Hertzka Lipót nyitotta a sort a Realnál

Az egyes – téves – dokumentumok szerint száztíz évvel ezelőtt, november 19-én (valójában december 27-én) született Hertzka Lipót talán játékosként vitte a legkevesebbre, ám ez is viszonylagos, hiszen ha nem futballozik Európa nyugati felén, ki tudja, lettek volna-e meghatározó ajánlatai – edzőként. Itthon mindössze három bajnoki jutott neki, az 1919–1920-as idényben az MTK balszélsőjeként. A 33 FC (4:0), a MAC (4:1) és a TTC (5:0) ellen játszott a bajnokcsapatban, nem akármilyen társakkal, hiszen a csatársor: Braun „Csibi”, Molnár György, Orth György, Schlosser Imre, Hertzka Lipót.

Nyilván nem ő vitte a prímet, ám az MTK jó ajánlólevél volt ahhoz, hogy előbb Németországba, az Essener Turnerbundhoz kerüljön, majd a csapat spanyolországi túrájáról ne térjen vissza és a Real Sociedadot válassza.

Történt mindez 1922-ben, majd egy esztendő múlva, 1923-ban már a Real Sociedad kispadján ült, ő volt az első magyar edző Spanyolországban. Következett az Athletic Bilbao, utána a Sevilla, az együttest az első osztályba gardírozta.

Ennek is szerepe volt abban, hogy 1930-ban szerződtette a Real Madrid. Folyamatos félreértés, hogy a legendás elnök, Santiago Bernabéu szerződtette, ám ő csak 1943-ban került a klub élére, Hertzka szerződését Luis Usera írta alá. Santiago 1928-ig játékosa volt a csapatnak, bátyja, Antonio viszont – miután befejezte játékos-pályafutását Olaszországban – menedzser volt a Realnál. A Hertzka-Bernabéu közös képeken tehát Antonio látható.

Az első esztendőben (1930–1931) hatodik lett a csapattal, az itthoni sajtó pedig azért írt róla sokat, mert rendre segítette a mieinket. A BSE túrájáról közölt beszámoló rögzíti, hogy „autókon robogtunk ki a már ismert, pompás stadionba, ahol ismét Hertzka látott el bennünket mindennel, amit csak akartunk és vett körül utolérhetetlen kedvességgel”.

A nyarakat itthon töltötte, sokat kérdezték a magyar viszonyokról, ő pedig kendőzetlen őszinteséggel válaszolt: „Ezt még nem tapasztaltam életemben! Hogy egy ország futballsportja három egyesület pórázára legyen kötve… Itt minden akörül forog, amit a Hungária, Ferencváros, Újpest trió akar.” Így volt, és az is igaz, amit arról mesélt, milyen gondokkal jár, ha jó honfitársként magyar csapatokat kíván Spanyolországba vinni túrára. „A magyar egyletekkel nagyon nehéz tárgyalni, még nehezebb megegyezni. Ezt magam is tapasztaltam, amikor az elmúlt télen is túrát igyekeztem lekötni egyik nagy csapatunknak. Már minden készen volt, teljesen befejezettnek látszott a dolog s ekkor kapom a sürgönyt, hogy a lekötést visszavonja a magyar csapat, mert Németországba megy. Ajánlja maga helyett a másikat. Kellemetlen volt számomra, de elfogadtam az ajánlatot. Pár nap múlva kapom a táviratot, hogy ez a másik csapat meg Olaszországba megy, tehát nem jöhet Spanyolországba. Ajánlják az egyik bécsi csapatot helyette. Hát ez már több volt a soknál!” – mesélte.

Ezzel együtt rendre őt keresték itthonról, ha arra felé készült túrára egy-egy csapatunk. Amikor például a portugálok lemondták a Hungária ottani meccseit, a klub azonnal „telefonon érintkezést keresett Hertzka Lipóttal, a Madridban élő magyar trénerrel és őt kérte fel, hogy járjon közbe a portugál mérkőzések ügyében. Hertzka meg is ígérte a közbenjárást, de – mint mondotta – a portugáliai rossz gazdasági viszonyok miatt nem sok sikerre számít”.

Itthon is ült a kispadon Hertzka Lipót, egyetlen egyszer, és az ellenfélnél. A Realra épülő, Európában túrázó Madrid válogatottja ugyanis 1931. augusztusában a Hungária úton játszott. Nyilván azért, hogy – mint minden csapat akkoriban – minél több pénzt kasszírozzon. Hertzkának, mint útimarsallnak, az MLSZ folyamatosan változó feltételeiről rendre egyeztetnie kellett a spanyol szövetséggel, ezúttal sem volt könnyű dolga.

Mindenesetre a Budapest–Madrid meccs létrejött, ami nagy szó volt. Augusztus, így az atléták által kiharcolt futballtilalom lévén, egyezteti kellett a sportfőhatósággal (OTT), ám ott rábólintottak, mert – ahogy a Nemzeti Sport írta – „ez a mérkőzés régen látott komoly eseménye, régen várt csemegéje lesz a magyarfutball közönségének”.

Budapesten Hertzka igyekezett jó házigazda lenni, a meccs előtti este például vacsora után, a szálláshelyük, a körúti Royal szálló környékén sétálni vitte játékosait, s közben volt idő „egy közeli kávéházban feketézni és zenét hallgatni”. Azt is elintézte, hogy a csapat legnagyobb sztárja, Ricardo Zamora interjút adjon a Nemzeti Sportnak. A kapus udvarias ember lévén, az egyik, a mi ízeinkre kíváncsi kérdésre válaszolva, így zárt edzője felé fordulva: „Már csak azért is ízlik nekem a magyar koszt, mert maga is magyar.”

A meccset 2:0-ra megnyerte Budapest válogatottja (Népsport, 1921. augusztus 30.), a mérkőzés szenzációja az volt, hogy ezúttal Zamora kapott potyagólt, ahogy 1925-ben a mi legendánk, Zsák Károly (Népsport, november 11.). A drukkerek ennek örültek a legjobban. Az 56. percben ugyanis: „Avar elől kézzel ütik el a spanyolok a labdát két méterrel a 16-oson kívül. Avar és Hirzer között vita folyik, ki rúgja, mind a kettő neki akar menni, végül is Avar marad felül. Lő, lövése ezúttal is elakad a sorfalban, de most a bekkek közé esik, s azok meglepődnek. Zamora is kifelé indul, közben Quesada élesen hazaad, ami Zamorát lepi meg s a rosszul irányított hazaadás kiperdül a kezéből. Quesada most már hiába próbál menteni, mert Zamorába ütközik s Kalmár csípi el a labdát még a gólvonal előtt, hogy végérvényesen hálóba segítse. Potya gól, de annyi baj legyen.” És a Nemzeti Sport végszava is erre van kihegyezve: „Nyerünk tehát, 2:0 a végeredmény, s hozzátehetjük, hogy Zsák és Zamora végül 1:1-re végzett a potya gólok versenyében.”

Egy évvel később már aligha gondolt a Hungária úti vereségre Hertzka Lipót, hiszen bajnok lett a Reallal. A csapatnak sikerült megtörnie az Athletic Bilbao (Hertzka előző együttese) hegemóniáját, és veretlenül szerezte meg a klub történetének első bajnoki címét (ma 35-nél tart a klub). A már akkor is nagy rivális FC Barcelonát otthon 2:0-ra legyőzték, idegenben 2:2 volt az eredmény. Különlegesség, hogy a Barcelona stadionjában (Camp de Les Corts) ünnepelhettek, mert az El Clásico éppen az utolsó fordulóra esett.

Történt mindez 1932 áprilisában, májusban pedig már nem Hertzka volt a Real edzője. Feszült öltözői légkör volt az indok, a híradások pedig arról szóltak, hogy „játékosai a hír hallatán örömükben ugrálni, kiabálni kezdtek, az edző jellegzetes testtartását és mozdulatait utánozták, és magyar származásán (!) gúnyolódtak”.

Mindez nem csökkentette az edző presztízsét, nem maradt állás nélkül. Olyannyira, hogy amikor a spanyol polgárháború (1936–1939) elől Portugáliába menekült, hívta a Benfica, ő pedig története második, harmadik és negyedik bajnoki címéhez segítette a csapatot. Később volt a Belenenses, az Académica, az FC Porto és az Estoril edzője.

Nagy tisztelet övezte, amikor 1951-ben meghalt, a portugál rádióban megszakították az adást.