Jó döntést! – Bobory Balázs publicisztikája

Öt és fél éve lezárult egy korszak, a 16 csapatos magyar NB I-es futballbajnokságé, és megszületett a szűkebb létszámú, 12 együttest számláló. Szörnyű éra fejeződött be akkor a szocializmusban tapasztalható lötyögés és hamis, mesterséges biztonságérzet, majd a rendszerváltás utáni káosz és pénztelenség után – eljött az idő a megtisztulásra.

A magyar labdarúgás vezetői évtizedeken át nem ébredtek rá, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy a sportág képtelen fenntartani 16 versenyképes élvonalbeli együttest, amelynek megfelelő az anyagi és infrastrukturális bázisa, közösségi hátországa. Nem volt annyi minőségi játékos, nem akadt elegendő becsületes, szavát tartó, megfelelő financiális hátterű tulajdonos, így pedig sokasodtak a gondok. A középszerű vagy rossz, de olcsó légiósokkal teletűzdelt alakulatok mérkőzései rosszak voltak, és azokban a klubokban, amelyekben esetenként elmaradtak a fizetések, egyre több lett a fogadási csalás, a bűn, ami merénylet a szurkolók ellen.

Ennek a lejtmenetnek parancsolt álljt a Magyar Labdarúgó-szövetség 2015 nyarán. A Győri ETO tulajdonosát nem sokkal előtte lecsukták, a csapat nem kapott licencet, de így járt a Nyíregyháza és a Lombard Pápa is, utóbbi a pályán elért eredményei miatt amúgy is búcsúzott volna az élvonaltól a Dunaújvárossal együtt. A Kecskemétet is visszasorolták az amatőr osztályba, míg Pécsen szürreális jelenetek közepette a stadion kezdőkörében elhantoltak egy koporsót, képletesen eltemették a futballt a mecsekaljai szurkolók.

Életbe lépett az új rendszer, 12 klubbal, három körrel – amelynek igazságossága egyébként mindig megkérdőjelezhető, hiszen a sorsolás szeszélye és az, hogy a legnagyobb riválisok közül ki játszhat a fontos mérkőzésekből többet otthon, alapvetően befolyásolja a bajnokság végkimenetelét. Azonban ez a kiírás mégis átláthatóságot, sokkal inkább fair küzdelmet, színvonalbeli javulást és izgalmasabb mérkőzéseket garantált.

A tradicionális magyar futball néhány nagy bástyája ledőlt, olyan csapatok kerültek előtérbe, amelyeknél tudták garantálni a biztos financiális hátteret, másrészt az MLSZ törekvései is a tiszta viszonyok kialakulását segítették. És úgy tetszik, a változás elérte a célját, immár nem attól hangos a sajtó, hogy melyik egyesület kókler szerencselovag tulaja megy a kóterba, hol maradtak el a fizetések, melyik öltözőben sztrájkolnak éppen a futballisták. Bátran állítható, hogy a színvonal nőtt, az elmúlt három évben mindannyiszor szerepelt magyar együttes valamelyik európai kupasorozat csoportkörében.

Mondhatnánk, hogy megérte a váltás, működik a rendszer, de talán mégsem véletlenül kezdődött az elmúlt hónapokban párbeszéd arról, hogy esetleg újra 16 résztvevőnek kellene alkotnia az NB I mezőnyét.

A jelenleg bajnokságból két csapat kiemelkedik, a Ferencváros és a Mol Fehérvár (bár a megállapítás az elmúlt heteket látva lassan kérdőjeles), a többiek pedig egymást gyepálják mögöttük – aki nyer hármat sorozatban, rögtön a dobogóért mehet, aki belecsúszik egy rossz szériába, retteghet a kieséstől. Jó ez így? A szurkolóknak biztosan, mert kevés az állandóság – mondjuk a Fradi éllovas szerepkörén kívül –, sok az izgalom, az adrenalin, és tényleg bárki bárkit legyőzhet egy adott napon. Az óriási versenynek viszont vannak nagy vesztesei, mégpedig a fiatalok. Néhány klubot kivéve – ilyen például az MTK, a ZTE és esetleg a Honvéd – egyáltalán nem juthatnak rendszeresen szóhoz tinédzserek, akik az ifjúsági korosztály után a felnőttcsapat vezetőedzőjének megítélése szerint azonnal alkalmasak lennének a stabil NB I-es szereplésre. Ha ez így van, két eset lehetséges. Egy: a trénerek annyira féltik a hátsójukat, hogy az eredményesség érdekében semmilyen kockázatra sem hajlandók, jöjjön inkább valaki a Balkánról vagy Afrikából, mert olcsó és még be is válhat. Kettő: az utánpótlásműhelyek munkájában van a hiba, amelyekből nem érkeznek olyan minőségű fiatalok a felnőttmezőnybe, akik azonnal bevethetők lennének.

Ha néhány éve kérdeznek, azt mondtam volna, fifti-fifti a felelősség kérdése, most inkább már arra hajlok, hogy hiába jön ki egyre több tehetség az akadémiákról, a feszített tempó és állandó eredménykényszer miatt nem tudnak utat törni maguknak, nincs irántuk konstans bizalom, és ha el akarnak jutni az élvonalba, rögös kerülő utakat kell tenniük, ami időveszteséggel, mentális töréssel, fejlődésbeli megtorpanással járhat. Ha érvelni kellene a 16 csapatos magyar bajnokság mellett, elsőként azt írnám, hogy talán a létszámemelésnek köszönhetően több helyet találna magának egy-egy ifjú, persze csak ha egyre több klub vallaná azt az elképzelést, hogy nem kell minden olyan ingyen megszerezhető légióst idehozni, akiről van egy ötperces összefoglaló a legnépszerűbb videomegosztón.

Amin még feltétlenül gondolkodni érdemes: úgy tetszik, a másodosztályban is egyre több az olyan gazdaságilag és infrastrukturális szempontból is erősnek tekinthető klub, amely a nagyobb létszámú élvonalnak már bátrabban futna neki, és vélhetően felszívna a fiatal, ügyes magyar játékosokból is néhányat. A kontraszt az NB I és az NB II között még akkor is óriási, ha látjuk a második vonalban a Debrecen és mondjuk a Vasas lehetőségeit, amelyeknek az esetleges visszajutás után további áldozatokat kellene hozniuk, hogy a következő évadban egy tizenkettes létszámú élvonalban ne úgy tervezzenek, hogy csak kerüljék el a kiesést.

Ha ennél is tovább megyek, történelmi, évtizedek óta várt helyzetben van idehaza a sportág, amelynek néhány termékét, azaz játékosát jegyzik az európai futballban, ők azok, akik megágyazhatnak további tehetségeknek a szintlépéshez. A nemzetközi kupákban induló csapatokra, a válogatottra, az öreg kontinens nívós bajnokságaiban szereplő futballistákra figyelnek, tudják, honnan jöttek, a szereplésük akkora bizalmat előlegezhet meg a magyarországi piacnak, amelyet tilos lenne most elherdálni. Csak ehhez az kell, hogy a fiatal tehetségek pályára lépjenek az élvonalban, legyen legalább két olyan idényük, amely során kiemelkedő produkcióikról is lehet beszélni, és máris tárulhat az aranykapu, csak be kell bújni rajta. Nem részletezném, hogy ez a kluboknak anyagi és erkölcsi javakat eredményezne, a honi futballnak és a válogatottnak meg olyan merítési lehetőséget, amellyel megfontoltan tovább lehetne egy kicsit lépni vagy legalábbis tartani a jelenleg elismerésre méltó szintet.

És ha minden jól megy, a 16 csapatos mezőnnyel egy másik áhított célt is tovább lehetne kergetni, néhány éven belül a vidéki végvárak közül lehetne esélye Győrnek, Pécsnek, Békéscsabának, Szegednek vagy éppen Nyíregyházának újra az élvonalban elindulnia. Ha felelős gazdálkodású, megfelelő szakmai hátterű, tehetséges fiatalokkal felálló, szerethető egy csapat, bizonyosan egyre több szurkoló megy majd ki a stadionokba. Azt sem kell nagyon ecsetelni, hogy a nézőszám-emelkedés mekkora haszonnal járna a kluboknak, a szövetségnek, és a presztízsen, az erkölcsi sikereken túl gazdasági szempontból is lehetne tovább erősödni.

Azzal egyetértek, hogy most minden döntés, esetleges kiírásbeli változtatás előtt nagyon sok konzultáció, monitorozás, akcióterv szükséges, mert nem lenne jó esztendők múlva azzal szembesülni, hogy a mostani szisztémát nem egy jobb, minden szempontból kamatozóbb váltotta fel. Oda jutott a magyar labdarúgás, hogy szélesebb, erősebb bázist alakíthat ki, csak a módszerét kell pontosan kiválasztani és konzekvensen, megalkuvás nélkül végrehajtani.

Sok erőt kívánok a döntéshozóknak!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!