Dibusz Dénes a furfangos leánykéréstől a magabiztos pelenkázásig

– Ez volt élete legjobb éve?
– Erre nyugodt szívvel felelhetek igennel, aki belép a lakásunkba, hamar rájön, miért. Immár egy kis csöppség, Bence vár minket otthon, a feleségemmel, Petrával szeptemberben házasodtunk össze. Mondhatjuk, hogy most vált teljessé az életem, és ezzel párhuzamosan a Ferencvárossal is sikeresen szerepeltünk.

– Mikor volt a lánykérés?
– Másfél hónappal az esküvő előtt. Eleinte egyikünk sem ragaszkodott a házasságkötéshez és a papírhoz, ám ahogy közeledett Bence érkezése, egyre inkább fontosnak tartottuk, hogy férj és feleség közé szülessen. A nagy nap felé haladva Petra kicsit érzékenyebbé vált, a terhesség utolsó harmadában egyre inkább vágyott arra, hogy több időt töltsek otthon, így viszont nagyon nehéz volt gyűrűt venni. Az egyik pénteken mondtam neki, hogy négyre kell edzésre mennem, pedig valójában öt órakor kezdődött a gyakorlás. Abban az egy órában elszaladtam gyűrűért. Előtte otthon nézegettem az ujjait, próbáltam az enyémhez viszonyítani, mert a vizesedés miatt a saját ékszereit már nem hordta, így azokat hiába méregettem volna. Az üzletben aztán három különböző méret közül kellett választanom, szerencsére azzal sétáltam ki, amely tökéletesen passzolt az ujjára.

– És utána?
– Amikor hazaértem edzésről, a kedvesem éppen brassóit készített, úgyhogy eleinte nem vette komolyan, amit mondtam neki. Aztán amikor letérdeltem elé, és feltettem a nagy kérdést, megváltozott a tekintete. Korábban említette, hogy nem szereti az elcsépelt sablonokat, nem vágyik arra, hogy karácsonykor vagy a születésnapján kérjem meg a kezét, úgyhogy végül egy átlagosnak induló péntek estét sikerült feldobni és emlékezetessé tenni. Mindketten elég jó kedélyű emberek vagyunk, úgyhogy ez jobban illett hozzánk.

– Hogyan tudta beilleszteni az esküvőt a sűrű versenynaptárba?
– A ceremónia időpontja már nagyobb fejtörést okozott. Egy válogatott meccs utáni szeptemberi napot néztünk ki, és mivel azt többnyire a klubunkban megkapjuk szabadnapnak, bíztam benne, hogy elengednek a saját esküvőmre. Szerencsére a vezetőedzőnk, Szerhij Rebrov beleegyezett abba, hogy egy napot kihagyjak, úgyhogy szűk körben kimondtuk a boldogító igent. Vagyis én először a nemet, és csak aztán az igent.

„NEM FOGLALKOZOM A BEJÖVŐ HÍVÁSOKKAL”

– Először tényleg nemet mondott?
– Az esküvőhöz közeledve elgondolkodtam, lehet, hogy még senkinek sem jutott eszébe egy „nem”-mel kezdődő mondattal felelni az anyakönyvvezető kérdésére. Úgyhogy én kitaláltam egyet. Először korábbi csapattársamat, Jova Leventét kérdeztem meg, hogy szerinte belefér-e. Ő biztatott, hogy persze, nyugodtan csináljam. Ezt követően megkérdeztem anyuékat, ők már azt mondták, hogy az oltár előtt csak akkor vicceljek ilyesmivel, ha megfelelő hozzá a hangulat. Végül az anyakönyvvezető véleményét is kikértem. Először azt tanácsolta, hogy ilyesmivel ne vicceljek, de amikor elmondtam neki, hogyan hangzik az egész mondat, ő is áldását adta rá.

– Szóval miután az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy feleségül akarja-e venni Petrát, mit felelt?
– A megfelelő helyen hatásszünetet tartva azt, hogy „Nem… szeretnék erre a kérdésre nemmel válaszolni, úgyhogy határozottan igen.”

– Így menjen bárki feleségül egy kapushoz…
– Azért olyan sokat nem vártam, nem akartam, hogy három-négy vendég leforduljon a székről. Petra sem akadt ki rám, azt mondta, látta rajtam, hogy készülök valamire.

– Október végén aztán világra jött Bence. Ott volt a születésénél?
– Éppen az Újpest, CSZKA Moszkva, Fehérvár sorozatunk utánra volt kiírva a párom, szerencsére a kisfiunk megvárta, amíg idegenben legyőzzük a fehérvári együttest. A vasárnapi bajnoki másnapján mentünk be a kórházba, de a CTG-vizsgálat azt mutatta, egyhamar nem indul meg a szülés. Petrának volt egy megérzése, ezért azt kérte az orvosoktól, ha nem látnak esélyt rá, hogy néhány napon belül természetes úton világra jöjjön a kisfiunk, akkor a császármetszés mellett döntünk. Másnapra, keddre kaptunk időpontot, és délelőtt már a kezemben tartottam Bencét.

– Mit érzett, amikor először magához ölelte?
– Nem tudnám szavakkal hűen kifejezni… Mondhatom, hogy nagyon jó érzés volt, de szerintem az ember azokban a pillanatokban fel sem fogja, mekkora ajándékot kapott az élettől. Az ablaküvegen keresztül próbáltam figyelni, mi történik a szobában, hallottam, hogy egyből felsírt, amikor kiemelték, utána nekem kellett elvágnom a köldökzsinórt, és rám is fektették. Akkor persze még elég tudatlan voltam, meg sem mertem mozdulni, nehogy valami baja essen szegénykémnek.

– Tudatosan készült az apaságra? Olvasott könyveket, gyakorolta a pelenkázást játékbabán?
– Nem, semmi ilyesmi. Petra sok ilyen témájú könyvet vásárolt, ő nagyon felkészült, én pedig abban bíztam, hogy az iránymutatásával boldogulok. Eddig többé-kevésbé sikerült, a pelenkát is gond nélkül kicserélem, csak nekem háromszor annyi ideig tart, mint a feleségemnek.

– Mennyire változtak meg a hétköznapok Bence érkezése óta?
– A telefonomat például jóval kevesebbszer veszem fel, mert ha éppen altatom vagy ringatom, nem foglalkozom a bejövő hívásokkal. Amikor itthon vagyok, próbálom a legtöbb időt vele tölteni, emellett tehermentesíteni a feleségemet, hogy neki is jusson ideje reggelizni, vacsorázni, bevásárolni és élni a saját életét. Az biztos, hogy nem unatkozunk, ez most ilyen időszak, de a tapasztaltabbak azt mondják, hogy ennél csak nehezebb lesz.

– A magyar válogatott kapusai mindannyian apukák, Kovácsik Ádámot kisfia várja otthon, Gulácsi Péterék pedig néhány hónappal „előzték meg” önöket. A nemzeti csapat összetartásain a kapusok külön kis szigetén mennyire téma az apaság?
– Mindkettejüknél érdeklődtem már a bevált módszerekről és a különböző praktikákról. Mit érdemes mindenképpen beszerezni, és mi az, amire felesleges pénzt kiadni. Átbeszéltük azt is, kinél milyen fázisban tart a gyermek. Nálunk három hetes korában jött el az első nyűgösebb időszak, „Gula” mondta is, hogy náluk az éppen a kéthetes nyári edzőtábora idejére esett, úgyhogy ő megúszta.

– Mennyiben más elindulni a meccs­re és hazajönni utána?
– Nyilván nehezebb szívvel indulok el otthonról, más érzésekkel lépek ki az ajtón. Ám amennyire nehezebb otthon hagyni a családomat, annyival édesebb hazaérkezni hozzájuk. A többnapos utazások még megterhelőbbek, Petra már előre fél a januári, kéthetes edzőtáborunktól, de próbáljuk úgy alakítani a családtagokkal, hogy mindig legyen mellette valaki, ha segíteni kell.

– Mennyit gondol a labdarúgásra a szabadidejében?
– Mégiscsak ez határozza meg az életünket, úgyhogy nem lehet, és nem is akarom kizárni. A karácsonyi szünetben próbálok kikapcsolni. De amikor háromnaponta kellett nagy tétre menő meccseket játszani, akkor nem lehetett csak a családra figyelni. Minden találkozóra készülni kell, fizikailag és mentálisan egyaránt, úgyhogy tényleg megterhelő félév áll mögöttem. Szerencsére a pályán jól vettük az akadályokat, bízom benne, hogy ez a jövőben sem változik.

„HATODIK ÉVEMET KEZDEM A KLUBNÁL”

– A sikerekhez az is kellett, hogy júliustól decemberig élete formájában védjen. Minek köszönhető, hogy ennyire kimagaslóan teljesített?
– A felkészülésben nem változtattam semmin. Inkább arról van szó, hogy az utóbbi évek nemzetközi kupaszereplései után mindannyiunkban nagy hiányérzet maradt, és emiatt mindenkinek szembe kellett néznie azzal, hogy a gyenge eredményekben mennyi volt a saját felelőssége, és mi lenne a feladata. Egyetlen magyar klub sem lehet sikeres Európában, ha a kapusa nem képes extra teljesítményt nyújtani. Szerencsére, ezt most meg tudtam adni a csapatnak, sok olyan meccs volt, amelyen az én bravúrom kellett az előny megtartásához, a kritikus pillanatokban többnyire képes voltam segíteni. Örülök, hogy így alakult, érzésem szerint eddig sem volt különösebb probléma a teljesítményemmel, de mivel az együttes sikeresen szerepelt, én is jobban előtérbe kerültem.

– Nevezhetjük tökéletesnek az őszi szezont?
– Ezt azért nem jelenteném ki, mert akadt néhány fájó vereség, elsősorban a nemzetközi porondon. A Bajnokok Ligája selejtezőjében az idegenbeli egy egy után nagyon készültünk a Dinamo Zagreb elleni hazai visszavágóra, a szurkolókkal együtt mi is hatalmas esélyként tekintettünk a találkozóra, egy lépésre voltunk a BL-rájátszástól, de el kell ismernünk, hogy az erősebb csapat jutott tovább. A másik rossz emlék a Ludogorec elleni hazai El-csoportmeccs. Már az első percben gólt kaptunk, és később sem találtuk a ritmust. E két találkozó kudarcát nehezebben dolgoztuk fel, a Békéscsaba elleni Magyar Kupa-kiesés is nagy pofont jelentett, de azon a meccsen egész egyszerűen semmi sem jött össze. Ezt leszámítva viszont szép élményekkel gazdagodtunk, és bízom benne, hogy ez tavasszal sem változik.

– Milyen érzés a hétköznapokban a Fradi kezdőkapusának lenni? Milyen gyakran állítják meg az utcán, hogy biztassák vagy gratuláljanak?
– Gyakran előfordul, elég csak sétálni a háztömbünk körül, elmenni a bevásárlóközpontba vagy fizetni a benzinkúton. Odajönnek hozzám, gratulálnak, sok sikert kívánnak a folytatáshoz. Az utóbbi időben ez összefonódott azzal, hogy Bencéhez is gratuláltak. Ilyesmi minden labdarúgónak jólesik, az utóbbi időben sokat léptem előre, és a szurkolók megítélése is változott a mögöttünk hagyott fél évben, szerencsére pozitív irányba.

– Hallottam olyan véleményt, miszerint ősszel kapta meg azt az elismerést, amelyet évek óta megérdemelt volna. Mit gondol erről?
– A szurkolók többsége a hibákra jobban emlékszik, mint a szép megoldásokra, a kapus esetében ez hatványozottan igaz. Hamar elfelejtik, ha a csatár kihagy négy ziccert vagy luftot rúg az üres kaputól egy méterre, de ha a kapus ütemtelenül mozdul ki, rossz helyre üti ki a labdát vagy pocsékul végzi el a kirúgást, sokáig hallgathatja a kritikát. Ez a poszt ezzel jár. A Ferencvárosban pedig még inkább célkeresztben vannak a játékosok. Mindig próbáltam megfelelni az elvárásnak, olykor jobban sikerült, máskor kevésbé, ugyanakkor januárban a hatodik évemet kezdem el a klubnál, Szűcs Lajos óta ezt egy poszttársam sem mondhatta el magáról. Ez alapján annyira nem teljesíthetek rosszul. Jöhet nehezebb időszak az életemben, de bízom benne, ha esetleg hibázom, a drukkerek emlékezetében ott élnek majd a bravúrjaim is.

„KIEMELKEDŐ ŐSZI SZEZON ÁLL MÖGÖTTEM”

– Gróf Dávid szerződtetésére szükség volt, hogy kijöjjön önből ez a teljesítmény?
– Az biztos, hogy új impulzust hozott, éles versenyhelyzetet teremtett a csapaton belül, a vezetőség és a szakmai stáb többször hangoztatta, hogy minden posztra két azonos képességű játékost szeretne, és a megítélésük szerint a kapuban nem volt elég nagy a konkurenciaharc. Nyár óta minden meccsre úgy készültem, mintha az utolsó lenne, próbáltam olyan teljesítményt nyújtani, amellyel megadom magamnak a lehetőséget, hogy legközelebb is én álljak a gólvonal előtt. Ezen a poszton többnyire a legutóbbi találkozó számít.

– Aligha van bárki, aki ne intelligens, udvarias, tisztelettudó emberként jellemezné önt, pedig az ország legnépszerűbb klubjának kezdőkapusaként, válogatott kerettagként elszaladhatna önnel a ló. Minek köszönheti, hogy a sikerek közepette is két lábbal a földön maradt?
– Bizonyára meghatározó a neveltetés, illetve az értékrend, amely az évek során kialakul bennünk. A profi labdarúgónak tudnia kell, milyen elvárásai vannak a szurkolóknak és a média képviselőinek, milyen kötelezettségeknek kell megfelelnie. Ezt olykor teherként éljük meg, nem mindig őszinte a mosolyunk, megesik, hogy nem tudjuk palástolni a csalódottságunkat vagy a rossz kedvünket. Ezzel együtt próbálom mindenkinek megadni a tiszteletet, és bízom benne, hogy ez fordítva is igaz. Ha mi partnerként kezeljük a szurkolót és a médiát, talán a gyengébb teljesítmény után elnézőbb velünk, és nem akar még mélyebbre taszítani minket. Ráadásul, ha abszolút egyenrangú félként kezeljük az értünk szorító embereket, talán még inkább magukénak érzik a sikert.

– Miről beszélgetne szívesen egy év múlva?
– Mondjuk arról, hogy a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepeltünk, és a mostani Európa-liga-főtáblához hasonlóan az utolsó körig esélyünk volt a továbbjutásra. Az első számú európai kupasorozat még nagyobb kihívást jelentene, ha azon a szinten is képesek lennénk helytállni, a szurkolók és a szakma elismerését is kivívnánk, de összességében akkor sem lennék csalódott, ha jövőre ismét az El-csoportkörről beszélgetnénk. Az ugyanis azt jelentené, hogy tartottuk a szintet, vagy tovább erősödtünk.

– Ha két évre tekint előre, hány gyerek társaságában adna interjút?
– Erre még nehéz válaszolni. Elég csak egy órát eltölteni nálunk, máris bárki láthatja, hogy sok a tennivaló mostanság, úgyhogy egyelőre az a legfontosabb, hogy Bencét a lehető legjobban és legkörültekintőbben neveljük fel és segítsük az útján. Egy éven belül aligha bővül a család, de ha lecsengett a mostani időszak, és a feleségemmel mindketten készen állunk, érkezhet a kistestvér.

– A fővárosban tervezik a jövőt? Mert a parádés őszi teljesítménye után nem lenne meglepő, ha télen bekopogtatna a Fradihoz néhány kérő.
– A futballban percről percre változhat a helyzet, nem tudom, mit tartogat még az élet. Valóban kiemelkedő őszi szezon áll mögöttem, biztosan lesz némi mozgolódás a piacon, de a jövőm attól is függ, mit szeretne a Ferencváros, és mi a klub érdeke. Ahogy korábban is elmondtam, jól érzem magam a csapatnál, itt is van lehetőség arra, hogy szintet lépjünk. Egyénileg és csapatszinten is fejlődhetünk, ősszel nagyot ugrottunk, és bízom benne, hogy akkor sem verjük le a lécet, ha még magasabbra tesszük.

– Most minden kerek ön körül. Akad bármi az életében, amire nagyon vágyik, amiért bármit megadna, és nem sajnálná rá a pénzt?
– Talán, ha visszamehetnék az időben. Bánom, hogy néhány dolgot nem vettem észre korábban az életemben, ha bizonyos helyzetekben másként döntök, talán változtathattam volna a történéseken. Összességében viszont elfogadom, hogy nekem ez az életút volt megírva, és a sors ellen úgysem tehetünk semmit.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 21-i lapszámában jelent meg.)