A 2001–2002-es bajnokságot a Zalaegerszeg nyerte meg, Bozsik Péter irányításával, és a mester keze alá olyan légiósok dolgoztak, mint az előző két év légiós-álomcsapatába bekerült román Liviu Bonchis, a rutinos román ék,Radu Sabo, és tavasztól két új fiú, egy szlovák bekk (a Telek András helyére érkező Radoslav Král) és egy jugoszláv U21-es válogatott karmester (Darko Ljubojevics). A kazah Andrej Dobrjanszkij nem lépett pályára. A csapat húzóemberei nem a külföldiek voltak, hanem a nyáron szerződtetett Molnár Balázs, Urbán Flórián, Kenesei Krisztián, Egressy Gábor, Szamosi Tamás ötös (Keneseiért 55 millió forintot fizettek, Urbánt később megválasztották a bajnokság legjobbjának), és remek formában futballozott Waltner Róbert is, olyannyira, hogy nemsokára átigazolta a Boca Juniors.

Emeljük ki a légiósok közül Sabót, aki az előző idényben bennmaradást érő gólt lőtt, míg ekkor a Ferencváros elleni találkozón szerzett aranyat érő találatot, csereként beszállva – első labdaérintéséből. Ezt megelőzően októberben volt eredményes, de Bozsik Péter e rangadón csak annyit mondott neki, mielőtt beállította: „Radu, tavaly benntartottad a Zalaegerszeget, most csinálj belőlünk bajnokot!”És lőn. A vezetőség egyébként nem garasoskodott, ha sztárokra kellett költeni, de ősszel a lélektelen játék miatt hétmillió forintos büntetést kapott a keret. Hatott.

A második az MTK-val közös tulajdonosi körbe került Ferencváros lett, a klub 80 százalékáért 2.4 milliárd forintot fizetett Várszegi Gábor. Sok FTC-drukker nem örült az új tulajdonosnak, de a klub alkalmazottjai igen: megkapták végre az elmaradt járandóságaikat. Az új vezetőség több légióst is igazolt: Marek Penksa hozta dunaújvárosi remek formáját, és a másik szlovákiai szélső, Pinte Attila mellé egy 39-szeres szlovák válogatott ék érkezett: Tibor Jancula, aki azonban nem sok sót evett meg, majd a télen szerződésszegés (nem megfelelően kezeltette a sérülését) miatt gyorsan kirúgták. Szergej Kuznyecov fia is csak kiegészítő ember volt, ellenben a Dragan Vukmir, Alekszandar Jovics, Adem Kapic trió megvétele jó üzletnek bizonyult.

Kétszázezer eurót kellett nagy hercehurca után fizetni a szlovákiai magyar Szkukalek Igorért, akinek végre lett olyan edzője, akinél nem szenvedett hátrányt a magyarsága miatt; ellenben Pinte Attila beleszürkült a magyar bajnokság mezőnyébe, pedig már októberben komoly büntetést kapott fegyelmezetlenségei miatt. A Ferencváros egyébként azért fordult a légiósok felé, mert magyar kiszemeltjeitől sorra kosarat kapott…

Aki nem olvasta volna a sorozat első részét: az erdélyi, vajdasági vagy kárpátaljai magyarokat a különböző adatbankok román, jugoszláv vagy ukrán játékosként tüntetik fel, de éppen 2020-ban legalább ezeken a hasábokon tegyük tisztába e dolgokat: ők bizony magyarok, magyar labdarúgók. De: azok a magyar gyökerekkel rendelkező játékosok, akik nem a magyar válogatottat erősítették, légiósként szerepelnek sorozatunkban, hiszen ők önként döntöttek egy másik nemzeti csapat mellett. Ugyanilyen egyszerű a nem magyar születésű, semmilyen magyar rokoni szállal nem rendelkező labdarúgók esete, ők addig számítanak légiósnak, amíg meg nem kapták a magyar állampolgárságot. Ilyen volt például az előző cikkben emlegetett Vasile Miriutából lett Miriuta László vagy Leandro, aki 2003-ban tette le a magyar állampolgársági esküt, és lett előbb U21-es, majd felnőtt magyar válogatott. De úgy is mondhatnánk: nem tekintünk minden akkor jogilag, papíron külföldinek számító futballistát automatikusan légiósnak.

Visszatérve az FTC légiósaira: a Bajnokok Ligája-kudarc fő oka a vészes csatárhiány volt (Horváth Péter megsérült, a fő célpontért, az albán Indrit Fortuziért nem fizettek 270 ezer eurót, a Hajduk Split elleni selejtezőre vérbeli csatár nélkül álltak ki a zöld-fehérek), az ősz végén Várszegi Gábor az MTK szakmai igazgatóját, Garami Józsefet kérte fel, hogy keressen jó légiósokat – a zöld-fehéreknek. Lett is ebből balhé, nem sokkal később került sor ugyanis az örökrangadóra! Amelyet az MTK nyert meg, és ekkor már 20 ponttal vezetett a „testvércsapat” előtt, amelynél megbukott Csank János, akinek utóda Garami lett.

Az MTK hiába nyerte meg az alapszakaszt, tavaszra összezuhant. A bajnokság akkoriban két részből állt, 33 forduló után a felsőházban és az alsóházban folytatták a küzdelmeket a csapatok. A dobogóra azért odaértek a kék-fehérek, kilenc jugoszlávval és két fiatal kanadaival a fedélzeten. A légiósok közül ismét csak a Micso Szmiljanics, Goran Jezdimirovics kettős emelte az élvonal színvonalát, utóbbit az ősz legjobb légiósává választották. A jugoszláv gólkirály Szasa Markovics remekelt egy edzőmeccsen, egy félidő alatt négy gólt szerzett, pazar szerződést kapott – aztán 18 percet játszott, mielőtt a tavasszal elzavarták…

A 2000-es bajnok Dunaferr a légiósai zömét eladta a Győrnek (ahol ősszel elzárták a vizet a stadionban, és majdnem hasonló sorsra jutott a villanyáram is), Penksát elengedte a télen a Fradinak, legfőképpen a tartozások fejében: miközben lerakták az új stadion alapjait és Akasztóra költöztek, kezdett szétesni a nagy csapat. Egy tartozás miatt hat pontot levontak tőlük tavasszal, ezt később visszakapták, mert kiderült, egyáltalán nem is kellett volna fizetniük Németh Viktorért. Vojimir Szindjics egyszer sem lépett pályára, Rade Medics igen, de nem volt benne sok köszönet. Szépen szerepelt a Videoton, a feledhetetlen Monye, Sorato csatárkettőssel (a brazil játékos neve nemrégiben a Legendák Ligájában is előbukkant).

Sorato az első NB I-es gólja után durcás arccal ellökte a hozzá rohanókat, majd honfitársa, Daniel Lins Cortes nyakába ugrott, de légiósok szempontjából az Újpest produkálta a feledhetetlent. A lila-fehérek elhódították a Magyar Kupát, a döntőben Frantisek Kunzo (az ő édesapja 1980-as olimpiai bajnok labdarúgó), Lubos Kozel, Radek Sloncík, Robert Vágner és Dejan Poljakovic is pályára lépett a soraikban. Vágner kétszeres cseh válogatott, egyszeres cseh bronzcipős, Újpesten 13 gólt szerzett, erőszakos, lelkes játékával azonnal közönségkedvenc lett, a kupadöntőn duplázott. Újpestre kölcsönbe érkezett, de gyorsan megvették – majd az idény végén tisztes haszonnal, 250 ezer euróért eladták az Energie Cottbusnak. A söprögető, jól habzó nevű Kozel kilencszeres cseh válogatott, ám Újpesten nem sok komlót evett meg, ellenben a brazil ék, Túlio átigazolása az egész NB I nagy szenzációja volt.

Csak a fiatalabbak kedvéért: az akkor 32 éves támadó 15 válogatott mérkőzésén 13-szor volt eredményes, háromszoros brazil aranylabdás, háromszoros országos gólkirály (a második és a harmadik vonalban is lett később a legjobb gólszerző) és kilencszeres aranycipős különböző állami bajnokságokban (ebből hatszor azok első vonalában). A válogatottban ugyan nem szerepelt az 1994-es világbajnokságon, de az azt követő évben a Copa Américán igen, igaz, a döntőben tizenegyest rontott az orosz rulettben. A torna ezüstcipőse lett a nagy Enzo Francescoli mögött, az Abel Balbo, Freddy Rincón, Eric Wynalda, Marcelo Otero négyessel holtversenyben, később az egyik magyar lapnak azt nyilatkozta, hogy megnyerték azt a Copát, és Ronaldo volt a csatártársa (egyik sem igaz).

Ehhez a pedigréhez képest egyfelől csalódást okozott, 11 NB I-es meccsen csak ötször volt eredményes, és csak hat kilométert futott. Nem meccsenként: összesen! Hozzá képest még a sokat szidott Galaschek Péter is maratoni futónak bizonyult, és Túlio folyamatosan azért siránkozott, hogy túl gyors az NB I ritmusa! Azóta is kevés az ilyen jellegű panasz.

Légiósok nemzetek szerint:

Akkoriban a legrosszabbul fizetett játékosok az NB I-ben havi 200 ezer forintot kerestek az egyik lap szerint, a legjobban fizetett edző 3, a csúcsjátékos 3.6 millió forintot kapott. Az Új Szó szerint Penksának Dunaújvárosban egy házat adtak az aláírásáért. Tököli Attila 30 millió forint aláírási pénz után havi maximum 1.5 milliót kapott összesen, de legalább ő a legjobb mezőnyjátékos lett az NS osztályzatai alapján.

Sok csapat azért igazolt légióst, mert ők sokkal olcsóbbak voltak, egy jó képességű futballista beérte már 6-800 ezer forintos havi fizetéssel, és a Bosman-szabály miatt főleg ingyen érkeztek – nagy örömükre, ugyanis egy 3-4 millió forintos aláírási pénz teljesen átlagosnak számított.

Hrutka Jánost csak azért adta kölcsön az FTC a Vasashoz, hogy a kiemelkedően magas bérét ne kelljen fizetni, a Frank György közvetítésével megszerzett Túlio húszmillióba került, plusz a fizetése is ugyanennyi volt egy fél idényre, később a honlapja szerint összesen negyven gólt lőtt a lila-fehéreknél… Még jó, hogy nem Romário és Edmundo volt az éktársa.

Az alsóház élén a Honvéd végzett, három edzőt és hét légióst „fogyasztva”, utóbbiak közül Marius Sasu 16 gólt szerzett. És szakított időt arra, hogy összeverekedjen a fél Videotonnal, majd az „Ez a Sasu, Tornyi!” felirattal sokkolja a Vasas akkori edzőjét, Tornyi Barnabást a két csapat egymás elleni bajnokiján. A felirat a román pólóján volt, és mivel duplázott, kétszer is gúnyolhatta vele volt kispesti edzőjét, aki annak idején nem bízott benne. „Sasu szellemi színvonalának megfelelő volt a felirat, nem vártam mást” – mondta a mester a mérkőzés után.

A 100. születésnapját ünneplő Debrecenben nem vitték a prímet a légiósok, inkább csak a pénzt, még a volt csehszlovák U20-as, majd szlovák felnőttválogatott Jozef Majorossem villogott, míg a grúz Kahaber Cshetiani nehéz helyzetbe hozta csapatát Bordeaux-ban egy fölösleges kiállítással.

A Sopronnál nem a légiósokról szólt az idény, hanem arról, amiért ez a bajnokság sokak számára emlékezetes marad: ekkor gyilkolták meg a csapat edzőjét, Simon Tibort. Együttese kispadján vele együtt öt vezetőedző ült abban a bajnokságban, kész csoda ehhez képest a bennmaradás. Az előző két idényben jól futballozó, de krisztusi korba lépő Claudiu Salageannak már nem igazán ment, ellenben az U21-es orosz válogatott támadó, Jegija Javrujan kilenc gólig jutott (ő sokkal később örmény válogatott lesz).

Az MTK-nak nem kellett, Bükön rutint szerzett, a Haladásban berobbant: a brazil Leandro az idény egyik felfedezettje lett, nem véletlenül csapott le rá később az FTC (miután a brazil a télen majdnem a Dunaferrhez írt alá). Pedig a rossz nyelvek szerint csakis azért szerződtette Leandrót Keszei Ferenc, hogy tolmácsoljon a többi szombathelyi brazil légiósnak… Nem tudta az élvonalban tartani a Haladást a 46-szoros román válogatott, két vb-n és egy Európa-bajnokságon is szereplő Selymes Tibor sem (neki apósa és anyósa soproni, ő maga oda építkezett, így került a Haladásnál képbe), sőt az ETO ellen 0–0-ra végződő mérkőzést sikerült elveszíteni, mert a meccs hajrájában négy percen keresztül a megengedett öt helyett egyszerre hat nem magyar állampolgárságú labdarúgó játszott a csapatban és éppen ezzel dőlt el, hogy kiesett a Haladás az NB I-ből.

Egy légiós berúgja magát a futballtörténelembe

Nem szűkölködött légiósokban és kudarcokban az előző évben bronzérmes Vasas sem: Slavko Kovacic után ült a kispadon Komjáti András, Kiss László és Tornyi Barnabás, a keretben nyolc vendégjátékos szerepelt, de az angyalföldiek a tabella utolsó helyén végeztek, és 66 év után búcsúztak az élvonaltól.

Hiába, ezek már nem olyan kemény vasasos légiósok voltak, mint Justice Sandjon, azaz Jessy, aki bemelegítésként a kapufát fejelgette, egyszer pedig állítólag elfejelt egy biliárdgolyót a tizenegyesponttól a kapuig…

De kik voltak a légiósok közül azok, akik emelték a magyar labdarúgás színvonalát?

Mivel hajlamos arra az ember, hogy az idő múlásával egyre kevesebb konkrétumra emlékezzen, és inkább érzelmi alapon ítélkezzen, ezért segítségül hívjuk a Nemzeti Sport osztályozókönyvét, ennek alapján állítottuk össze az évad legjobb légióstizenegyét is, amelynek első nagy érdekessége, hogy idegenlégiós kapus nem lépett pályára az élvonalban, így az MTK fiatal kanadai kapusa játék nélkül is befért a legjobb tizenegybe. A jó kapusnak szerencséje van…

A TÍZ LEGJOBB LÉGIÓS
Marek Penksa (szlovák, Dunaferr, FTC) 6, Leandro (brazil, Haladás) 5.8, Frantisek Kunzo (szlovák, Újpest) 5.7, Robert Vágner (cseh, Újpest) 5.6, Kahaber Cshetiani (grúz, DVSC) 5.5, Micso Szmiljanics (jugoszláv, MTK) 5.5, Lubomir Orabinec (szlovák, Sopron) 5.5, Jozef Majoros (szlovák, DVSC), 5.5, Alekszandar Jovics (jugoszláv, FTC) 5.4, Almir Filipovic (bosnyák, Haladás) 5.3

AZ ÉV ÁLOMCSAPATA AZ NS OSZTÁLYZATAI ALAPJÁN

Szűcs Lajos (Ferencváros) 6.6 – Kocsárdi Gergely (ZTE) 5.7, Urbán Flórián (ZTE) 6, Szabados József (Matáv Sopron) 5.7, Leandro (Haladás) 5.9 – Nagy Lajos (ZTE) 5.9, Dvéri Zsolt (Újpest, Videoton) 5.9, Balog Csaba (ZTE) 5.9, Rósa Henrik (Dunaferr) 6 – Tököli Attila (Dunaferr) 6.1, Kenesei Krisztián (ZTE) 6

A LÉGIÓSOK ÁLOMCSAPATA
Sasha Boskovic (kanadai, MTK) – Dejan Vilotics (jugoszláv, Videoton) 5.3, Micso Szmiljanics (jugoszláv, MTK) 5.5, Frantisek Kunzo (szlovák, Újpest) 5.6 – Leandro (brazil, Haladás) 5.8, Jozef Majoros (szlovák, DVSC), 5.5, Kahaber Cshetiani (grúz, DVSC) 5.5, Alekszandar Jovics (jugoszláv, FTC) 5.4 – Lubomir Orabinec (szlovák, Sopron) 5.5, Robert Vágner (cseh, Újpest) 5.6, Marek Penksa (szlovák, Dunaferr, FTC) 6

CSAPATOK ÉS LÉGIÓSOK

Zalaegerszeg: Liviu Bonchis, Radu Sabo (románok), Radoslav Král (szlovák), Darko Ljubojevics (jugoszláv), Andrej Dobrjanszkij (kazah)
Ferencváros: Dragan Vukmir, Alekszandar Jovics (jugoszlávok), Marek Penksa (a tavaszi szezonban), Pinte Attila, Tibor Jancula (szlovákok), Marius Cheregi (román), Adem Kapic (szlovén), ifj. Szerhij Kuznyecov (ukrán), Alex Monken Arruda, Alen Monken Arruda (brazilok)
MTK: Micso Szmiljanics, Szasa Markovics, Bojan Lazics, Goran Jezdimirovics, Szasa Branezsac, Mladen Lambulics, Dalibor Skorics, Nebojsa Ruzsics, Pavle Djiszalov (jugoszlávok), Sasha Boskovic, Nicola Servedio (kanadaiak)
Dunaferr: Rade Medics, Vojimir Szindjics (jugoszlávok, utóbbi csak az őszi szezonban), Marek Penksa (szlovák, az őszi szezonban)
Videoton: Dejan Vilotics, Predrag Gajics (jugoszlávok), Daniel Usvat (román), Monye Onyeabor (nigériai), Daniel Lins Cortes, Sorato, Leo Lelis, Pablo, Adriano (brazilok)
Újpest: Frantisek Kunzo (szlovák), Lubos Kozel, Radek Sloncík, Robert Vágner (csehek), Túlio (brazil), Danut Frunza (román), Dejan Poljakovic (horvát)
Honvéd: Fabrizio Goncalves, Alex José de Paula (brazilok, utóbbi ősszel), Florin Batrinu, Cristian Dulca, Dorel Balint, Marius Sasu (románok), Vladimir Pasics (jugoszláv)
Debrecen: Ljubisa Alekszics, Dragan Radojicsics, Vladimir Nenadics (jugoszlávok), Jozef Majoros (szlovák), Thorsten Flick (német), Kahaber Cshetiani (grúz), Raul Ovalle (amerikai), Armando Palacios (kolumbiai)
Sopron: Jegija Javrujan (orosz), Claudiu Salagean (román), Karol Prazenica, Lubomir Orabinec (szlovákok)
Győri ETO: Szrdjan Golovics, Dejan Milovanovics, Szlobodan Szcsepanovics, Vojimir Szindjics (jugoszlávok), André de Carvalho (brazil, a tavaszi szezonban), Pavel Adrian Dulcea (román), Marek Krejcí, Róbert Semeník, Karol Schulz (szlovákok), Igor Nicsenko (ukrán)
Haladás: Alex José dePaula, Flávio da Silva Pim, Arnon Alves de Brito, Leandro Almeida, Fred de Freitas, Suriel, Japa (brazilok), Almir Filipovic (bosnyák), Nenad Jankovics (jugoszláv), Selymes Tibor (romániai)
Vasas: André de Carvalho (brazil, az őszi szezonban), Branko Cvetkovics, Marko Mitrovics (jugoszlávok), Stipe Matic, Dubravko Zrilic (horvátok), Daniel Bogdanovic (máltai), Franck M'bemba (Kongói DK-beli), Anonam Orosco (nigériai)

IDEGENLÉGIÓS EDZŐK
Slavko Kovacic (horvát, Vasas)

A LÉGIÓSOK SZÁMA ORSZÁGONKÉNT:
Jugoszlávia 26 (öttel nőtt ez a szám az előző idényhez képest)
Brazília 17 (+7)
Románia 12 (+3)
Szlovákia 11 (+6)
Horvátország 4 (+4)
Csehország 3 (+3)
Ukrajna 2 (–2)
Bosznia-Hercegovina 1 (–1)
Kanada 2 (+2)
Nigéria 2 (+1)
Amerika 1 (+1)
Kolumbia 1 (+1)
Oroszország 1 (=)
Szlovénia 1 (=)
Kazahsztán 1 (=)
Málta 1 (+1)
Grúzia 1 (=)
Kongói DK 1 (+1)