Halmosi Péter: Nem várok tovább, befejezem a pályafutásomat

– Vége?
– Igen, vége – kezdte a visszavonulása kapcsán egyedül a Nemzeti Sportnak nyilatkozó Halmosi Péter. – Nem várok tovább, befejezem profi pályafutásomat.

– Mire várt?
– Arra, hogy a Haladásnál történik valami, arra, hogy pozitív irányba változnak a dolgok, arra, hogy szólnak, gyere, Cucu, segíts!

– Őszintén: negyvenévesen tudott volna segíteni?
– Az NB II-ben igen. Főleg a mostani csapatnak.

– Nehéz volt kimondani, hogy ennyi volt?
– Azt volt nehéz megemészteni, hogy nem játszhatok többé a Haladásban. Valójában nem én döntöttem így, hanem a klub irányítói. A szerződésem tavaly júliusban lejárt, de az azt megelőző hónapokban, illetve azóta jóformán senki sem szólt hozzám. A helyzet egyszerű: ők nem akarják, hogy együtt dolgozzunk, én meg eljutottam odáig, hogy már én sem akarok. Elég volt, nem várok tovább!

– A hangján nem hallom, hogy dühös lenne.
– Mert nem vagyok dühös. Csalódott annál inkább. Szerintem nem ezt érdemeltem volna ennyi év után. Hozzáteszem, mások sem azt érdemelték volna, amit kaptak. Sokan sokat tettek a Haliért, mégsem úgy köszöntek el tőlük, ahogy illett volna. Ha némelyek úgy gondolják, hogy ennyit érünk, akkor nincs más választásunk, mint hogy tudomásul vesszük. Ez van. Ezt már elengedtem.

– Tényleg elengedte?
– Nézze, szeptemberben betöltöttem a negyvenet, valahol a mélyén itt volt az ideje, hogy lezáruljon ez a fejezet.

– Ha azt mondom, 2018. november huszonnegyedike, eszébe jut valami?
– Kérhetek segítséget?

– Felcsúton játszott a Haladás...
– Ezek szerint akkor léptem pályára utoljára a Haliban.

– Így van. Ráadásul kettő nullás vereséget szenvedtek.
– Akkor ne is erről beszéljünk. Inkább arról a Puskás Akadémia elleni mérkőzésről, amellyel a régi stadiont búcsúztattuk. Úgy nyertünk kettő egyre, hogy a második gólunkat én szereztem. Ez sokkal szebb emlék.

– S melyik a legszebb?
– Nincs olyan.

– Hogyhogy nincs?!
– Mert az egész karrieremre büszke vagyok. Sokat tettem azért, hogy tizennyolc évesen bemutatkozhassak a Haladás első csapatában, hogy a Debrecennel bajnoki címeket ünnepelhessek, hogy Angliában előbb a Championshipben, majd a Premier League-ben játszhassak, hogy a Plymouth és a Hull City is – akkor – klubrekordot jelentő összeget fizessen értem, hogy harmincötször húzhassam magamra a címeres mezt, hogy hazatérve még esztendőkön át a legjobb tudásom szerint segítsem a Halit. Olyan sikereket értem el, amilyenekről gyerekként álmodni sem mertem. Arra nem is számítottam, hogy negyvenéves koromig futballozom. Habár arra sem, hogy így ér véget a pályafutásom. Ráadásul annál a csapatnál, amelyet a legjobban szeretek, és amelyért a legtöbbet tettem. Igen, fáj, hogy így végződött ez a történet, ugyanakkor csak ismételni tudom magam: ez van.

– No és mi lesz?
– Szándékomban áll még focizni, de már csak amatőr szinten.

– Tehát ha megkeresi a Rum, az Egyházasrádóc vagy a Király SE elnöke, meghallgatja?
– Ha valahova átigazolok, azért lesz, mert ott szeretnék focizni. Lehet ez Vas megyei, de lehet egy alsóbb osztályú osztrák csapat is. A lényeg, hogy nem akarok teljesen leállni. Egyebek mellett azért sem, mert már most hiányzik az öltözői hangulat, a labda, a csapat, a melegítőkrém semmihez sem hasonlítható illata. Hiányzik az egész.

– Ha visszamehetne az időben, van, amit másképp tenne?
– Ha a nyilatkozataimra céloz, akkor nem. Van, aki azt állítja, ha olykor visszafogtam volna magam, talán még ma is a Haladás kötelékébe tartoznék. Még az sem zárható ki, hogy így is lenne. Csakhogy ez esetben a lelkiismeretem nem lenne tiszta. Ha úgy éreztem, hogy szót kell emelnem a csapatom érdekében, nem fogtam vissza magam, de amit tettem, a Haladásért tettem. S tetszik, nem tetszik, az élet rendre engem igazolt. Amitől féltettem a klubot, bekövetkezett. Előbb a kiesés ellen küzdött az NB I-ben, aztán kiesett az NB I-ből, most pedig azért harcol, hogy benn maradjon az NB II-ben. Az elmúlt időszakban jártam erre-arra, beszélgettem volt csapattársaimmal, akik nem élnek már Szombathelyen. Ők kérdezgették tőlem, hogyan állhat a Hali kieső helyen, amikor kívülről úgy tűnik, minden rendben van a klub és az utánpótlás körül. A látszat azonban csal. Ezért sem látom magam előtt azt, hogy a Haladás egyhamar felkapaszkodik a mélyből. Egyfelől persze azt remélem, hogy benn marad, másfelől viszont azt, hogy akik idáig juttatták, már nem sokáig lesznek itt.

– Azt sem bánta meg, hogy harmincegy esztendősen a Hull City mezét a Haliéra cserélte?
– Mintha a feleségemet hallanám... Amikor felvetődött a hazatérés lehetősége, Eszter azt mondta, két-három évig még maradjak kint. Az eszem azt súgta, hogy igaza van, ám a szívem hazahúzott. Mivel az ember sok mindennek tud parancsolni, de a szívének nem, egy évtized távlatából sem hibáztatom magam.

– Az alkalomra való tekintettel írt köszönőbeszédet?
– Tisztában vagyok azzal, kinek tartozom hálával, nem kell azt leírni. Mindenekelőtt a feleségemnek, a gyerekeimnek, a szüleimnek és a barátaimnak köszönöm, hogy kitartottak mellettem. Egyúttal – a volt tanáraimmal, edzőimmel és a menedzseremmel, Filipovics Vladannal az élen – hálás vagyok azoknak is, akik igyekeztek jó irányba terelni. Köszönöm a szurkolóknak, amit tőlük kaptam. Kitartást kívánok nekik, mert egyszer minden rossz véget ér...

– Ha idővel a sors úgy hozná, hogy vezetőként visszatérhetne a klubhoz, hogyan döntene?
– Én itt leszek. Amikor csak tehettem, segítettem a Haladást, és ez a jövőben sem lesz másként.

– Egy-két búcsúinterjút készítettem már, ám amíg mások könnybe lábadt szemmel jelentették be
a visszavonulásukat, ön...
– Megfelelő körülmények között feltehetőleg én is könnyek között léptem volna le a színről, de ez nem adatott meg.