni 3–3-as vb-selejtező, ami azt jelentette, hogy nem leszünk ott az 1974-es NSZK-beli vb-n. A Juve-meccsen gólpasszt adott, bombagólt lőtt, az NS szerint csapata legjobbja volt, a svédek ellen félidőben lecserélte Illovszky Rudolf szövetségi kapitány. „Adós maradt azzal a karmesteri játékkal, amelyre egyébként képes” – ez állt a Népsportban.
– A Juve ellen nem telt el negyedóra, és kettő-nullára vezettünk. Most megfogjuk őket! Óriási volt a boldogság. Ma is azt mondom, rutintalanok voltunk, azt a mérkőzést be kellett volna húznunk. Még a szünetben is vezettünk kettő-egyre, és meg is lepődtem, amikor az öltözőből kifelé menet kicsit lemaradva hallottam, hogy Kovács azt mondja Pető gyúrónak, nem lesz meg a meccs. Neki lett igaza, kettő-kettő lett. A svédektől meg éppen olyan embert bíztak rám, aki robbanékonyabb volt nálam, nem tudtam vele menni. Az a kudarc azért viselt meg, mert először voltam válogatott, s ma is azt mondom, örökre rajtam maradt a bélyeg, hogy lecseréltek.

– Mi hiányzott a kiugró újpesti klubsikerhez?
– Kishitűek voltunk és rutintalanok. Mindenki azt mondja, ha Páncsics Miklós, aki már nálunk edzett, hozzánk igazol, akkor megerősödik a védelem. De aztán ő visszatáncolt, ám nem ez volt a legfőbb ok, hanem a kishitűség és a rutintalanság.

– A Dózsával olyan csapatok ellen lépett pályára, mint például a Benfica, a Real Madrid, a Spartak Trnava, a Bayern vagy a Juventus. Sosem kapott külföldi ajánlatot?
– Felnőttként nem, de utánpótláskorúként az Austria Wientől igen. Csakhogy kint kellett volna maradnom, de itthon öten voltunk testvérek, ráadásul belügyi alkalmazott voltam, simán utánam nyúlhattak volna, s ezt elsősorban a család miatt nem kockáztattam meg.

– Mégis légiós lett. Hogyan került a belga Lierse együtteséhez?
– Csáki Sándor, a Dózsa korábbi elnöke akkoriban a sporthivatalban dolgozott. Egyszer találkoztunk, s említettem neki, hogy elmúltam már harmincéves, jó lenne egy kis pénzt keresni, szóljon, ha tud valamit. Nem sokkal később egy kint élő menedzser, Pintér László jelentkezett, s a Lierse-t ajánlotta, mondván, a belgák irányító középpályást keresnek. Belevágtam, de nem volt szerencsém, mert egy krónikus lágyéksérülés miatt nem tudtam azt nyújtani, amire képes voltam. Kint meg is operáltak, de az anyagiakat leszámítva, a kinti két évem nem volt sikeres.

 

– Valahol olvastam, hogy a külföldön keresett pénzéből vette a balatoni nyaralóját.
– Ez így nem pontos. Egy 190-es Mercedest hoztam Belgiumból, azt eladtam, és egy kis pénzt hozzátéve lett meg a boglári nyaraló.

– Belgiumból hazatérve miért nem az Újpesthez igazolt?
– Tudni kell, hogy a kinti operációm után a Megyeri úton, a pálya melletti füvön mezítláb rehabilitációt végeztem, amikor a szakosztály egyik vezetője kifogásolta, hogy nem kértem rá engedélyt.

– Nem ismerte önt?
– Dehogynem! Sőt, az együttes edzője, Temesvári Miklós is tudta, ki vagyok. Kölcsönben játszottam a belgáknál, s amikor visszatértem, éreztem, nincs rám szükség. A tréner Kisznyér köré új csapatot épített, nem fértem bele az elképzelésekbe.

– Azért akkor már harminchárom éves múlt.
– Persze, tudtam, hogy nem én vagyok a jövő embere, az elintézési módja vagy éppen nem módja nem volt az ínyemre. Aztán egyik este hívott az MTK-tól Brünyi Béla, mondván, Somogyi Jenő elnökkel az élen az MTK szívesen átigazolna. Nem tudtam, mitévő legyek, azt mondtam neki, ha másnap ott vagyok Somogyi munkahelyén a Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat központjában, akkor igen a válaszom, ha nem megyek, tárgytalan az egész. Elmentem, korrekt szerződés várt, aláírtam, nagyon rendesek voltak velem a kék-fehérek, amikor abbahagytam Somogyi kérdezte, mire lenne szükségem, mire én azt mondtam, kifizetem egy Lada árát, de ha segítene az azonnali kiutalás megszerzé­sében, azt megköszönném. Egy-két nap elteltével telefonáltak, hogy fáradjak be érte.

– Összeszámoltam, háromszor lépett pályára – két döntetlen, egy MTK-győzelem – kék-fehérben az Újpest ellen. Milyen érzés volt?
– Az első, a Megyeri úti meccs előtt kissé feszültebb voltam.

– Pályafutása melyik mérkőzésére emlékszik a legszívesebben?
– A Spartak Trnava elleni 1974-es BEK-negyeddöntő első találkozójára. Két okból is: egyrészt Nagyszombatban roppant feszült volt a hangulat, másrészt belőttem a nekünk megítélt tizenegyest, de a játékvezető újrarúgatta, mivel valaki – talán szegény Fekete Laci – a lövés előtt belépett a tizenhatoson belülre. Szerencsére a másodikat is bevágtam, az elsőhöz képest az ellenkező sarokba.

– Kik voltak a legnehezebb ellenfelei?
– Itthon Kocsis Lajos és Pál Jóska a Honvédből, Juhász Pista a Fradiból, a külföldiek közül a sok sztár helyett a Spartak Trnava középpályását, Ladislav Kunát emelném ki.

– Játszik még az öregfiúkban? Szinte úgy néz ki, mint fénykorában.
– Csak néhány kilót szedtem fel, sokáig részt vettem különböző tornákon, amelyekre meghívtak bennünket, de néhány éve leálltam. Egy porckorong nyom egy ideget a derekamnál, ilyenkor zsibbad a lábam. Hatvanöt éves koromig még nyomtam, meghívásokra elutaztunk Noskó Ernővel, Juhász Petivel. Nemrég Kabán voltunk a helyiek meghívására, egy negyven évvel ezelőtti kupamérkőzés évfordulóján. Jó kis közösség a miénk!