Bardi, Diagne, Somália – az NB I után topligákban is bizonyítottak

Az itthon bő egy hete lezárult téli átigazolási időszak hozadéka, hogy a télen az NB I-be érkezett 33 új légiósból 12-en szerepeltek már hazájuk felnőttválogatottjában, míg 17-en utánpótlás-válogatottak voltak. Tehát az újonnan érkezők 88 százaléka legalább korosztályos szinten magára ölthette már hazája címeres mezét, vagyis kiemelkedő teljesítményt tudott nyújtani. A korábbi években jóval kevesebb külföldi válogatott labdarúgó érkezett Magyarországra. Kedvező statisztikai adat az is, hogy az egy évvel ezelőttihez képest 18-ról tíz százalékra csökkent azon új igazolások aránya, akik annyira nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hogy fél évvel az érkezésük után rögtön távoztak. Ezen a téren is sokat változott a helyzet, hiszen például 2015 nyarán csak a Honvédtól a kilenc téli, külföldi szerzeményből nyárra senki sem maradt…

A jobb, hazájukban válogatottságig jutó külföldi játékosok és a nagyobb állandósság, no meg a térségben kiemelkedően jónak számító körülmények fokozatosan egyre vonzóbbá tehetik az NB I-et. Vonzóbbá a valóban minőséget képviselő légiósok, no meg a külföldi megfigyelők, klubok előtt. Az elmúlt évekből is tudunk említeni elvétve néhány példát, olyan játékosokat, akik az NB I után jóval erősebb bajnokságban is helyt tudtak állni, és bízhatunk benne, ha az elmúlt egy-két évben indult folyamatok folytatódnak – és például jövőre egymás után negyedszerre is lesz magyar csapat valamelyik európai kupa csoportkörében, akkor egyre több játékos tud az NB I-ből kiemelkedve máshol is karriert építeni.

Viszont érdemes megvizsgálni a korábbi példákon keresztül, milyen típusú játékosok tudtak az elmúlt években a magyar élvonalból kiemelkedni, melyek azok az irányok, amelyeket a jövőben, tudatos megfigyeléssel érdemes lenne erősíteni. Korábban ugyanis sokszor csak véletlen ajánlásoknak, nagyrészt a szerencsének voltak köszönhetők a legjobb igazolások, de ha a klubok felépítik a maguk scoutrendszerét és azt a kritériumrendszert, amely mentén keresik a játékosokat, nagyobb eséllyel találnak csiszolatlan gyémántokra…

Az egyik ilyen irány az európai piacon nagyon felkapottnak számító, fiatal, robbanékony afrikai játékosok, többnyire támadók felfedezése lehet, amire a közelmúltban, de a 2000-es években is láthattunk jó példákat. A legutóbbi talán Mbaye Diagne esete volt: a szenegáli 2015-ben érkezett Újpestre, 24 évesen 14 meccsen 11 gólt szerzett az NB I-ben, fél év múlva Kínába, majd Törökországba igazolt, ahol a 2018–2019-es évadban 30 találattal gólkirály lett a Galatasarayban, ezen a télen pedig az angol élvonalbeli West Brom szerződtette, és a negyedik meccsén már az első gólját is megszerezte a Premier League-ben a Manchester United ellen. Diagne a Juventustól érkezett Újpestre – ez is lehet egy követendő irány a magyar klubok számára, hogy a nagyobb, rengeteg játékost foglalkoztató és kölcsönadó európai klubok háza táján néznek szét azon fiatalok körében, akik tehetségesek ugyan, de egy Juventusba vagy akár egy Sahtar Doneckbe nem férnek be (utóbbit ugye a Ferencvárosból az ukrán válogatottig jutó Olekszandr Zubkov példája miatt említhetjük).

DIAGNE GÓLJA AZ MU ELLEN

Diagne után a következő afrikai játékos Souleymane Diarra volt, akit az Újpest értékesített, őt Marokkóból szerződtették, majd a francia másodosztályú Lens-nak adták el, a középpályás később a mali válogatottban is bemutatkozott. De az NB I-ből induló, az európai topligába vezető pályafutással büszkélkedhetett korábban az afrikai játékosok közül a Honvédból 2010-ben a francia élvonalba szerződött, elefántcsontparti Benjamin és honfitársa, Abraham is. A DVSC-vel a Bajnokok Ligájában is szerepelt, majd a francia másodosztályú, egy évvel később élvonalba jutó Lens-hoz igazolt a francia-elefántcsontparti Adamo Coulibaly. A DVSC-ből igazolt el 2008-ban a német másodosztályú Duisburgba a kameruni Dorge Kouemaha, aki később a Kaiserslauternnel és a Frankfurttal az első osztályban is szerepelt. (Az NB I után a közelmúltban a lett Artjoms Rudnevs is eljutott a Bundesligáig: a csatár Zalaegerszegről szerződött a Lech Poznanba, onnan pedig Hamburgba, majd játszott Hannoverben és Kölben is, a német élvonalban108 meccsen 22 gólt szerzett.)

Topligáig nem jutott el, de mindenképp figyelemreméltó példa lehet a zöld-foki-szigeteki válogatott Zé Luís is, aki a 2013–2014-ews idényben kölcsönbe került a portugál Bragától a Videotonba, később játszott a Szpartak Moszkvában, az FC Portóban, 2020-tól pedig a Lokomitv Moszkva játékosa, az orosz élvonalban 92 meccsen 26 gólt és 21 gólpasszt ért el. Aztán említhetem az ügynökségünk, a Center Sport által Magyarországra közvetített, gaboni válogatott Roguy Méyét, aki hazájából ingyen érkezett az NB I-be és 2009-ben közel egymillió euróért adta el a Zalaegerszeg a török első osztályú Ankaraspornak. Aztán vannak olyan játékosok is, akik Nyugat-Európából érkeznek, és bár innen már nem mennek tovább, az NB I-ben hosszú éveket eltöltenek, több csapatban is meghatározó játékossá tudnak válni. Ebbe a kategóriába sorolható a nigériai Eke Uzoma, akit 2012-ben az 1860 Münchentől közvetítettünk Pécsre, azóta pedig több magyar klubban is szerepelt, jelenleg a Honvédot erősíti.

Ahogy a fenti példák is mutatják, az afrikai játékosok felfedezésének két útja van: vagy saját hazájukban, illetve Afrikában fedezik fel őket (ez talán a nehezebb, költségesebb út, de vannak erre vonatkozó kezdeményezések is hazai kluboktól) vagy azon játékosok közül próbálnak válogatni, akik már Európába kerültek, de még nem robbantak be igazán, nem tudták felhívni magukra a figyelmet. Utóbbira jó példa a ferencvárosi Tokmac Nguen esete: a kenyai-norvég támadó becsült értéke kétmillió euróval (800 ezerről 2.8 millióra) emelkedett azóta, hogy Norvégiából a Ferencvároshoz szerződött, de említhetjük az FTC szintén Norvégiából szerződtetett elefántcsontparti csatárát, Franck Bolit is.

Az afrikaiak mellett egy másik piacképes és a földrajzi közelség miatt is figyelemreméltó, a magyar klubok által is könnyen megfigyelhető csoportot jelenthetnek a délszláv, illetve a balkáni labdarúgók (és itt már nemcsak elsősorban a támadókról, hanem bármilyen posztról beszélhetünk), egyre inkább ideértve az albán piacot is. Az elmúlt tíz évben két délszláv labdarúgó is közvetlenül topligás csapathoz tudott szerződni az NB I-ből – ami azért manapság ritkaságnak számít. A bosnyák Muhamed Besic persze elsősorban a válogatottban, a 2012-es vb-n nyújtott teljesítményének köszönhetően tudott a Ferencvárosból az Evertonba szerződni, de ehhez kellett az, hogy az FTC felfedezze őt Hamburgban, ahol az első csapatnál nem számoltak vele. A Fradiból tudott aztán bekerülni a bosnyák válogatottba és került a Premier League-be.

Az Újpest nagy fogása a svéd negyedosztályból 19 éves korában szerződtetett, akkor már macedón U-válogatott (azóta 31-szeres felnőttválogatott) támadó középpályás ,Enisz Bardi volt, aki három évvel később, 1.5 millió euróért került a spanyol élvonalbeli Levantéhoz, melynél azóta 117 tétmeccsen 21 gólt szerzett. Múlt héten például végig a pályán volt a listavezető Atlético Madrid elleni 2–0-s, idegenbeli siker alkalmával. A ma már 16-szoros szerb válogatott kapus, Marko Dmitrovics külföldi pályafutása is Újpestről indult 2013-ban, két év múlva az angol Charltonhoz szerződött, 2017-től pedig a spanyol első osztályú Eibar játékosa, 119 mérkőzésen védett már a La Ligában.

Az NB I jelenleg legértékesebbnek tartott délszláv játékosát, a 11-szeres szlovén válogatott Miha Blazicot 2015-ben, ügynökségünk közreműködésével szerződtette a Ferencváros, akkor még csak 450 ezer euróra becsülte az értékét a Transfermarkt, de hat év alatt alapemberré nőtte ki magát a Fradiban, fontos szerepet játszott a csapat nemzetközi szerepléseiben. Így akkor is nagy nyereségnek számít a szerződtetése, ha nem adják el őt és továbbra is marad az FTC-ben.

Ugyanakkor a Fradi azon kevés NB I-es klub közé tartozik, amely olyan dél-amerikai játékosokat is tudott szerződtetni, akiket aztán haszonnal adott tovább. A dél-amerikai azért nehéz terep, mert a mi térségünkből ritkán küldenek oda megfigyelőket a klubok, egyrészt a földrajzi távolság miatt, másrészt azért, mert a dél-amerikai klubok kiépült európai kapcsolatokkal rendelkeznek, a legnagyobb tehetségeknek ki van kövezve az útja a topligás európai csapatokba. A Ferencváros ennek ellenére több jó üzletet is kötött dél-amerikai játékosok révén, és kettőnél is volt szerencsém közreműködni. 2011-ben a brazil Somáliát közvetítettük Magyarországra, 22 éves korában, majd négy évvel később a francia élvonalbeli Toulouse szerződtette, három év alatt 84 meccsen játszott a francia élvonalban, majd játszott Szaúd-Arábiában is, aztán visszatért, és ismét a Ferencváros egyik erőssége. 2015-ben az ecuadori válogatott balhátvédet, Cristian Ramírezt közvetítettük Düsseldorfból a Ferencvároshoz, majd az FTC adta el az orosz FK Krasznodarnak, amelynek azóta is alapembere, idén a BL-ben is szerepelt a csapattal, sőt gólt is szerzett a Bajnokok Ligájában. Aztán többszörös haszonnal adta el a Fradi 2019-ben Mexikóba a két évvel korábban hazájából, Uruguayból szerződtetett Fernando Gorriaránt is.

Aligha véletlen, hogy újra és újra az Újpest és a Ferencváros neve bukkan elő, ha a közelmúltból olyan NB I-es légiósokat keresünk, akiket haszonnal értékesítettek és máshol is helytálltak (a Fradiból indult egyébként az élvonalbeli karrierje még az angol tulajdonos idején, 19 évesen a jobbhátvéd Matthew Lowtonnak is, aki ma a Burnley játékosa, megfordult az Aston Villában is, 193 meccsen játszott a Premier League-ben). Az Újpest és a Ferencáros is igyekezett piaci alapon gondolkodni az elmúlt években, és olyan játékosokat próbáltak szerződtetni, akikkel hosszútávon üzletileg is jól jártak. Ahhoz, hogy ez az irány egyre szélesebb körben itthon is folytatódni tudjon, fontos lenne, ha a hazai klubok az eddiginél nagyobb figyelmet fordítanának a scoutingra, hogy minél több játékost fel tudjanak fedezni a számukra elérhető piacokról.

Az elmúlt években több olyan játékost is ajánlottam magyar kluboknak, akikben nem láttak fantáziát, aztán a térségünk más klubjában építettek karriert. Mint például a brazil középpályás Alex Santana, aki jelenleg alapembernek számít a bolgár bajnok Ludogorecben. Említhetem az albán válogatott Endri Cekicit is, akinek a szlovén NK Olimpijától az NB I-be is vezethetett volna az útja, de a hazai klubok nem mérték fel a benne rejlő lehetőségeket, ma meghatározó játékosnak számít a török élvonalbeli Ankaragücüben. De jó példa a bosnyák válogatott Amar Rahmanovic is, aki az elmúlt években több horvát és szlovén csapatban is megfordult, majd idén januárban az FK Sarajevótól szerződött a török élvonalba, ahol az NB I-gyel ellentétben láttak benne fantáziát, és egy hónap alatt már öt meccsen is pályára lépett a Konyasporban, gólpasszt is adott. (Akik mélyebben is szeretnének belelátni ebbe a munkába, abba a folyamatba, hogy a megfigyelt játékosok hogyan juthatnak el odáig, hogy a játékosközvetítők konkrét klubokhoz ajánlják őket – a Football Education Center következő webináriumán erről is képet kaphatnak.)

Ezek a példák mondatják velem, hogy a hazai klubok nem aknázzák ki teljes mértékben még csak a környező piacokban rejlő lehetőségeket sem, pedig Bosznia, Horvátország vagy Szlovénia nincs messze, és a hazai, jó körülmények a kiszemelt játékosok számára is vonzerőt jelenthetnek. Jól felkészített megfigyelőkkel, kellő előkészítéssel növelhető lenne azoknak a légiósoknak a száma, akik aztán az NB I-ből erősebb bajnokságba tudnának szerződni – amivel magyar klubjuk jól járhatna üzletileg, a magyar bajnokságnak pedig annál inkább javulhat a nemzetközi megítélése, minél több játékost adnak el a klubok külföldre.