Fölé lövés – Deák Zsigmond publicisztikája

KICSIT FORGATTAM A TÉMÁT a fejemben, mint ahogy a rágós falatot szoktuk a szájunkban, ami aztán szerencsére általában lecsúszik, és nem akad meg az ember torkán. Igazából a XIX. századi nagy bécsi zeneszerzőnek, ifj. Johann Straussnak is becsületére váló, idény végén mindig elkezdődő és egyre gyorsulva pörgő „edzőkeringő” ragadta el a gondolataimat. A „Ki a jó edző?” obligát kérdést tettem fel magamnak, s próbáltam megválaszolni több szempontból, illetve szemszögből, a sportoló, a klub, a szurkoló felől nézve. Első látásra felesleges feltalálni a meleg vizet, hiszen a leginkább kézenfekvő válasz az, hogy a sikeres edző a jó edző. A sportban ráadásul az élet sok más területével ellentétben létezik ennek egy egzakt mértékegysége, mégpedig az eredmény, amit nem kell és nem is lehet megmagyarázni.

Mégse zárjuk le ilyen egyszerűen a témát, már csak azért sem, mert érvényes rá az úgynevezett hagyma metafora, vagyis számos rétegből áll, amelyeket érdemes lehántani egymásról. Van olyan réteg, amit eleve nehéz észrevenni. Tavaly szeptemberben, amikor Dejan Sztankovicsot kinevezték a futballcsapat élére, Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Club elnöke így fogalmazott: „A Fradinak az kell, hogy egy komoly külföldi edzője legyen, akinek komoly ambíciói vannak. Nálunk mindig az volt, hogy a lehetőségeinknél eggyel magasabb polcon lévő edzővel dolgoztunk. Máté Csaba pont az az edző volt, aki illett a csapathoz, de minket mindig az húzott felfelé, hogy olyan edzőnk volt, aki magasabban volt jegyezve, mint a csapat.”

A klubvezető akkoriban sok kritikát kapott ezért a kijelentésért, hiszen valóban elég hülyén hangzik, miért kell egy a csapathoz illő magyar edzőt elbocsátani, de az elnök korrekten vállalta és megindokolta a döntését, elébe állva az óhatatlanul érkező bírálatoknak is. Arra akkor senki sem gondolt, amit Sztankovics májusban bekövetkező önkéntes távozásakor kezdtünk kapisgálni. Mégpedig azt, hogy egy magasabban jegyzett, felsőbb polcon lévő szakember számára a klub, a csapat a formális logika alapján lejjebb van. Nem érzi a maga számára lokális maximumnak, pályafutása csúcsának, a nagy lehetőségnek, legfeljebb ugródeszkának, ahonnan dobbantani lehet az első adandó alkalommal. A szerb trénerrel éppen így történt, a Paks ellen elveszített Magyar Kupa-döntő után egy nappal már a Szpartak Moszkva melegítőjét viselte. Nagyobb szakmai kihívásról nehéz beszélni, hiszen az orosz klubok az ukrajnai háború miatt nem szerepelhetnek a nemzetközi porondon, marad a több pénz, a magasabb fizetés indokként, amelynek ismeretében megérte kivásárolnia magát és a stábját az élő szerződéséből. Ám kizárólag ezért érte meg, másért nem.

Kubatov Gábor szavaiban ezek után némi önkritika is bujkált: „Azt hittem, hogy egyezik a DNS-ünk. Nagyon hittem abban, hogy az emberi kapcsolatok minden másnál többet számítanak. Szerettem volna, ha a vezetőedzőnk hosszú távon nálunk marad, de nem így történt. Egy edzőváltás sosem vet jó fényt egy klubra, és nagyon költséges is, mert az új edző előbb-utóbb hozza a saját játékosait. De ez is egy próbatétel, amit meg fogunk oldani.” Lefordítva, erre az aspektusra, mármint, hogy az edző hirtelen feláll és csapot-papot, az Újpest elleni derbit is itt hagyva angolosan távozik, senki sem gondolt. Dibusz Dénes csapatkapitány konkrétabban fogalmazott, szerinte a szurkolók számára Sztankovics lépése tőrdöféssel ért fel, szembement azzal a kommunikációval, amit nyolc hónapon keresztül folytatott, azzal együtt, hogy pletykaszinten már a játékosok is hallottak arról, hogy az új idényt máshol kezdheti, de a bejelentése váratlan volt.

Megmondom őszintén, ehhez hasonló, ennyire egyértelműen anyagi természetű, hirtelen és önkéntes edzői távozásra kevésre emlékszem, mondjuk, arra, amikor Mészöly Kálmán 1991-ben a magyar válogatott kispadjáról állt fel és meg sem állt Szaúd-Arábiáig. Nem maradt ott örökre, nagyjából egy idényt, keresett egy kerekebb összeget, aztán visszatért, sőt, néhány év múlva harmadszor is szövetségi kapitány lehetett, mondjuk úgy, bocsánatot nyert a hazai futballtársadalomtól. De hát ki másnak bocsátanánk meg, ha nem épp saját legendánknak, a Szőke Sziklának? Van egy olyan érzésem, vele ellentétben Sztankovics soha többé nem ülhet le az általa elhagyott kispadra… Ezek után jó edző a szerb? A Fradi számára semmiképpen sem, noha vele lett második az Európa-konferencialiga-csoportjában és nyerte meg az NB I-et. Viszont elveszítette az Ekl egyenes kieséses párharcát és a már említett MK-döntőt, no meg a szurkolók bizalmát, szívét.

Van azért, amikor bejön a klub részéről ez a bizonyos „fölé lövés” az edzővel kapcsolatban, erre a közelmúltból, ha maradunk a Fradinál, talán Szerhij Rebrov a legjobb példa. Vagy éppen az idei Ekl-rivális Olympiakosz spanyol mestere, José Luis Mendilibar, aki beugróként egészen az Európa-konferencialiga csúcsára vezette a görög gárdát. Tavaly a Sevillával Budapesten nyerte meg az Európa-ligát, jelentősebb szakmai múltja van, mint a pireusziak nemzetközi eredménysora, erre tessék, a polcok közötti különbség ellenére valami összepasszolt közöttük, így együtt írtak klubtörténelmet.

Tegyük a szívünkre a kezünket, ritka az olyan szakmailag és emberileg is meseszerű egymásra találás, mint a magyar labdarúgás és Marco Rossi között. Az olasz szakember saját elmondása szerint bizonyára elkallódott volna a sportág számára, ha nem kapja meg azt a bizonyos 2012-es lehetőséget a Honvédnál. A többi tudjuk. Ám róla csak később derült ki, mire van hivatva, nem magasabb polcról érkezett, de magasabb polcra kapaszkodott fel, s magával vitte előbb a kispestieket, majd a válogatottat. S Rossiról nehezen tudom elképzelni, hogy, mondjuk, a közelgő németországi Európa-bajnokság németek elleni csoportmeccse után, a skótok előtt egyszer csak lelép több pénzért valahová a stábjával együtt, pedig bizonyára van ajánlata. Nyilván nem lesz örökre magyar szövetségi kapitány, de hogy odadobná a csodás közös múltat és jelent… Ugyan már. Jürgen Klopp liverpooli tündöklése és előre bejelentett távozása jó példa lehet az emelkedett, szép búcsúra.

Visszatérve a Fradi kispadjához, ott legutóbb Leandro ült, és százszázalékos a mérlege az Újpest elleni, bajnokságot záró diadalmas derbivel. Ehhez képest nem került szerepzavarba, avagy nem akart Máté Csaba sorsára jutni: „Őszintén mondom, hosszú távon még nem állok készen a feladatra, vezetőedzőként a kellő tapasztalat, tudás még nincs a birtokomban” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak. Ő marad a stábban, de más lesz a vezetőedző, hogy ki, az írásunkkor még nem publikus. Lassan azonban el kell dőlnie, elvégre a csapat július végén már érdekelve van a Bajnokok Ligája selejtezőjének a második körében. Fogadok, a jelöltekkel tárgyaló klubvezetők, noha nem látnak a jövőbe, ezúttal próbálják elkerülni, hogy úgy járjanak, mint Sztankoviccsal, még ha bizonyára tartják is magukat az újabb „fölé lövéshez” az edzővel kapcsolatosan. Bár a legendás rádióriporter, Molnár Dániel egyik emlékezetes közvetítése szerint mindez a pályán sem lehetetlen: „Lövés, fölé, még egy lövés, még egy fölé!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!