Mészöly, Fazekas, Bene – a közvélemény csapata

A magyar labdarúgó-válogatott a csehszlovákoktól 1969. december 3-án Marseille-ben elszenvedett 4:1-es veresége következtében nem jutott ki az 1970-es mexikói világbajnokságra. Az 1970-es esztendő szinte minden labdarúgással kapcsolatos eseményét aszerint értékelték, tapasztalható-e fejlődés. Az év nyarán az első osztályú bajnokság az éves rendszerről átállt a kontinens több országában alkalmazott őszi-tavaszi szisztémára, a válogatottnál Sós Károly helyét a korábban az ifjúságiakat irányító Hoffer József vette át, aki 1970 áprilisában Belgrádban hét újoncot avatott – később, látva, hogy együttese rutintalan, egyre több „régi motorost” hívott vissza. Szeptemberben az NSZK ellen (1–3) visszatért Mészöly Kálmán, az osztrákok ellen (1–1) Göröcs János. A norvégok ellen sikerrel vett (3–1) Eb-selejtező után legjobbjaink novemberben a Svájc elleni idegenbeli 1–0-s győzelemmel zárták az évet.

A Nemzeti Sport az őszi szezont követően két kérdést tett fel az egyesületi elnököknek: elégedettek-e az edzők munkájával, továbbá értékeljék együttesük szereplését. A klubok első emberének válaszai után a lap kritikusan értékelt: „Ennyire rendben lenne minden?”  A futball szinte valamennyi elemére kiterjedő statisztika kimutatta a nézőszám rohamos esését, az 1961 óta tartó csökkenő tendencia nem változott, ám akkor 13 769 volt az átlag, míg 1970 őszén mind­össze 6983, ez a tavaszhoz képest is 950 fős esést mutat.

A Képes Sport „Az Ön tizenegye '70” elnevezéssel szavazást kezdeményezett, kiket tartanak az olvasók a legjobbaknak. A lap december 29-i számban hirdetett eredményt, a voksok számát nem közölték pontosan, „több ezren” szavaztak, ennyit tudhattunk meg. Mészöly, Fazekas László, Páncsics Miklós, Bene Ferenc, Vidáts Csaba, Halmosi Zoltán, Noskó Ernő, Konrád János, Kocsis Lajos, Bicskei Bertalan és Szuromi Antal kapta a legtöbb voksot, a legjobb tréner címet az Újpest edzője, Baróti Lajos érdemelte ki. Kicsit kutakodva az esztendő válogatott találkozói között, a Svájcot 1–0-ra legyőző együttesre hajaz ez a tizenegy, leszámítva, hogy nem Bicskei, hanem Rothermel Ádám védett. Noskó, Mészöly, Konrád és Páncsics alkotta a hátvédnégyest, előttük Dunai III Ede, Kocsis, Halmosi (Vidáts) a középpályássort, a csatársorban Fazekas, Bene és Szuromi kapott helyet. Az MTK nemrég elhunyt labdarúgójának ez volt az egyetlen válogatottsága.

Hogy mennyire egyezett a közvélemény és Hoffer csapata? Nos, Vidáts és Konrád nála lett válogatott, Noskó és Kocsis stabilizálta helyét a legjobbak között, Mészölyt ő hívta vissza Marseille után. Bicskeivel és Mészöllyel nagyobb cikk is készült a Képes Sportban, Mészöllyel interjú, amelyben elmondta, a marseille-i vereséget követően annyira elkeseredett, hogy klubváltáson gondolkodott, de „ma már csak megköszönni tudom, hogy nem engedtek el”. Az újságíró szerint „konfliktusai támadtak az élettel, elvesztette önmagát. Időben fékezett, rendbe rakta a szénáját, s újra elkezdett önfeledten játszani. Néhány hónap óta Kálmán ismét a közönség kedvence lett, visszaszerezte becsületét.” A középhátvéd nem tagadta:  „A bundaügyek sokat ártottak a labdarúgásnak. Ezt kell elfelejteni, nekünk is, a közönségnek is.”

A Képes Sport rövid jellemzést adott a legjobbakról, ebben az állt, hogy Mészöly 29 évesen 60-szoros válogatott. A sors fintora, hogy ezt követően csupán egyszer szerepelt a legjobbak között, 1971. április 4-én Bécsben az osztrákok 2–0-s legyőzése során. Bicskeinek 1970 meghozta a végleges beérkezést, teljesítményét az is emelte, hogy a KEK első fordulójában az Aberdeen ellen nemcsak a 11-esek hárításával járult hozzá a továbbjutáshoz, hanem azzal is, hogy nem remegett a lába, amikor ő is odaállt a lövéshez. „Már biztos válogatottnak látszott a svájciak elleni mérkőzés előtt, amikor egy balszerencsés sérülés miatt nem utazhatott. (...) Ha lesz újoncavatás tavasszal a magyar válogatottban, Bicskeit biztosan ott találjuk majd a »felavatandók« között.” Nos, Rothermel továbbra is élvezte Hoffer bizalmát, később Illovszky Rudolf a kapuban Géczi Istvánt favorizálta, Bicskei ideje az 1973-ban a svédek elleni döntő fontosságú vb-selejtezőn jött el a Népstadionban, de 3–3-as döntetlen azt jelentette, hogy Mexikó után 1974-es, NSZK-beli vb-re sem jutottunk ki. Bicskei pedig többször nem védett a válogatottban.

Noskóval kapcsolatban azt emelték ki, hogy a fedezetként induló futballista hátvéd lett, „s ezen a poszton még jobb teljesítményre képes”. Az egyik „Hoffer-bébi”, Konrád Jánosról találóan ezt írták: „Tavaly még jószerével azt sem lehetett észrevenni, hogy játszik, ma meg azt lehet észrevenni, ha nem játszik.” Az akkor ötszörös válogatott többször nem lépett pályára a legjobbak között. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy az FTC-ből a Honvédba igazoló Szűcs Lajos 1971-ben olyan jól játszott, hogy akár beállósként, akár egy sorral előrébb – ekkor rendszerint Vidáts játszott beállóst – kihagyhatatlan lett a legjobb tizenegyből. Páncsics kiváló formája is közrejátszott abban, hogy Mészöly „csak” 61-szeres válogatott. Az FTC játékosa balhátvédként, később középső védőként is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. „A körülötte kitört év eleji háború nem tett jót a csontos legénynek. Az idegek bizonytalansága bizonytalanná tette Páncsicsot, ez pedig nem a legelőnyösebb jellemvonása egy hátvédjátékosnak. Aztán lassan minden rendbe jött.” Előzmény, hogy a középhátvéd 1970 augusztusában bejelentette, hogy az Újpestbe igazolna, aztán kérelmét visszavonva maradt a zöld-fehéreknél.

A 8-szoros válogatott Halmosi kritikát is kapott: „A labda figyelése mellett nemigen jut alkalma és ideje arra, hogy mást is meglásson. Hej, ha majd felemeli a fejét és többet lát...” Nos, ezért vagy másért, de Halmosi a Hoffer-érát követően már nem került be a legjobbak közé. A négyszeres válogatott Vidáts annál inkább: Illovszkynál is élvezte a bizalmat, igaz, később a fradista Bálint László egyre inkább átvette a helyét. Vidáts nem vett részt az Eb belgiumi négyes döntőjén, de vissza-visszakerült a csapatba. Játszott a svédek elleni 3–3-as meccsen, gólt fejelt, de a svédek harmadik góljánál nem állt szorosan a rábízott Ralf Edström mellett. A legjobbak között 22-szer lépett pályára.

A csatársorban Fazekas László helye megkérdőjelezhetetlen, ekkor 23 évesen 14-szeres válogatott volt, a rossz emlékű Sós Károlynál mutatkozott be a nemzeti tizenegyben, azt követően Hoffer, Illovszky, Bozsik József, Moór Ede, Baróti Lajos, Kovács Ferenc, Lakat Károly, Mészöly Kálmán is rendre játszatta, meg sem állt 92 válogatottságig. Kocsis „megoldásai gyakran ejtik kétségbe az ellenfelet, aztán percekre eltűnik”. Az egyik legtechnikásabb magyar labdarúgó 23 évesen 9 válogatottságnál tartott. Életmódja már ekkor sem volt példás, de vitán felüli tudására számítottak a kapitányok, 33-szor lépett pályára. A 26 esztendős Bene helyzete Fazekaséhoz volt hasonló: 1970-ben elképzelhetetlen volt nélküle a legjobbak együttese, „rendkívüli lövőképességű csatár, tökéletesen kétlábas, gyors, remekül indít, villámgyorsan változtatja a helyét”. Végül 76 válogatottságig és 36 gólig vitte. A népszerű Szurominak ez az év meghozta a válogatottságot – igaz, a „technikailag, taktikailag kiválóan képzett játékos” többször már nem kapott lehetőséget a legjobbak között.

Az év edzője, az Újpesttel akkor kétszeres a bajnok Baróti Lajos lett – ki más? A Dózsa előtt a Vasassal is nyert aranyérmet, MNK-t, kétszer KK-t, a válogatottat három vb-re vezette ki. A mesteredző Újpesten még egy bajnoki címet nyert és a válogatottal részt vett az argentínai vb-n.