Népsport: Oscar-gálán is említett fénymester a gólvonalon

Amsel Ignác, Háda József, Csikós Gyula, Henni Géza, Gulyás Géza, Géczi István, Zsiborás Gábor. Ferencvárosi kapusikonok, akiknek nevére évtizedek múltán is emlékszik a futballszerető ferencvárosi közönség. Van köztük Uruguay-verő, KK-győztes és -döntős, világbajnoki második (egy csak kerettag s egy tornarésztvevő is!), olimpiai ezüstérmes, Eb-4., VVK-győztes, a klubot több mint egy évtizedig szolgáló kapuvédő. Nagy többségük válogatott és örökös bajnok, Üllői úti kitüntetett.

S Bolykovszky (Bojkovszky) Béla? Nos, az ő alakját aligha tudják felidézni a mégoly hithű zöld-fehér futballfanatikusok. Egyrészt azért, mert csaknem száz év telt el IX. kerületi ténykedése óta, másrészt meg azért, mert sohasem védett az „egyben”, azaz a Ferencváros első csapatában – csak az akkor FTC-nek hívott, amatőr bajnokságban szereplő kis Fradiban. 

Bezzeg a filmkedvelők! Ők bizonyára hallottak már Bolykovszkyról (Bojkovszkyról) idehaza, ahol 2019 óta szakmai díj őrzi a nevét; a Bojkovszky Béla-díjat (sic!) az életük során kiemelkedő teljesítményt nyújtó fővilágosítók kapják meg a HSC Stábiskola és a Magyar Operatőrök Társasága közösségétől.
Merthogy Bolykovszky kitűnő, sőt megkerülhetetlen filmes szakemberként ismert, aki ötven évet töltött el a magyar filmgyártásban. 

De haladjunk sorjában.

Először is, hogy j-vel vagy ly-nal írta a nevét, vita tárgyát képezheti, ugyanis míg a filmes forrásokban általában Bojkovszkyként tüntetik fel a nevét, addig a sportsajtóban leginkább Bolykovszkyként, amit tetéz, hogy önéletrajzi visszaemlékezéseit utóbbi név alatt adták közre a filmes szakmában. Szóval ember legyen a talpán, aki tudja az igazságot. Ebben a cikkben mindenesetre a Bolykovszky névváltozat mellett tettük le a garast.

Hősünk 1907. szeptember 24-én Kispesten látta meg a napvilágot  „egy népes család középső fiaként”. Apja – aki kárpitosként kereste kenyerét – felsőkereskedelmi iskolába íratta be, de ő kétkezi munka után nézett inkább. 1924-től 1927-ig szerelőtanonc az Autótaxi Rt.-nél, majd 1929-ben a Hunnia Filmgyár alkalmazásába került világosítónak. 

Hogy kisgyerekként miként bűvölte el a mozgóképek világa, Bolykovszky Béla így vall önéletrajzi írásában:  „A Lumiére fivérek csodálatos találmánya, a mozi abban az időben már nemcsak Párizs népét és egész Franciaországot ejtette bámulatba, hanem hozzánk, Kispestre is eljutott. Élt ott egy család, a Mutschenbacher família. Ők Kispesten már 1910-ben állóképes vetítéseket rendeztek, majd 1911-ben – egy erre szolgáló ponyvasátorban – mozgófényképet is vetítettek. A sátor mellett – különben cséplőgépeket meghajtó – gőzgép állt, amely egy dinamót működtetve fejlesztette a vetítőgéphez szükséges egyenáramot. Nekünk, gyerekeknek ez a berendezés akkor azért is mulatságos volt, mert az előadás kezdetét a gőzgép – mint a mozdony – füttyel jelezte, majd ugyanígy fütty adta a nézők tudomására a vetítés végét is. A házban, ahol laktunk, az egyik családban volt egy 16-17 év körüli leány, aki engem minden előadásra elvitt, így csapott meg – még igazán zsenge gyermekkoromban – a film varázsa.”

A füttyszó máshova, a zöld gyepre is elkísérte, ám ez másfajta volt: a játékvezetői sípból hangzott fel. Az MLSZ hivatalos közlönye szerint 1924. október 4-én igazolt a Ferencvárosi Torna Clubba, és majdnem egy évtizedig az Üllői úton ragadt. Előbb a diákcsapatban védett, aztán az ifiknél, 1926 nyarán például Kalmár Jenő, Lyka I és II, meg Száger Mihály társaságában futott ki a pályára az FTC ifjúsági tizenegyében. A következő tavasszal bemutatkozott az amatőr FTC felnőttjei között, miközben rövid ideig első munkahelyének csapatában, az Autótaxi SC-ben is szerepelt párhuzamosan. Összeszámoltuk a tempofradi.hu adatbázisában: éppen 90-szer őrizte az FTC kapuját 1933-ig. Csak az irdatlan konkurencia (1928 őszén például kilenc kapuvédője volt a kis Fradinak), sérülései, eltiltásai és hivatali elfoglaltsága miatt nem sokkal többször.

Míg neki szórakozás volt a futball, számos ferencvárosi fiatalnak – akik mindenekelőtt a profi Ferencváros játékosai lettek később – a megélhetést biztosította. Bolykovszky több neves labdarúgó karrierjének indulásánál volt jelen, Lykáék mellett testközelből (értsd: klubtársként, az FTC kapujából) figyelhette még Sárosi György, Kemény Tibor, Somlai Rezső és Kiss Gyula első szárnypróbálgatásait. Közben a ferencvárosi klubvezetők kis híján állásba juttatták Bolykovszkyt a főváros közlekedési vállalatánál, a BSZKRT-nál, „de mivel gyűlöltem az egyenruhát, ezt az állást nem vállaltam el”. Jól tette, mert – köszönhetően egy másik sportos kapcsolatának – 1929. május 20-án a Hunnia alkalmazottja lett: klubtársa és jó barátja, az FTC-fedezet Berger Lajos (akit nem mellesleg Berend Lajos operatőrként ismer a filmszakma) helyezte el a filmgyárban.

Innentől sínen volt az élete. Pályafutása alatt jóval több mint száz film elkészítésében működött közre, először a Tavasz a viharban  című film felvételein vett részt, aztán jött a többi, az eredetileg némafilmnek készülő, utólag részben hangosított   Csak egy kislány van a világon;  az első magyar hangosfilm, dr. Lázár Lajos A kék bálványa ; a második magyar hangosfilm, a Németországból hazatérő Székely István rendezte Hyppolit, a lakáj   című vígjáték. 1938-tól fővilágosító. A második világháború után közreműködött a filmgyári munka újjászervezésében. A Valahol Európában, a Talpalatnyi föld, az Erkel, a Bakaruhában, az Angyalok földje  fénymestere. Noha 1969 legvégén nyugdíjba vonult, még tíz évig a filmgyár tanácsadója maradt. 1950-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri tanszakán tanított.

A halála előtti évben, 1981-ben – elsősorban kollégái és tanítványai ösztökélésére – aktív korában vezetett naplója nyomán megírta a visszaemlékezéseit Életrajz címmel, „hogy könyv vagy főiskolai jegyzet formájában a későbbi nemzedéknek is hasznára váljék”,  de műve kéziratban maradt. Azaz nem egészen. A halálát követően ugyanis Illés György kétszeres Kossuth-díjas operatőr (a hatvanas évek magyar filmjei képi világának egyik megújítója) megbízta ifjabb Nádasy Lászlót, Bolykovszky egyik utolsó főiskolai tanítványát, hogy rendezze sajtó alá a  „filmtechnika-történeti és anekdotagyűjteményt”,  és a fiatalember egykori évfolyamtársai segítségével munkához is látott. A kiadást azonban senki sem vállalta, mígnem 1991-ben a Filmkultúra felajánlotta, hogy két részletben közli az emlékiratot, amelynek kétharmadnyi töredéke (Bolykovszky Béla: A magyar filmművészet szolgálatában. Visszaemlékezések I-II.) végül is – ifj. Nádasy átdolgozásában – megjelent az évben.

A végére hagytuk annak felidézését, amikor Amerika is megismerhette Bolykovszky nevét. Az 1978-as Oscar-díjátadón az ’56-os menekült Zsigmond Vilmos, miután átvette a legjobb operatőri munkáért járó aranyszobrocskát a Harmadik típusú találkozások fényképezéséért, köszönetét fejezte ki az amerikai népnek, hogy lehetőséget adott neki egy második életre. Aztán a következőt mondta a mikrofonba: „Szeretném megköszönni régi mestereimnek a magyar Filmművészeti Főiskoláról, Illés Györgynek, Bolykovszky Bélának és Badal Jánosnak.”

Kevés magyar (származású) filmes szakember neve hangzott el addig az Oscar-gálán. De magyar futballkapusé se előtte, se utána.

Nem rossz finálé, ugye?