Egy meg nem értett különc

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

Egyvalamiben mindenki egyetért a Ferencváros korábbi játékosai közül: Varga Zoltánnal csodálatos volt együtt futballozni. A zöld-fehérek nyolcasa zseni volt, és ezt tudták a társai is. Részese volt egy sikeres időszaknak, hiszen vele négyszer nyert bajnokságot a zöld-fehér együttes, és elhódította a Vásárvárosok Kupáját is.

„Zoli három nappal a halála előtt fölhívott, mint utóbb kiderült, nem engem akart, de azért jól elcsevegtünk -- mondta az egykori kapus. -- Mivel az egyik legjobb barátomról beszélgetünk, véleményem nem tér el attól, amit évekkel ezelőtt mondtam. Már a Ferencváros ifjúsági csapatában megismertük egymást, külföldi túráink során mindig egy szobában laktunk -- ez legalább négy és fél esztendőt jelent. Az 1968-as olimpia első mérkőzése előtt elhagyta a tábort, de nem tudok haragudni rá. Szenzációs, világklasszis futballista volt, olyan improvizatív készséggel és játékintelligenciával megáldva, mint nagyon kevesen a világon -- ha szóba kerül, mindig azt mondom, ha itthon marad, két aranylabdásunk lenne. Nagyon makacs, rendkívül konok ember volt -- mindig elmondtam neki a Fradiban: fogadd el, hogy Albert Flóri a Császár, te pedig a király vagy...”

Varga Zoltán zsenialitása vitathatatlan. A Ferencváros korábbi labdarúgói nem fukarkodtak a jelzőkkel, ha volt társuk futballtudását kellett jellemezni. Olykor még a csapattársai sem tudták, mire készül a kiszámíthatatlan középpályás.

„Nem mondok újat, nagyszerű játékos volt, olyan, akit csak felsőfokú jelzőkkel lehet illetni -- mondta Novák Dezső. -- Talán nem túlzók, csak a zsenikre jellemző tulajdonságai voltak. S tudjuk, milyenek az ilyen emberek, kicsit különcök, másként viselkednek, mint a többiek. Hogy csak egy apró példát említsek: amikor edzésre igyekeztünk, s rettentő hideg, zord idő volt, mindenki tetőtől talpig beöltözött -- Zoli rövidnadrágban szaladt ki a pályára. A gyepen olyan dolgokat művelt, mindig olyat húzott elő a tarsolyából, hogy még mi, a csapattársai sem tudtuk, mi következik. Előre gondolkodott -- ebben is különbözött a többiektől, sohasem futballozott sablonszerűen. Ezért is volt zseni...”

Rákosi Gyula, a Ferencváros egyik ikonja úgy véli, Varga Zoltán még szebb pályafutást futhatott volna be, ha az Üllői úton marad.

„Nagyon jó játékos volt, de nem lett volna szabad elmennie Magyarországról -- véli az egykori társ. -- Érdekes, különc ember volt, akinek szinte semmi sem volt jó, nehezen fogadott el bizonyos dolgokat. A pályán csodálatos volt vele. Amikor szoros volt az eredmény, mindent alárendelt a csapat érdekeinek, ám amikor már nagyon vezettünk, megengedett magának néhány trükköt. Sajnálom, hogy nem sikerült neki a futballon kívüli élete, sokan nem értették meg, és ő sem értett meg senkit. Azt hitte, mindig igaza van. Jó viszonyban voltam vele, nemcsak a pályán, azon kívül is. De amikor azt kérdezik tőlem, milyen barátom volt, csak azt mondhatom, hogy nem az volt, hanem csak játékostársam. Az azért más. Amikor hazajött Németországból, és kijött az ificsapat edzésére, akkor szúrta ki Hajnal Tamást. Nem olyan rég összejöttünk Rudas Ferencnél, a Ferencváros baráti körében. Készült rólunk egy közös kép az egykori Friedmanszky Zoltán, Varga Zoltán, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Fenyvesi Máté csatársorról. Vidám volt és jókedvű. Nehéz mit mondani a halálával kapcsolatban. A szíve kétszer jelezte, hogy baj van, de nem tudott ellenállni a fut- ballnak.”

GYŰLÖLTE, HA VALAKI CSAK ALIBIZIK A PÁLYÁN

Azt mondják, hogy a pályán mindenkiről kiderül, milyen ember. Varga Zoltán egyenes, akaratos volt a stadionban is.

„Nagyon egyenes embernek ismertem meg -- emlékezett Fenyvesi Máté. -- Abszolút nem tűrte a mellébeszélést, gyűlölte az alibizést. Vigyázott rá, hogy igaz ember maradjon. Makacs volt, elvei mellett a végsőkig kiállt, soha egyetlen alkalommal sem alkudott meg. Rendkívül nehéz ember volt. Bizonyos dolgokhoz ragaszkodott, ezektől nem tágított. Volt példa rá, hogy kiközösítették -- akkor is csak az elveit tartotta szem előtt. Nem érdekelte, hogy mások mit csinálnak, ha a csapattársak szórakozni indultak, ő büszkén megállt, s csóválta a fejét... A pályán fontos volt neki, hogy mindig a maximumot hozza ki magából. Ha esetleg rosszabbul ment a csapatnak, biztattuk egymást, »gyere, most nem állunk meg húsz percig, megszitáljuk a védelmet, le-föl megyünk«, s ez általában bevált. Technikai tudása lenyűgöző volt, s szerette is megmutatni a közönségnek.”

AZ UTOLSÓ EBÉD SIKERE: NEVETÉS A RÉGI BARÁTOKKAL

Horváth László (a Fradi-családban Api a beceneve) 1962-ben került a Ferencvároshoz.

„Az Üllői úti stadionban két-három szobás lakások voltak, az egyikben laktam együtt Varga Zolival -- elevenítette fel a múltat Horváth „Api”. -- Rengeteg verset olvasott, felolvasó- estekre járt. Nekem sokat segített, edzések után tanítgatott a technikai finomságokra. Azt mindenki tudta róla, hogy nagyon érzékeny, ha valaki csak egy kicsit is csúnyán nézett rá, annak képtelen volt megbocsátani. Már akkor is szeretett egyedül lenni. Nemrég hívtam, hogy ebédeljen velünk, eljött hozzánk Rátkai Lacival, és órákig beszélgettünk. Olyan oldott volt, mint talán még soha, rengeteget mesélt, hogyan érezte magát Berlinben, Aberdeenben... Úgy éreztük, örült, hogy visszatalált közénk, sajnos a sors nem engedte, hogy folytassuk ezt az újrakezdett kapcsolatot. Amikor meghallottam, mi történt, tudtam, hogy egy régi barátot, társat vesztettem el, de az is eszembe jutott, milyen jó, hogy az az ebéd még összejött. Mert úgy emlékszem rá, ahogy utoljára láttam: derűsen, nevetve...”

Orosz Pál, akinek a helyére bejátszotta magát a csapatba Varga Zoltán.

„Huszonnyolc éves voltam, amikor Zoli felkerült hozzánk -- emlékezett Orosz Pál. -- Addig én voltam a jobbösszekötő, de láttam, óriási tehetség, aki nagyon hamar jobb lesz nálam. Ezért egy pillanatig nem volt bennem rossz érzés, féltékenység, sőt, ahol tudtam, segítettem, hogy mielőbb beilleszkedjen. Arra gondoltam, ez nemcsak Zoli, hanem a Ferencváros érdeke is. Utóbb kiderült, nekem sem volt rossz, mert egy sorral hátrébb kerültem, és ott több jó szezonom volt. Különleges ember volt: amikor az edzőtáborban az ebéd után húszan balra indultunk el sétálni, Zoli egyedül jobbra ment. Engem ez nem zavart, mert tudtam, a zsenik egyszerűen mások, mint az átlag.”