Kerekes Attila: Kemény voltam, de alattomos sosem!

Vágólapra másolva!

2024.04.04. 11:42

Címkék

Követte egyik legjobb barátját: Pásztor József után Kerekes Attila is hetvenesztendős lett – a korábbi 15-szörös válogatott, békéscsabai hátvéd komoly betegségen van túl, de újra örömmel nosztalgiázik.

– Nem volt egyszerű utolérni… Mobiltelefont nem használ, a régi vonalason lehet elérni. Ennyire utálja a technikát?
– Mondjuk úgy, nem vagyok oda érte – mondta Kerekes Attila, a lila-fehérek legendás játékosa, aki Békéscsabán lett ismert futballista. – A közelmúltban súlyos betegségen estem át, és minden érdekelt, csak a mobiltelefon nem.

– De már jól van, túl van a nehezén?
– Kicsit megroggyantam, de úgy néz ki, most már alakulok. Hiába ettem, harminc kilót fogytam, kórházba kerültem. Szerencsére túl vagyok rajta, de az erőnek még vissza kell térnie a lábaimba.

– Nem is jár ki a Kórház utcai stadionba?
– Gyakran kint vagyok. Jól szerepel a csapat, remélem, feljutunk a másodosztályba, de az NB I nagyon messze van. Ahogy mondani szokták, az más kávéház… Öt-tíz élvonalbeli, méregdrága futballistát azonnal igazolni kellene, az pedig nem egyszerű. Ugyanakkor nem féltem a klubot, Békéscsabán mindig fontos volt a futball, és ez ezután is így lesz!

– Igaz, hogy Pásztor Józsefhez hasonlóan ön sem bírta a pesti zsongást?
– Azt szoktam mondani, fiatalon hazaszöktem Békéscsabára. Pedig a bátyám is Budapesten futballozott, mégsem bírtam a fővárosi életet, hiányoztak az ismerősök, a haverok, a család. Még úgy is, hogy a Csepelben jól éreztem magam, kiváló csapatunk volt. Tizennyolc voltam amikor szerződtettek, egy évvel később már ismét Békéscsabán játszottam. Az más kérdés, hogy jobb lett volna maradni, akkor biztosan nem csupán tizenötszörös válogatottként vonulok vissza.

– Van önben emiatt hiányérzet? Lehetett volna, mondjuk, ötvenszeres válogatott?
– Talán. A magyar futball meglehetősen fővároscentrikus volt akkoriban, ha netán később elfogadom valamelyik népszerű klub hívását, biztos hogy nem tizenötször játszom a válogatottban. Ugyanakkor nem panaszkodom, megbecsülöm, amit elértem. Az Előrével voltam hatodik az NB I-ben, két MNK-elődöntőt játszottam, két esztendőt a török bajnokságban is eltöltöttem, a pályafutásomat pedig osztrák alacsonyabb osztályban fejeztem be. A csúcs egyértelműen a nyolcvankettes spanyolországi világbajnokság volt, mert nagyon jó, sőt klasszis csapatunk volt Nyilasi Tiborral, Fazekas Lászlóval, Törőcsik Andrással és a többiekkel. A posztomon pedig Bálint Lászlóval, aki hihetetlen jó futballista volt, nem volt egyszerű kiszorítani az együttesből.

– Csak az a bizonyos belgák elleni gól ne lett volna…
– Kár szépíteni, nagyot hibáztam, de az egész védelem bizonytalankodott. A mai napig itt van a szemem előtt, ahogy az a rohadt labda – már bocsánat – épphogy bevánszorog a kapunkba. El voltunk keseredve, mert sokra vihettük volna. Hiába vertük meg Salvadort tíz-egyre, a Diego Maradonával felálló Argentínával nem bírtunk, a belgák egyenlítő gólja pedig a továbbjutásunkba került.

– Ki volt a legjobb játékos, aki ellen karrierje során pályára lépett?
– Diego Maradona nem volt rossz futballista, de nálam a magyarok voltak a sztárok. Itthon annyi volt a zseni, hogy nem is tudom, kit emeljek ki.

– Az viszont biztos, hogy a csatárok nagyon nem szerették önre rávezetni a labdát, mondván, sosem ment a szomszédba némi keménységért. Ez volt a legfőbb ismérve a pályán?
– Érdekes, én nem így emlékszem. Ha kellett, odaléptem, de sosem voltam durva vagy alattomos. Az távol állt tőlem. Keményen avatkoztam játékba, ha megindult a csatár a kapunk irányába, csak az lebegett a szemem előtt, hogy megállítsam valahogyan. Szándékosan azonban sosem rúgtam meg senkit. Sőt, még az ellenfeleimmel is jóban voltam, a meccsek után jókat beszélgettünk, zrikáltuk egymást. Szép idők voltak azok…!