Kisvárda: Ma már elfogadom, hogy küzdenem kell a helyemért – Lucas

– Várja már a szombatot?
– Nagyon! – felelte Lucas, a Kisvárda Master Good csapatkapitánya. – Hosszú volt a szünet, hiszen már november közepe előtt befejeztük a bajnokságot, ennyi idő tétmeccs nélkül meglehetősen sok. Természetesen figyelemmel követtem a katari világbajnokságot, a futball ilyen tekintetben része volt az életemnek, de azért mégis más, amikor mi vagyunk a pályán.

– Szombaton érkeztek haza a törökországi edzőtáborból: milyen állapotban van a csapat?
– Tíz napot készülhettünk nagyon jó körülmények között, erős ellenfelekkel játszottunk, nem csak azért pozitív a tábor megítélése, mert veretlenek maradtunk. Úgy érzem, egyben vagyunk, folytatnunk kell az ősszel végzett munkát, persze a kapott gólok számát jelentősen csökkentenünk kell. Sokat gyakoroltunk, hogy hátul stabilabbak legyünk, hiszem, tavasszal meg is lesz az eredménye.

– Amikor tavaly nyáron visszatért a féléves diósgyőri kölcsönből, az ausztriai edzőtáborban a társai megválasztották csapatkapitánynak. Miként él meg egy ilyen helyzetet az a labdarúgó, aki korábban éveken keresztül viselte már a szalagot?
– Korábban nem volt jellemző, hogy megsérültem volna, de tavalyelőtt februárban eltörött a bokám, aztán a combközelítő-izmommal bajlódtam, így alig-alig léptem pályára. Kölcsönbe a DVTK-hoz kerültem, újra folyamatosan játszottam, csak azt sajnálom, hogy a feljutást nem tudtuk kiharcolni. Miután visszatértem Kisvárdára, kicsit meglepődtem, amikor a többiek engem választottak meg kapitánynak, de örültem a bizalomnak. Olyan érzésem volt, mintha el sem mentem volna, jó volt újra a közösséghez csatlakozni.

– Nyolc évvel ezelőtt érkezett Kisvárdára, és hogy hosszú ideig mennyire fontos játékosa volt a csapatnak, ahhoz adalék: 2016 elejétől 2020 végéig 172 bajnokija volt az együttesnek, abból 161-et végigjátszott, négyszer lecserélték – jellemzően a találkozók vége felé – és csak hét meccset hagyott ki, valamennyit sárga lapok miatt. Bámulatos mutató, de manapság már nem alapember, többet ül a kispadon, mint amennyit játszik...
– Ha belegondolok, a bokatörésem előtt tényleg mindig játszottam! Ehhez voltam hozzászokva, éppen ezért éltem meg nehezen a különböző sérüléseket. Nehéz időszakon mentem keresztül, aztán amikor nyáron visszatértem, ­ezüstérmes csapathoz érkeztem. A Kisvárda már nem egészen azt a futballt játszotta, mint korábban velem, jóval gyorsabb lett a védekezésből támadásba való átmenet, időre volt szükségem, hogy ehhez alkalmazkodjak. Nyilván nem vagyok boldog, amikor nem játszom, de elfogadom, hogy küzdenem kell a helyemért. Teszem a dolgomat, mert tudom, készen kell állnom, ha a stáb úgy gondolja. Reálisan nézem a helyzetemet, fizikailag és mentálisan egyaránt rendben vagyok, ahol csak tudok, segítek a társaimnak, de azért ott van a fejemben, hogy jó lenne mindig a pályán lenni.

– Ha már a bokatörés... Gyakran eszébe jut a nap, amikor 2021 februárjában megsérült?
– Délelőtt futóedzésünk volt, aztán elkezdett esni a hó, délután bementünk a fedett, műfüves csarnokba, akartam csinálni egy cselt, amikor aláfordult a bokám. Hallottam a reccsenést, azonnal tudtam, nagy a baj. Annak a pillanatnak tulajdoníthatóan sok minden megváltozott a karrieremben, ha tehetném, nemcsak azt a napot, az egész évet is legszívesebben elfelejteném.

– Decemberben lehetősége volt hazamenni Brazíliába – szóba került a világbajnoki szereplés is?
– Kettőezerhuszonegy nyarán jártunk legutóbb Brazíliában, a mostani tizennyolc nap minden tekintetben feltöltött bennünket. Egy testvérem van, de rengeteg az unokatestvér, aki szinte testvérnek számít, karácsonykor például vagy negyvenen gyűltünk össze. Nyilván nemcsak pihentem, megcsináltam a futómunkát is, amit Kisvárdán előírtak, de mellette jutott idő a haverokkal való futballra és a teniszezésre is. Talán mondanom sem kell, mindenki nagyon csalódott volt a világbajnokság miatt. Az országban a legtöbben arra számítottak, hogy legalább a legjobb négy között ott lesz a válogatott, de a horvátok elleni meccs szertefoszlatott mindent. Egy nulla után, négy perccel a hosszabbítás vége előtt nem feltétlenül kellett volna támadni, a kapott gólban a szövetségi kapitánynak és a játékosoknak is megvan a maguk felelőssége.

– Amikor nyolc éve Kisvárdára érkezett, még az NB III-ban szerepelt a csapat, azóta van ezüstérme az élvonalban és kiléphetett a nemzetközi porondra. Mekkorát változott a világ?
– Szoktam mesélni a csapattársaknak arról, hogy a klub Révész Attila irányításával mekkorát fejlődött. Amikor Debrecenből idekerültem, volt már NB I-es meccsem, de hátraléptem kettőt és a klubbal együtt fejlődtem. Az NB III-ból indultunk, volt három idényünk az NB II-ben, de a kulcs talán az volt, hogy amikor feljutottunk, mindenki azt mondta, tíz ponttal esünk ki az élvonalból, mégis kiharcoltuk a bennmaradást. Tavaly ezüstérmes lett a csapat, mindenki várja, hogy újra dobogón zárjunk, és bár ez a cél, becsülni kell, hogy már ötödik éve ott vagyunk a tizenkét csapatos mezőnyben.

– Lucasszal a fedélzeten?
– Bár már nem vagyok fiatal, úgy érzem, van még bennem néhány év. A gének sokat számítanak, hiszen Leo is játszik még negyvenévesen a Fradi kettőben... Szóval, szeretnék még játszani, aztán ha vége lesz a futballnak, más pozícióból is szívesen segíteném a klubot.