Varga Zoltán ragyogása a Ferencvárosban

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

Még csak 16 éves, amikor 1961. július 30-án Mészáros József edző betette az 1961--1962-es bajnokság első mérkőzésén a Csepel ellen (1:1) a Népstadionban. Az FTC-ben Albert Flórián, Rákosi Gyula és Dalnoki Jenő nem játszott, érdekesség, hogy Novák Dezső is akkor lépett pályára először bajnokin.

A PROFI MENTALITÁSNAK KÖSZÖNHETI A FEJLŐDÉST

Mészáros József már akkor pártfogásába vette Vargát, amikor a serdülő korcsoportokat átugorva egyből az ifibe került. Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség című könyvében Mészáros ezt mondta játékosáról: „Abban az időben ő volt az egyetlen igazán profi módra élő és készülő magyar éljátékos…” Profizmusára jellemző, amit Rátkai László említett: „Sérült volt a jobb lába, s ahogy a helyzet engedte, ballal gyakorolt, mit mondjak, nem zavarta a labda. Másokkal ellentétben gyakran súlyzózott. Ez akkoriban azért nem volt divat, mert úgy vélték, kötötté teszi az izomzatot. Nos, Zoli laza maradt, viszont magasra fel tudott ugrani, s nem lehetett könnyen elnyomni sem."

Varga az 1963-ban aranyérmes csapatban vert gyökeret a tavaszi szezonban, gyakorlatilag befutott, egy évvel később, június 20-án Barcelonában Dánia ellen volt először válogatott. Hol mutatkozzon be egy klasszis, mint az Eb-k elődjéül szolgáló kontinenstornán, a (3:1-re megnyert) bronzmérkőzésen! Olimpiai aranyérmes, Tokióban egy mérkőzésen játszott. Aztán tucatjával következtek a felejthetetlen megmozdulások, gólok, pazar passzok, amelyekhez már legendák tapadnak. A Vásárvárosok Kupája (VVK)-győzelem évében, a kupasorozatban 1965. április 21-én l:0-s hazai győzelem után idegenben következett a spanyol Bilbao. A magyar csapat 2:1-re kikapott, Varga lőtte 25 méterről -- ballal -- az FTC gólját (az akkori szabályok szerint harmadik meccs jött, Budapesten 3:0 a Ferencvárosnak). Rátkai így emlékszik: „Hihetetlenül nagy gól volt, a védők és a kapus Iribar kényszerítőre számított Alberttel, de Zoli rászúrta. Akkora gól volt, hogy még a spanyolok is megtapsolták.”

Ezt a gólt Puskás Ferenc is a helyszínen látta. A Real Madrid sztárja Bilbaóba utazott, hogy honfitársaival találkozzon, majd ahogyan Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében említi, a maga keresetlen stílusában a következőt mondta Albertnek: „Te vagy az Albert? Azt hittem, jobb játékos vagy!”, majd Vargával így parolázott: „Öcsi, te jó voltál!”

Persze lehet, hogy ez csupán öltözői legenda -- az 1962-es chilei vb-n a spanyol válogatott Puskás ellátogatott a magyarokhoz Rancaguába, s ha másként nem, hallomásból tudhatta, hogy éppen Flóri lőtte az angolok elleni győztes gólt (2:1), nem is akármilyet --, de ha Puskás Öcsi valakit Öcsinek becéz, az azért jelent valamit. Mint ahogyan az is, hogy Helenio Herrera kiszúrta magának: 1966-ban az FTC a BEK-ben az Interrel (0:4, 1:1) találkozott, a tréner a március 2-i budapesti visszavágó után szólt a magyar származású menedzsernek, Desiderio (Dezső) Soltinak, hogy szerezze meg Vargát. Az Itáliában elismert magyar szakember, Czeizler Lajos is áradozott róla. (Forrás: Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya.)

A LEGENDÁS KÖTÉNY, MAJD A NÉGY GÓL SEM ÉRT TÍZEST

„Hogy kinek szerettem volna játszani? Hát mindig, mindig a közönségnek, soha nem a vezetőknek, soha nem az újságíróknak. Egyszer egy Fradi--Dózsa három-nulla után a közönség majdnem szétszedte a Népstadiont, nekem akkor nagyon jól ment, ez az egyik legszebb emlék az életemben”-- nyilatkozta már a nyolcvanas években. Ezen a mérkőzésen (1967. április 16.) adott egymás után kétszer is kötényt Noskó Ernőnek, az Újpest beállósának. A kötény a játékosság szimbóluma, „A” csel, ami meccseket ritkán dönt el, ám megdicsőülés annak, aki adja, megalázó annak, aki kapja. A jelenetet évekkel később Esterházy Péter író is papírra vetette: „…amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”. A Népsport tudósítója, Borbély Pál maximális öt csillagot adott a mérkőzésre, Varga és Rákosi Gyula játékát ötösre minősítette. Szeptember 10-én a Honvéd ellen (7:1) két gólt szerzett, Szőke István és Albert „csak” nyolcast kapott, Varga és Rákosi kilencest. (Közben az NS megváltoztatta osztályzási rendszerét.) November 16-án a Zaragoza volt az ellenfél, a kupaszerdán köd miatt félbeszakadt a meccs, másnap délután fél kettőkor 50 ezer néző ünnepelte a 3:0-s sikert, a remeklő Vargát dühükben szinte felöklelték a spanyol védők.

1968. június 2-án Szegeden (6:1) négyszer talált be a kapuba, a Tatabányának is négyet vágott (4:1), mind a kétszer kilencest kapott, tízest nem. Az egykori kolléga, Németh Gyula az utóbbi mérkőzés után így indokolt: „Csak azért nem kaphat 10-est, mert az első félidőben voltak kihagyásai.” Szeptember 7-én a Bp. Honvéd ellen a 89. percig 0:0-ra állt a bajnoki, amikor Varga nekifutás nélkül, 22 méterről, szabadrúgásból Bicskei felett -- Szepesi György szóhasználatával élve -- a Keleti pályaudvar felőli kapu jobb felső sarkába csavarta a labdát. Ha valaki, ő már tudta, ez az utolsó magyarországi rangadója a Népstadionban.

Az FTC-ben 1961-től négyszeres bajnok (1963, '64, '67, '68), VVK-győztes (1965), VVK- döntős (1968), míg a válogatottban 1964 és 1968 között 12-szer játszott.

KÉT SORBAN IS BEVETHETTÉK A NEMZETI TIZENEGYBEN

De miért nem többször? Első válogatottságától számítva 29 mérkőzésen játszhatott volna, tehát az összecsapások kevesebb, mint felén lépett pályára, Baróti Lajos (17 meccs), Illovszky Rudolf (10) és Sós Károly (2) volt sorrendben a szövetségi kapitány. Barótinál háromszor, Illovszkynál hétszer, Sósnál kétszer játszott. Ami az előnye volt, az egyben a hátránya is: a fedezet és csatárposztok szinte mindegyikén bevethető volt, a válogatottban játszott fedezetet, jobbszélsőt és jobbösszekötőt is, s abban az időben nagy volt a tülekedés: olykor Varga, Bene vagy éppen Farkas János is a jobb szélen kapott helyet, a 8-as mezért Göröcs János volt a legnagyobb vetélytársa, fedezetként Mathesz Imre és Nagy István. Ismert volt, hogy Baróti viszonylag állandó kerettel dolgozott, persze egy ilyen zsenit nem lehetett kihagyni, de az angliai vb-n sérült volt. Zoli egyébként dohogott is, hogy a piros-kék kötődésű szakemberek (Baróti, Illovszky) válogatottjába a Vasasból könnyebb volt bekerülni, s tény, Sztáray Mihály barátjának panaszkodott, hogy Illovszky idejében a Vasas jobbszélsője, Molnár Dezső miatt ki is szorult néha, vagy fedezetet játszott. De ha vetélytársa jól teljesített, megjegyezte, „nem is tudtam, hogy Molnár ilyen jó kis futballista”.

Egy 1966. augusztus 5-én kelt ügynöki jelentés szerint Bakos (Bauer) jelentette, hallott arról, hogy Varga kint akart maradni. Nos, az angliai vb-n Vargát Solti állítólag csábította az Interhez, sokan azt is tudni vélték, Zoli angliai sérülése sem volt súlyos. Nem játszott a vb- n, hamarabb hazajött, s Honti György akkori MLSZ-főtitkár kísérte haza, amiből Varga szerint annyi volt igaz, hogy a londoni repülőtérig. Az tény, hogy a jelentés „intézkedést nem igényel” minősítést kapott, de az is igaz, hogy Vargát egy 1968-as besúgás a szembenállás szimbólumaként jellemezte. Napra pontosan öt hónappal disszidálása előtt, május 11-én Moszkvában a szovjetek 3:0-ra legyőztek bennünket, kiestünk az Eb-selejtezőn. Ez volt egyébként Zoli utolsó válogatottbeli játéka. Varga a Népsport május 19-i számában a pró és kontra rovatban többek között ezt nyilatkozta Borbély Pálnak: „Egy-két csatár pedig egyenesen a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljon. Előttük mindenki behódol. A pályán és az életben is nyugodtan követelőzhetnek, anélkül, hogy ők adnának valamit, és -- sehol sem merik őket kiállítani!”

Az utalás nyilvánvalóan Albert Flóriánra vonatkozik. Varga szinte valamennyi, távozásának okait firtató írásban hangsúlyozta az aranylabdással kapcsolatban: „Albert miatt disszidáltam! De nem Albertre haragszom!”

(A 3. RÉSZBEN: ELHAGYJA HAZÁJÁT)