Fehérvár: „Hiszünk egymásban” – Nikolics az új stábról és a válogatottról

– Magázza az új edzőket?
– Nem, de a kellő tiszteletet természetesen megadom nekik – árulta el érdeklődésünkre Nikolics Nemanja, a Mol Fehérvár FC csapatkapitánya, aki egy hete dolgozik Szabics Imrével, illetve a vezetőedző két segítőjével, Juhász Rolanddal és Torghelle Sándorral. – Már csak azért is felnézek rájuk, mert ha nem is sokkal, de idősebbek nálam, arról nem is szólva, hogy mindhárman sokat tettek a magyar futballért.

– Nem furcsa, hogy hajdani csapattársai másodedzők lettek?
– Nekem nem. Sanyival és Rolival számos emlékezetes csatát megvívtunk a Vidiben, közösen megélt élmények kötnek össze minket. Amilyen jó futballisták voltak, olyan jó emberek. Ezt nem azért mondom, mert miután a „főnökeim” lettek, hízelegni akarok nekik – korábban sem titkoltam, mi a véleményem róluk. Az edzésmunkájuk és a mentalitásuk példaértékű volt, az öltözőben vezérszerepet töltöttek be. Ezért is érhettünk el sikereket. Talán mondhatom, baráti viszonyban voltam és vagyok Sanyival és Rolival, de egy bizonyos határt sosem lépek át. Amíg a pályán vagyunk, ők az edzők, én meg egy játékos vagyok a sok közül. A pályán kívül beszélgetünk másról is, mint a futballról, ám ettől még nincs bérelt helyem a kezdő tizenegyben. Másnak sincs – egy új edzőnél mindenki a nulláról indul, abban a tudatban, hogy az esélyt biztosan megkapja a bizonyításra. Onnantól fogva rajta múlik, él-e vele.

– Láttam egy videót az első közös bajnoki meccsükről, a kisvárdai vendégöltözőben Torghelle Sándor éppen egy tábla előtt magyaráz önnek.
– Azt mutatta, mi a teendőm azoknál a szögleteknél, amelyeket mi rúgunk. Sanyi ugyanis elsősorban a támadásokért felel, Roli a védekezésért. Sanyival szeretek beszélgetni, egyenes srác, ezt is becsülöm benne. Kerek perec megmondja, ha valami nem tetszik neki. Amikor együtt játszottunk, előfordult, hogy kritizált, de nem azért, hogy a földbe döngöljön, sokkal inkább azért, hogy segítsen. Jót akart, neki is köszönhetem, hogy abban a két évben is fejlődtem. Annak ellenére, hogy mindketten csatárok voltunk, és többnyire egymást váltva kaptunk lehetőséget, a társat láttuk a másikban, nem a konkurenciát. Jó és őszinte volt a kapcsolatunk, ez ma sincs másként. Örülök, hogy edzőként tért vissza Fehérvárra.

– A fehérvári keretnek mindössze két olyan tagja van, aki már dolgozott együtt Szabics Imrével – ön az egyik. Tudja, ki a másik?
– Fiola Attila! Imre Dárdai Pál másodedzője volt a válogatottnál 2014-ben és 2015-ben, sok szép emlékünk van abból az időszakból. Pali jó közösséget épített, kiváló hangulatot teremtett, amihez a stáb is hozzátette a magáét. Ez remek szakmai munkával párosult, ezért is juthattunk ki a franciaországi Eb-re. Ez azonban rég volt, azóta Imre is sokat változott, én is. Ez az első vezetőedzői megbízatása, bizalommal és türelemmel kell lenni iránta. Az első benyomásaim ugyanakkor nagyon kedvezőek. Már jelentős tapasztalat van Imre mögött, nem véletlen, hogy a magyar után az osztrák válogatott Európa-bajnoki kijutásában is része volt. Amiként az sem véletlen, hogy az osztrákok szövetségi kapitánya nehezen vált meg tőle – ezt legalább annyira kell értékelni, mint azt, hogy a Vidi végül haza tudta csábítani.

– Bizakodó a jövőt illetően?
– Abszolút! Bőven van min csiszolni, de az már most látszik, hogy a stáb a legkisebb részletekre is ügyel – minden téren. Noha csak egy hete álltak munkába, már nyilvánvaló, hogy a rájuk jellemző hozzáállást, töretlen győzni akarást akarják „átragasztani” a csapatra. Ez már érezhető volt Kisvárdán, hiába játszottunk több mint egy félidőn át emberhátrányban, csúsztunk-másztunk azért, hogy a végén emelt fővel jöhessünk le a játéktérről. Bár a győzelemhez ez sem volt elég, a döntetlenhez igen. Azt éreztem, hogy hiszünk egymásban. Amikor megy a szekér, egy kapitány könnyen mondja, büszke a csapatra – én akkor is büszkén viseltem a karszalagot, amikor igen mélyen voltunk. Igyekeztem megmutatni, hogyan kell a nehéz helyzetben viselkedni. A kudarc benne van a futballban, sikeres csak az lehet, aki tanul belőle, aki nem sír, nem keres kibúvót, hanem férfi módjára beleáll a harcba. Állítom, a minőség megvan a csapatunkban, ha a későbbiekben megfelelő mentalitással párosul, reménykedhetünk abban, hogy megszerzünk egy-két trófeát.

– Mondjuk a Magyar Kupa-győztest megillető serleget?
– Két lépésre vagyunk tőle! A bajnokságban hat meccsünk van hátra, nem lehet más célunk, mint hogy mindegyiket megnyerjük. Nincs ez másként a kupával sem. Eddig két MK-döntőn léptem pályára, mindkétszer vesztesen jöttem le... Ha valami hiányzik a gyűjteményemből, az a Magyar Kupa-arany, rettentően vágyom rá! Az MTK elleni elődöntő kemény erőpróba lesz, de ha már korábban legyőztük a Ferencvárost idegenben, nem ijedünk meg a kék-fehérektől sem. Úgy kell hozzáállni, hogy odamegyünk, és nyerünk!

– Ahogy a válogatott San Marinóban és Andorrában?
– Pontosan. Mára eljutottunk odáig, hogy az előzetesen kötelezőnek vélt győzelmeket magabiztosan szerezzük meg, miközben a nálunk magasabbra taksált csapatoknak is méltó ellenfelei vagyunk. Sok munkánk van ebben. Megtanultunk egymásért küzdeni, mindent megteszünk azért, hogy – bármilyen végeredmény szülessen – a lefújást követően a tükörbe tudjunk nézni. Régen ünnepeltük volna a három találkozón szerzett hét pontot, most viszont némi hiány­érzetünk van. S ez jó! Ez a szemlélet visz bennünket előre.

– A San Marinónak lőtt góljával és az Andorrában adott két gólpasszával végérvényesen lefoglalta helyét az Eb-keretben?
– Ha ezt elhinném, magamnak ártanék. A futballban ráadásul sok minden megeshet, vegyük csak szegény Kalmár Zsolt sérülését. Senki sem gondolhatja, hogy kihagyhatatlan a csapatból. Mindamellett Marco Rossi elmondta, akik kivették a részüket az elmúlt hónapokban elért sikerekből, elsőbbséget élveznek. A legutóbbi összetartáson örömmel tapasztaltam, hogy ezzel az eséllyel mindenki élni akart, nem pedig visszaélni. Mivel ez a három meccs volt az utolsó lehetőségünk, egytől egyig úgy álltunk hozzá, hogy még egyszer bizonyítjuk, lehet ránk számítani az Európa-bajnokságon is.

– Ezek szerint a nyárra nem is tervez utazást?
– Dehogynem!

– Nocsak, hová készül?
– Münchenbe, a Németország elleni csoportmérkőzésre.