NB I: Lehet, régi vágású vagyok, de úgy tekintek a klubra, mint egy családra – interjú Szabó Istvánnal

– Gratulálhatok a bennmaradáshoz?
– Szerintem még korai – felelte egy mosoly kíséretében Szabó István. – Sok van még hátra, nagyon sok.

– Hitte volna a rajt előtt, hogy kilenc forduló alatt tizenhat pontot gyűjtenek?
– Ha valaki ezt felajánlotta volna, azonnal aláírom! Szerintem senki sem várta, hogy ilyen jól szerepelünk a bajnokság elején, még mi sem. A klubvezetőséggel és a tulajdonossal az idénykezdet előtt azt a célt fogalmaztuk meg az előttünk álló évre, hogy hosszabbítsuk meg az élvonalbeli tagságunkat. Az elmúlt esztendők eredménysorát végignézve arra jutottunk, harminchét-harmincnyolc pont szükséges ehhez. Úgy kalkuláltunk, legalább tíz-tizenegy meccset meg kell nyernünk, s ezenfelül el kell érnünk hét-nyolc döntetlent is. Szóval, a harmincháromból tizenhét-tizennyolc mérkőzésen nem kaphatunk ki. Egy újoncnak ez nem könnyű küldetés, az előző bajnokságban az erős MTK-nak és Gyirmótnak sem sikerült benn maradnia. Jobban tesszük tehát, ha óvatosak maradunk.

– Azért elárulja, mi a Kecskemét titka?
– A feljutás óta többször megkaptam ezt a kérdést, és örömmel válaszolom azt, hogy a megnyugtató tulajdonosi háttérben, a jó szakmai és stábmunkában, valamint az elvárásnak megfelelni képes játékoskeret kialakításában rejlik a titkunk – már ha ez annak nevezhető. Ehhez jön még az, hogy nálunk minden téren rend van, továbbá az, hogy rendszerben gondolkodunk, a versenykiírás ismeretében hetekre előre kidolgozzuk a programot, és azon nem változtatunk egyik napról a másikra. A játékosok többsége családos ember, sokat számít nekik, hogy tudnak előre tervezni. Ha netán kikapunk, nem fordulhat elő az, hogy eltöröljük a másnapra kiírt szabadnapot, és büntetésből edzést tartunk.

– Nem mintha ez a veszély nagyon fenyegetne: február huszonnyolcadika óta egyszer maradtak pont nélkül, a Fehérvár ellen is csak az utolsó percben kapott gól miatt szenvedtek vereséget.
– Remélem, nem kiabálom el, de több csapatommal is megéltem már hasonló szériát. Amikor a Tiszakécskével feljutottunk az NB III-ból az NB II-be, a bajnokság utolsó tizenhárom mérkőzése során nem találtunk legyőzőre, a Dabassal úgy lettünk bronzérmesek a Közép-csoportban, hogy a harmincnyolc bajnoki meccsből csupán négyet veszítettünk el, és immár a Kecskeméttel az idei tavasz is jól alakult, hiszen az említett február végi vereséget követően tizenhárom találkozón maradtunk veretlenek. Ezek után a tapasztalat is azt mondatja velem, ha eredményes akarsz lenni, főleg a bajnokság második szakaszában kell kiegyensúlyozottan teljesítened. A végén nem az számít majd, hogy októberben nyertünk-e a Ferencváros ellen, sokkal inkább az, hogy elértük-e a célunkat – hogy kinek a legyőzésével, mindegy. Ha végül kiesünk, semmit sem ér a Fradi elleni vasárnapi három pont. És igaz ez fordítva is, ha elveszítjük az FTC ellen hátralevő két meccsünket, ám az utolsó fordulót követően alattunk húzzák meg a vonalat, nem lesz okunk keseregni.

– Többektől, legutóbb éppen az önt jól ismerő Éger Lászlótól hallottam, hogy „...ezt a Kecskemétet nehéz legyőzni!” Ezt veheti méltatásnak, nemde?
– Jólesik, ha Éger László így gondolja. Amikor Tomiszlav Szivics mellett Pakson dolgoztam másodedzőként, sokat tanultam tőle a védekezésről. Légióskodott Spanyolországban, magára ölthette a címeres mezt, érdemes volt figyelni rá. S ha ő azt mondja, nehéz minket legyőzni, biztos így van. Hozzáteszem, ezen a téren sincs nagy ördöngösség a játékunkban: ha nálunk van a labda, támadunk, ha nincs, védekezünk, de nem azért állunk hátra, mert szeretnénk, hanem mert rákényszerítenek bennünket a vetélytársak. Az NB II-ben rúgtunk hetvenöt gólt, Lukács Dániel személyében mi adtuk a gólkirályt, ám az NB I más szint. Természetesen szeretnénk látványos, kombinatív focival szórakoztatni a közönségünket, a gond csak, hogy ez nem mindig megy, mert van ellenfél is...

– Az elmúlt időszakban mi volt a legnagyobb dicséret, amiben része volt?
– Az a megbecsülés, amit a klub és a szurkolók részéről érzek. A hétvégén a nevemet skandálták a lelátón, kecskeméti születésűként, a KTE neveléseként, későbbi futballistájaként és jelenlegi edzőjeként ezt megélni. Elérzékenyültem, ez az igazság.

– Egyetért azzal, aki azt állítja, Kecskemétnek nagybetűs csapata van?
– Messzemenően! Lehet, régi vágású vagyok, de úgy tekintek a klubra, mint egy családra. Egymás sikerének tudunk örülni, ha valaki hibázik, együtt próbáljuk jóvátenni. Tavaly nyáron tizenhat, idén tizenegy helyen változott a keret, amikor egy játékos szerződtetése mellett döntöttünk, a tudása mellett azt is néztük, mennyire képes alkalmazkodni az elképzeléseinkhez. Sok energiát fektettünk ebbe, úgy tűnik, megérte. Olyan klubot szeretnénk felépíteni, amelyre büszkék a szurkolók. Apróságnak tetszik, de a mindennapjainkhoz az is hozzátartozik, hogy a labdarúgók és a stábtagok születésnapját ugyanúgy megünnepeljük, mint az egyesület bármelyik alkalmazottjáét, mert valljuk, mindenkinek a munkája ugyanolyan értékes.

– „Úgyis kipukkadnak” – mondják a károgók...
– Az elmúlt tíz-tizenkét évben megtanultam kezelni a negatív véleményeket, a legtöbb el sem jut hozzám. Hogy őszinte legyek, amikor a rajt előtt különböző fórumokon arról értekeztek, melyik csapatot fenyegeti a legnagyobb eséllyel a kiesés, meglehet, még én is magunkat mondtam volna, mivel a legkisebb költségvetéssel dolgozunk az NB I-ben, a csapatunk átlagéletkora a második legalacsonyabb, és ha összeadjuk a kerettagok élvonalbeli meccsszámát, nálunk jön ki a legkisebb szám. De ami tőlünk telik, így is megtesszük! Akik pedig esetleg rosszindulattal vannak irántunk, azoknak szeretnénk bizonyítani, hogy tévesen ítélnek meg minket. Másfél éve új útra léptünk, amit azóta véghez vittünk, arról tanúskodik, helyes az irány, úgyhogy megyünk tovább. Az a vágy hajt bennünket, hogy Kecskemétnek hosszabb távon első osztályú csapata legyen, sőt, a KTE meghatározó szerepet töltsön be a magyar futballban.

– „Ott vagyok, ahol mindig lenni akartam” – ez az idézet már öntől származik. Januárban, miután betöltötte az ötvenötödik életévét, a klubportálon nyilatkozott így. Ha nem tévedek, ezek a szavak ma is aktuálisak.
– Abszolút! Amúgy érdekes történet ez. Amikor tavaly nyáron felvetődött az újbóli kecskeméti szerepvállalásom, a család féltett tőle, tulajdonképpen egyedül maradtam azzal a véleménnyel, hogy nem mondhatok nemet. Úgy vélem, azóta bebizonyosodott, hogy nem döntöttem rosszul, tényleg jó helyen vagyok.

– Jobb helyen nem is lehetne?
– Tíz éve, amikor a hátamra vettem a vándorbatyut, nem hittem volna, hogy valaha leszek még NB I-es vezetőedző. Azóta megjártam Ceglédet, Kiskunfélegyházát, Tiszakécskét és Dabast is – hála az égnek! Az ott eltöltött esztendők nélkül ugyanis kevesebb lennék. Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt igen, hogy szeretek jelentős eredményekért küzdeni, családias klubban, jó stábbal, minőségi játékoskerettel dolgozni. S ez most megvan Kecskeméten.