Öt évtized, száz gól, ezer élmény – Kovács Zoltán ötvenéves

NAGYTÉTÉNY, A SZERETETTEL KÖRÜLÖLELŐ VILÁG KÖZEPE

„A Mária utcában születtem – néhány méterre a kilencedik kerülettől... De nagytétényi gyerek vagyok, a szüleim a kórházból már oda vittek haza. Panel, hetvenes évek. Apu és anyu egyformán 1945-ben született, sajnos a haláluk is közel volt egymáshoz, apu 2011-ben hunyt el, anyu egy évvel később ment utána. Hiányoznak nagyon, de leginkább azt sajnálom, hogy csak a 2001-ben született Dominik fiammal lehettek sokat, az ikrek, a 2007-ben született Patrik és Liza már keveset kapott az apai nagyszülőkből, szerencsére, a párom szülei még itt vannak velünk.

Szóval Nagytétény, a felhőtlenül boldog gyermekévek. Apu a kereskedelemben dolgozott, és őrülten nagy Újpest-szurkoló volt, édesanyám a kontinens egyik legnagyobb, hozzánk közel eső sertésfeldolgozó titkárságát vezette. A cégből érkező „illatok” belengték a környéket, Nagytétényen oda jártam bölcsődébe, óvodába, iskolába... Visszatekintve tényleg fura, mennyire más volt az élet: internet, mobiltelefon, kábeltévé nem létezett, a játszótér, a lakótelepi dühöngő volt a centrum. Minden pillanatban futballozni akartam, az iskolai szünetekben, a hétvégén a betonos pályán – sorba kellett állni, hogy pályára kerülhessünk, vagy a felnőttek, akik a vasárnapi ebéd előtt elfoglalták a játékteret, befogadjanak maguk közé. Amiért mindig hálás leszek: ha visszanézek az első tíz évemre, a húgom, Ildi nevében is mondhatom, minket nagyon szerettek. Nem voltunk gazdagok, de nem is szenvedtünk hiányt semmiben, szerintem a hetvenes évek lakótelepein nagyjából minden család így élt. Egyszer kaptam egy kerékpárt, egy hófehér, gyönyörű Camping márkájú biciklit, néhány napon belül ellopták, még emlékszem a fájdalomra, és ahogy apuék mondták: sajnálják, nem lesz másik. Arra összekuporgatták a pénzt, ennyi volt. Felnőttként lett újra saját bicajom.

Focicipőm sem volt, amikor nyolcévesen elvittek a Nagytétényi Kohász serdülőinek edzésére. Amilyen tornacipőben kergettem a labdát lent a téren, abban mentem, ott bevittek a szertárba: tessék, válassz egyet! Nagy halomba dobálták a használt stoplisokat, turkáltam egy keveset, és amikor egy megfelelő méretűt találtam, vihettem magammal. Csakis Tisza-cipőben nyomtuk, más nem volt elérhető. Már utánpótlás-válogatott voltam, amikor Piski Elemér elvitt minket a Bajcsy-Zsilinszky utcai sportboltba, a Skála Metró mellé, ott mindenki választhatott egy futballcipőt, azt fizette az MLSZ – Blacky, ez volt a márka neve, őrületesen menő volt, ez volt az első márkás futballcipőm. De ahogy emlékszem, a serdülőválogatott többi tagja is Tisza-cipőben érkezett, nem lógtam ki a sorból. A Kohászban a három-négy évvel idősebbek között játszottam, és szombaton mentem velük a kettős rangadóra: mindenki a Ferencvárosnak szurkolt, a Fradi-táborból néztük a meccseket. Ha viszont édesapámmal mentem a stadionba, mindig az Újpest szektorába vettünk jegyet. Itt van előttem, ahogyan álldogálunk a pénztár előtt kígyózó sorban – a helyzetet bonyolította, hogy anyai nagymamám a Fradi pártoló tagja volt, szóval egy kicsit mindenkiért tudtam szurkolni.”

ÖRÖM VOLT A FUTBALL, A KÜLFÖLDI ÚT, A CÍMERES MEZ

„Az egykori Volán, ma REAC-pályára hirdettek meg kiválasztót, és a Kohász edzője, Pataki Józsi bácsi, aki nemrég hunyt el, javasolta nekem, hogy menjek el, nézzenek meg. Valaki hívott Csepelre, másnap odamentem, ott üldögéltem órákig, de senki sem járt arra, hazamentem, majd hívott az MTK – Szabó György lett az edzőm. Jó játékosok közé kerültem, és mert sok gólt szereztem, mindig hívtak a válogatottba. Az akkor óriási öröm volt. Furcsa lehet, talán vicces is, de a dunavarsányi edzőtáborban a napi háromszori étkezés, a címeres melegítő hatalmas élményt jelentett. Enni kaptam otthon is, de ez olyan volt, mintha nyaralni mentünk volna a családdal, nagyon megbecsültem, amit kaptam. A külföldi utazás maga volt a csoda, először Mannheimbe mentünk, busszal, de imádtam: a szüleimmel előtte sohasem voltam külföldön. Vincze Ottó volt a szobatársam, Debrecenből is hívtak két tehetséget, Sándor Tamást és Dombi Tibort, ott volt Szanyó Károly is többek között. Emlékszem a boldogságomra, és arra is, milyen hamar elszomorodtam: az apuéktól kapott néhány nyugatnémet márkát ellopták tőlem. Az edzők megvigasztaltak: váltsam vissza az üres üvegeket, és mert esténként koccintottak eleget, visszakaptam némi zsebpénzt.

A középiskola kiválasztásánál egyetlen szempont vezérelt: minél közelebb legyek az MTK-hoz, így a Százados úti Szász Ferenc Szakképzőbe jártam – később, már felnőttként érettségiztem, diplomáztam –, akkor az volt a fontos, hogy gyalog öt perc alatt odaértem edzésre. Semmi sem érdekelt, csak a futball, de az is másképpen volt, mint manapság: aki csere volt, nem rohant másik klubhoz, a szülők csendben nézték a meccseket, emlékszem, ott játszott Koritár Lajos fia – az édesapja tizenkét éven át futballozott az MTK-ban, de mindenkitől távol, egyedül nézte a kisfiát. Ez nagyon tetszett, bár nem értettem – amikor apa lettem, ugyanígy szerettem nézni a srácaimat, akkor már megértettem Lajos bácsit. Az ifiben gyakran játszottunk a Verebes József vezette felnőttek ellen, de aki gólt lőtt a nagyoknak, a Mágus azonnal lecseréltette – gyerekek ne vegyék el az NB I-es csapat önbizalmát...”

SOHASEM VOLT KÉRDÉS, HOGY RENDRE ÚJPESTRE TÉR VISSZA

„Már Gellei Imre volt az MTK edzője, amikor 1992 novemberében, Pécsen beálltam csereként – élvonalbeli játékos lettem. Természetesen óriási boldogságot éreztem, és felnéztem a rutinos társakra: Híres Gábor, Keresztúri András, Pölöskei Gábor, Komódi László – az ifiben együtt játszottam Hámori Ferenccel. A második év tragikusan indult, szó szerint: szeptemberben a válogatott mérkőzése előtt meghalt a kapusunk, Zsiborás Gábor. Szívszorító visszagondolni erre, hogyan tette tönkre az öltözőt a gyász, a játékosok nehezen tudták feldolgozni a történteket. Kiestünk, de mert fiatal voltam, huszonegy éves, hívtak NB I-es csapatok – köztük a BVSC.

Mezey György volt a klubvezető, Egervári Sándor a vezetőedző, a segítője, Kenyeres Imre évekig az edzőm volt az MTK-ifiben. Nagy terveket szövögettek Zuglóban, a fővárosban maradhattam, nem lehetett nemet mondani az ajánlatra. Az első évem rendben is volt, a másodikban nem ment a játék, és mert válogatott játékosok alkották a keretet, nem sok esélyem volt játszani, az ősz végén a klub megszerezte Dárdai Pált – több csapat is megkeresett, a PMFC is, meg Garami József Újpestről, és Mezey Gyuri bácsi elég nyíltan megmondta: rosszabb időszak vár rám, ha nem Pécsre megyek. Ahogy Pali kitette a lábát Pécsről, és elindult Zugló felé, azonnal kirúgták az édesapját, aki addig a vezetőedző volt, Herke Imre váltotta.

Világéletemben a fővárosban éltem, mit csinálok ott? Nem volt apelláta, ám ma már nagyon örülök, hogy így alakult: szuper társaság fogadott, életre szóló barátságok szövődtek, elég, ha Fehér Csaba és a bátyja, Attila nevét említem, de Szabados József, Jäkl Antal, Tököli Attila is ott volt a csapatban. Folyamatosan játszottam, nagyon jól éreztem magam a városban. Az első meccsemen rögtön gólt lőttem a Vidinek, győztes gól Szombathelyen Király Gábor kapujába, a tavasszal ötször találtam a hálóba. Amikor az Újpest jött Pécsre, Szanyó Karcsi, akivel évekig játszottunk az ifiválogatottban egymás mellett, kérdezte: Zoli, nincs kedved hozzánk jönni? Mert ha igen, szólok a vezetőknek, jó csapatot akarnak építeni. Volt kedvem, a nyáron aláírtam Újpestre. Édesapám persze nagyon örült, imádta a klubot, és tudtam, hogy így reagál, de nem miatta, nem ezért döntöttem a lila-fehérek mellett. Még akkor sem, ha kölyökként nagyon szerettem Bácsi Sándor játékát. Szakmai alapon választottam.

Az első nyári felkészülési mérkőzésen a Budapest-bajnokságban szereplő Multi Rocco ellen annyian állták körbe az edzőpályát, mint az MTK-ban, a BVSC-ben a bajnoki meccseken sem; ráéreztem, ezért akartam futballista lenni mindig. Ezért érdemes volt gyerekkorom óta edzésre járni, ezt akartam érezni. A szurkolók támogatását, a szenvedélyt. A Fradi nem sokkal korábban a BL-ben szerepelt, az MTK nagy csapatot épített, de éreztem, az Újpest megnyerheti a bajnokságot: Jenei Sándor, Fehér Csaba, Sebők Vilmos, Szlezák Zoltán, az MTK-ifiből jól ismert Tamási Zoltán hátul, Szanyó Karcsi, Zombori Zalán középen, elöl Herczeg Miklós és én – erős csapatunk volt. A második évben meg is lett az aranyérem, ennek huszonöt éve, azóta sem lett első az Újpest... Ez a klub lett a legfontosabb nekem, de nagyon más idők voltak: ha külföldről hívtak, olyan nagy volt a különbség a fizetési feltételekben, hogy menni kellett. Azt hiszem, rekord, hogy az Újpest háromszor adott el jó pénzért: a görög PAOK-nak, a francia Chateauroux-nak és a kínai Sencsennek. Mindenhol tanultam valamit, Szalonikiben is tapasztaltam a szurkolói szenvedélyt, Franciaországban a valódi profizmussal találkoztam, és érdekes volt a kínai kaland – sohasem volt kérdés, hogy Újpestre térek vissza. Onnan vonultam volna vissza: harmincöt évesen a legtöbb játékos elfogadja, ha a kispadra ültetik, és bár az edzésmunkámmal nem volt gond, erre sem volt lehetőség. Abba akartam hagyni, de Egervári Sándor hívott Győrbe, igent mondtam, de az már nem volt az igazi.”

NEM KELL, HOGY KEDVELJÉK, CSAK ENGEDJÉK DOLGOZNI

„Tudatosan készültem az aktív pályafutásom utáni időszakra. Az edzőség nem vonzott, emlékszem, a csapattársam, Horváth Ferenc írta, mikor hogyan edzettünk, mi volt jó, mi nem tetszett neki, őt érdekelte ez, én pedig sokszor azt éreztem: mennyivel sikeresebb lehetne a klub, ha megfelelően vezetnék... Ne feledjük: a rendszerváltás után lettem élvonalbeli játékos, sokféle vállalkozó próbálkozott klubtulajdonosként, el sem hinné, ha meghallaná, hány klub milyen összeggel tartozik még mindig nekem... Nem sajnáltatni akarom magam, csak mondom, nagyon más világ volt akkoriban a futballban is. A körülmények, a fizetések, ég és föld a különbség, de az volt bennem, sportvezetőként hasznos tagja lehetnék egy klubnak.

Jelentkeztem a TF-re, és jóval a harminc felett, több száz NB I-es mérkőzés, az Újpesten szerzett száz gól és húsz válogatott mérkőzés után a ferencvárosi kötődésű pedagógus kiadta a feladatot: dekázzak a labdával, abból leszűri, van-e közöm a sportághoz... Azt mondhatom, ha kellett, kiléptem a komfortzónámból, elfogadtam például a Diósgyőr felkérését – pedig pontosan tudtam, miként viszonyulnak ott a fradistákhoz, az újpestiekhez. A város szélén felírták az óriásplakátra: Zoli, takarodj vissza Újpestre! Odaálltam a szurkolók elé az ankéton, és annyit mondtam: nem kérem, hogy szeressenek, szeretnek engem otthon, csak engedjenek dolgozni. Megtapsoltak – az idény végén megnyertük a Ligakupát, és ott voltunk a Magyar Kupa döntőjében, amelyben tizenegyesekkel kaptunk ki – az Újpesttől.

1997. JÚNIUS 8.: KOVÁCS ZOLTÁN GÓLJA A NORVÉGOK ELLEN

DOMINIK AZ ÚJPEST, PATRIK A VASAS LABDARÚGÓJA

„És most? Benne vagyok egy-két vállalkozásban, de a terveim szerint a futballban dolgoznék a következő években is. Nagyon boldog családapa vagyok, Dominik az Újpest játékosa, egy NB II-es klubban tudna fejlődni, a hozzáállása tökéletes, mindenre képes a futballkarrierért. Az öccse, Patrik profi szerződést kötött a Vasassal tizenöt évesen, U17-es válogatott, de próbálom meggyőzni, hogy a gimiben tanulnia is kell. Mondjuk, magamra ismerek benne, mert csak a futball érdekli. Patrik ikertestvére, Liza nagyon határozott, igazi nő, tele álmokkal, nagyon szorgalmas. A feleségem nagyszerűen menedzseli a családunkat: neki bölcsész- és belsőépítész-diplomája van, lakberendezőként dolgozik, fantasztikusan főz.

Boldog ember vagyok!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 23-i lapszámában jelent meg.)