Az elsőre (1940) az eredetileg tervezett hét helyett hat csapat fogadta el a meghívást (Kispest, WMFC, Gamma, Törekvés, Újpest és a Latorca utcában villanyfényes pályával rendelkező házigazda Elektromos), mert a Ferencváros ekkor még úgy érezte, a bajnoki rajt és a sűrű ősz előtt jobb, ha inkább a pihenéssel vannak elfoglalva a fiúk. Végül a Törekvés 5:0-ra felülmúlta a döntőben az Elektromost.
Ferencváros–Szolnok 3:1 (1:1) |
Egy évvel később (1941) szintet lépett a torna, amihez nyilván hozzájárult a Ferencváros (és a Nagyváradi AC) bekapcsolódása, de az is, hogy az Elektromos-pálya lelátóját a negyedével, 15 ezresre bővítették. Jellemző, hogy a nagycsapatok összecsapását megelőző kölyökmeccseken sem volt ritka a 4-5 ezres ház, bár pályakímélés címén ezek egy része elmaradt. (Így például a Kispest–WMFC csata is, aminek kapcsán az egyik 14 éves kispesti kissrác, bizonyos „Puskás, a KAC játékosa, Puskás edzőnek a fia, így szól: – Mi szívesen megyünk át a BTK-pályára is játszani ” – alighanem ez az első, újságban rögzített nyilatkozat a világhírűvé lett Öcsitől.)
A döntőt végül az elődöntőben az Újpestet Tátrai Sándor kiállítása után 54 percig emberhátrányban játszva is 7:1-re megverő Ferencváros (17 ezer néző) és az Elektromos vívta, 2:1-re nyertek a zöld-fehérek.
A sorozatnak jót tett a Fradi sikere, hiszen az 1942-es kiírásnak már önmagában rangot adott a címvédő jelenléte. A felfokozott érdeklődést jelzi, hogy a jegyárusítással kapcsolatos információk a kezdés előtt külön cikket értek a Nemzeti Sportban: „A rendezőség felhívja a közönség figyelmét arra, hogy a jegyén feltüntetett számú vagy betűvel ellátott kapun menjen be a pályára és foglalja el a helyét. Minden tévedés vagy szándékos ellenszegülés torlódást okozhat, megzavarja a közönség gyors beengedését, súlyos zavarokra ad okot, és főleg a rendet tartó közönséget sújtaná. A pálya nézőterét szeletekre osztották, és a rossz kapun történt belépés azt eredményezi, hogy ismét vissza kell az illetőnek mennie az utcára, hogy a helyes kapun bemenve foglalja el a jegyen feltüntetett helyét.”
Mintha ma lenne: a mérkőzések mindig 20.45-kor kezdődtek, amire az ezt követő jó hat évtizedben is csak ritkán volt példa. Szendy polgármester 1941-ben döntött úgy, hogy vándordíj lesz a Szent István-kupából, rangját jelzi, hogy a második kiírás döntőjét már a Latorca utcai lelátón tekintette meg vitéz Horthy István kormányzóhelyettes is, a kupát pedig az MLSZ elnöke, Gidófalvy Pál adta át a győztes csapatnak, amelyet „legendás Ferencváros” megszólítással illetett. (Ezt követően a „legendás” Fradi mindössze hatodik lett az 1941–1942-es bajnokságban...)
Az első év 46 500, majd a Fradival felerősített második kiírás 70 ezer nézője után 1942-ben már legalább 100 ezer nézőt vártak a rendezők, akik úgy vélték „ha olyan kedvező lesz az időjárás, mint például tavaly volt, akkor 120 000 nézőt is remélnek”.
A Nemzeti Sport olvasóit megtippeltették a torna végeredményét, és nem meglepő, hogy a bajnokságban dadogó Ferencvárost a túlnyomó többség a döntőbe várta, ellenfélnek pedig a negyeddöntő sorsolásának ismeretében a Gammára esett a szavazatok legnagyobb része. („»Lejátszattuk« a Szent István Kupa mérkőzéseit, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy így is történik majd minden, ahogyan mi ezt leírtuk. Lehet, hogy a Szolnok nyeri a kupát, az a Szolnok, amely a pályázók többségének véleménye alapján az 1. fordulóban kiesik” – óvatoskodtak utóbb a tippelős játék ötletgazdái.)
És majdnem igazuk is lett, hiszen a Szolnok sikerrel vette az első két kanyart, előbb a Csepelt, majd a negyeddöntőt kilenc emberrel befejező Kispestet legyűrő Gammát is megverte, és máris ott találta magát a Ferencváros elleni fináléban. A Fradi útja sima volt, az Elektromost 5:0-ra, az Újpestet kiejtő, a másodosztályból akkor visszajutó Törekvést Sárosi doktor mesterhármasával 5:1-re intézték el a zöld-fehérek.
„Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a Szent István Kupa döntőjébe a legjobb formáiban lévő két csapat került. Hogy ez biztosan így van-e, az majd kiderül szerdán este. A többi csapatnak pedig majd csütörtökön délután lesz alkalma ennek a tételnek az ellenkezőjét bizonyítani. A bajnoki rajt napján. Amikor is megkezdődik a BOMBABAJNOKSÁG” – ahogy az egyik olvasónk nevezte levelében az 1942–1943-as bajnokságot...”
Az augusztus 18-i döntő előtt jó hírek érkeztek az Üllői útról, a sérültek az egyetlen Rudas Ferenc kivételével felépültek, ráadásul a meccsnek nem kis pikantériát adott, hogy négy nappal később, az NB I első fordulójában ugyancsak a Szolnokkal találkozott a Ferencváros – az a csata 2:2-es döntetlennel végződött, ekkor mutatkozott be a Fradiban három év távollét után a Szegedről visszaszerződő legenda, Toldi Géza.
Csikós Gyula, a Ferencváros ujjsérüléssel bajlódó, ám harcra kész kapusa a döntő előtt azt mondta: „Szeretnénk most is megnyerni a Szent István-kupát. Most azonban lényegesen erősebb ellenfelünk lesz a döntőben, mint volt tavaly.”
A Szolnok játékosai bizakodva várták a Ferencváros elleni kupadöntőt. Fazekas László, aki a Gamma ellen csapata egyik legjobbja volt, így nyilatkozott: „A Ferencváros az eddigi kupaszereplésével bebizonyította, hogy valóban nagy csapat, tele klasszis játékosokkal. (...) De küzdeni és harcolni mi talán még jobban tudunk, mint a zöld-fehérek. Az az érzésem, hogy 1:0-ra megnyerjük a döntőt.”
Erre már 21 500-asra bővült a Latorca utcai pálya, a sorozat lassan kinőtte az Elektromos stadionját. Mivel az előcsatározásokat már 99 000-en látták, nemcsak az új nézőcsúcs volt bizonyos, hanem a bűvös százezres szám átlépése is.
A kiírás értelmében döntetlennél újrajátszották volna a meccset, ám ha ezen sem születik döntés, kétszer 10 perces hosszabbítás következik, és „ha ez sem hoz döntést, akkor a döntő gólig látszanak a csapatok kivilágos virradatig...”
Az 1942-es döntőt beárnyékolta azonban az országot megrázó gyászhír, ami a Nemzeti Sport augusztus 21-i címlapjáról is leparancsolta a Szent István-kupa döntőjét: „Vitéz nagybányai Horthy István, Magyarország kormányzóhelyettese a keleti arcvonalon hősi halált halt...”
A Latorca utcában egy nappal korábban a Fradi 1:1-es félidő után 3:1-re legyőzte a Szolnokot. Nagyjából nyolcezren maradtak jegy nélkül, közülük volt, aki három pengőt sem sajnált volna egy állóhelyért. „Más lényegesen halkabban mondja nem messze a bejárattól: »Van egy felesleges jegyem.« Hirtelen vagy 50 ember veszi körül. Lökik, taszítják, a szegény ember földre kerül, mocskos lesz, végül is egy rendőr szabadítja ki nagy nehezen s az »áldozat« átadja a jegyet a rendőrnek, hogy adja el...”
Sárosi György góljával már a harmadik percben vezetést szerzett a Ferencváros, a Szolnok még a szünet előtt Kolláth Ferenc révén egyenlített. A 63. percben Füstös János Sárosi csodapasszából újra megszerezte a vezetést, majd a lefújás előtt Gyetvai László beadása nyomán dupláznia is sikerült – 3:1, kupagyőztes, azaz megvédte címét a Ferencváros.
„A Ferencváros megérdemelte a győzelmet – értékelt a Nemzeti Sport. – A két küzdő fél közül a Ferencváros tudott nagyobb képességeket felvonultatni, végig jól állta az iramot, védelme biztos volt, a csatársora pedig sok mozgással, ötletes helycserékkel játszatta magát gyakran szabadra. A mérkőzés mindvégig izgalmas (néha túl izgalmas...) és majdnem végig nyílt volt.”
A finálét még épp jókor rendezték meg, ugyanis „vitéz nagybányai Horthy István tragikus halála alkalmából a kormány rendkívüli minisztertanácsot tartott, amelyen nyolcnapos országos gyászt rendeltek el. A belügyminiszter rendeletet bocsájtott ki, amelynek értelmében további intézkedésig tilos mindenféle tömegösszejövetel, tehát a színházak és a mozik nem tarthatnak előadást, sportversenyek és ünnepélyek nem rendezhetők. A belügyminiszteri rendelet folytán a Szent István napjára kitűzött sportesemények valamennyi sportágban elmaradtak...”