Ismét csak egy legény – Bobory Balázs publicisztikája

NINCS ÚJ A NAP ALATT – a 2024–2025-ös idényben is egy futballcsapatunk, a Ferencváros az, amely megélte az őszt a nemzetközi kupákban és képviseli hazánkat, ezúttal az Európa-ligában.

Pedig ez a nyár most más volt, a Fradin kívül nem hullottak el a többiek a selejtező első vagy második körében, még a Fehérvár is a harmadik kanyarban játszhatott a Konferencialigában, a Puskás Akadémia, valamint a Paks pedig ki-ki párharcot vívott ugyanebben a sorozatban a főtábláért, végül mindkettőnek magas lett a küszöb.

Mondani sem kell, hogy sokat jelentett volna a magyar labdarúgásnak, ha végre nem egy, hanem kettő, esetleg három NB I-es együttes tolja végig az előttünk álló hónapokat „szerda-szombat” ritmusban. Egy európai sorozat főtábláján szerepelni mindig nagy presztízs, kiváló ellenfelekkel lehet játszani, az ilyen meccseken lehet igazán tanulni. A kiemelkedő szereplés ráadásul egyfajta futball-lázat is okoz az adott klubnál, településen, többen kíváncsiak a meccsekre, több embert, gyereket lehet megnyerni a sportágnak, és ne felejtsük el, üzletileg is rendkívül nyereséges a szereplés.

Nem szeretnék fanyalogni, az érzéseim mégis vegyesek a magyar csapatok szereplésével kapcsolatban, de minden esetben különböző okból.

Kezdem a legkorábban búcsúzó Fehérvárral, amely jó egy évtizednyi tündöklés, jólét és csillogás után most amolyan kísérletiegér-szerepet tölt be. Nagy nevek köszöntek el a nyáron a piros-kékektől, vélhetően üzletileg is jól járt a klub, de a tőke visszaforgatása nemigen látszik. Mondjuk mindennek van előnye, a Vidiben legalább hétről hétre nagy szerepet kapnak tinédzserek, és ez az, amire egyébként a magyar szurkoló leginkább vágyik, de közben Damoklesz kardjától is fél, amely – valljuk be – egy ideje ott lóg a piros-kékek felett. Úgy látom, Fehérváron a tűzzel játszanak, és nem irigylem Pető Tamást, akinek ilyen körülmények között nehéz építkeznie, de eddig szépen állja a sarat, a Fehérvár pedig hozza, amit kell, sőt, talán még felül is teljesít. Ilyen helyzetben pedig nem a nemzetközi kupa a prioritás, a Vidinek mondjuk így sem jött rosszul, hogy a „gyerekek” éles bevetésen szokhatták a felnőttfutball légkörét.

A Magyar Kupa-győztes Paks a nyári kupaszereplésével elégedett is lehetne, ha nem lenne tisztában azzal, nem biztos, hogy mostanában ekkora esélye lesz megint főtáblán szerepelni az öreg kontinens bármelyik sorozatában. A kezdés sokkoló volt, a nála szerényebb képességű vajdahunyadiak az El-selejtező első körében Pakson óriási pofont adtak Bognár György csapatának, amely azonban azonnal felállt, idegenben már szépített, majd a Konferencialigába átcsúszva ciprusi és montenegrói ellenfelén is magabiztosan jutott túl. És ekkor jött a Mladá Boleslav elleni idegenbeli reménykeltő iksz a rájátszás első meccsén, s kinyílt a főtábla kapuja. A Paks a két meccs alapján nem rosszabb cseh ellenfelénél, sőt, csak éppen a gyilkos ösztön, a történelmi sikert érő összpontosítás hiányzott a végén. A Mladá Boleslav a játék képéből nem adódó módon, simán nyert az atomvárosban, mi meg csak leszűrhettük a tanulságot: nagy kár, hogy ilyen éles helyzetekkel, ekkora téttel ritkán találkozik magyar labdarúgó. Az örvendetes módon csak hazai futballistákat foglalkoztató paksiaknak még tanulniuk kell, hogyan kell higgadtan, a végtelenségig összpontosítva megnyerni egy ilyen meccset.

És ha Böde Daniék verhetik a fejüket a falba, akkor mit szólhatnak a Puskás Akadémia játékosai, akik a Konferencialiga utolsó selejtezős körének legnagyobb szenzációját okozhatták volna azzal, ha búcsúztatják a Fiorentinát? Ne kerteljünk, a két találkozó alapján meg is érdemelték volna a felcsútiak, ezt még azok is elismerik, akik nem kifejezetten szimpatizálnak velük. A PAFC heroikus küzdelmet vívott, helyzetek sokaságát dolgozta ki az olaszok ellen, de talán itt is hiányzott a nemzetközi rutin, az a fajta magabiztosság, higgadtság, amely a továbbjutáshoz kell. A hiányérzetem a Puskással kapcsolatban továbbra is az, hogy kevés magyar – továbbmegyek –, saját nevelésű játékos kap szerepet a kezdőcsapatban, a lilák ellen szám szerint kettő. A kispadon viszont Lamin Colley kivételével csak akadémiai növendékek ültek, és néhányan be is szálltak a sorsdöntő csatába. Úgy gondolom, talán az intézmény most jár azon az úton, amely a létét igazolja, mert hamarosan tényleg el kell jönnie annak az időnek, amikor a saját nevelések, a magyar futballisták átveszik a meghatározó szerepet a légiósoktól, és lényegében a csapat gerincét adják. Ez a kitétel egyébként nem csak a Puskásra vonatkozik, mert borzasztó azt látni, hogy az akadémiai hátterű egyesületek miként vergődnek: elég csak a Honvédra, a Vasasra, a szombathelyi Haladásra vagy immár a Kisvárdára gondolni. A Győri ETO-nál sem azt jelentik be nap mint nap, hogy ki került fel az NB III-as csapatból a teljesítménye alapján, hanem szépen sorban bukkannak fel a külföldiek. A magyar futball akkor lesz erős, és az egész akadémiai rendszernek úgy lenne értelme, ha a felsorolt csapatok időről időre kitermelnék a minőséget, amelynek köszönhetően nem kerülnének olyan slamasztikába, amiben vannak, önerőből oldanák meg a problémákat.

És akkor itt térnék át a Ferencvárosra, amely a fenti felsoroláshoz képest teljesen más kategória, más léptékű biznisz, felépítmény, és teljesen más vízióval is dolgozik, sokkal nagyobb távlatokban gondolkodik. Szóval a Fradinak a Bajnokok Ligája-szereplés most sem sikerült – irigykedve nézünk ilyenkor kicsit északnyugatra, a zöld-fehéreknél semmivel sem magasabbra taksált Slovan Bratislavára, amely éppen az FTC-t magabiztosan búcsúztató Midtjyllandot verte ki a BL-rájátszásban, igaz, volt ez a korábbi években fordítva is. Ellenben a zöld-fehérek ott lesznek az Európa-ligában és kiváló csapatokat hoznak el Magyarországra, minden adva van a szakmai fejlődéshez, és a klubkassza sem kong az ürességtől, ebben is biztosak lehetünk. De nemcsak nekem, a világhálót figyelve sokaknak hiányzik a Fradiból, amiért igazán lelkesedni lehet: a légiósoktól hemzsegő csapat nem is futballozik jól, lehengerlően, nincsenek meg azok a parázs időszakai, amelyektől tényleg megőrült a nép a lelátón és lelkes buzdításba kezdett. Egyelőre jéghideg profik teszik a dolgukat, és bár a minimális célok így is teljesülnek, ennél biztosan többet vár mindenki, nemcsak a lelátón, hanem valószínűleg a kispadon és a klubházban is. Olyan most ez, mintha a Fradi fölé valamiféle üvegplafon került volna, ahonnan nem sikerül kitörni, feljebb jutni, szintet lépni. Félreértés ne essék: a magyar futball elmúlt évtizedeinek valóságához képest kalapemelést érdemel a Ferencváros, amely amolyan zászlóshajóként viszi nemzetközi porondra a magyar klubfutballt, de a sokszor emlegetett előrelépés, fejlődés most nem látszik. Ahogy máshol, a Ferencvárosnál is érdemes lenne megtalálni néhány olyan honfitársunkat, akik igazi szívet és lelket lennének képesek kölcsönözni a külföldi játékosoktól hemzsegő öltözőben és a pályán ennek az együttesnek, amelyre olyan büszke szokott lenni általában a ferencvárosi tábor.

Szóval egy, csak egy legény maradt a gáton, de legalább ott van, és megint tett arról, hogy nívós meccseket lássunk a közeljövőben Budapesten is. Közel állt a következő lépéshez a magyar futball, de még nem sikerült; jó lenne, ha jövőre már az okozna sokaknak fejtörést, hogy két nemzetközi kupaszereplő közül melyiket nézzék meg az adott kedden, szerdán vagy csütörtökön. Hogy a fent leírtakban talál-e valaki igazságot és olyat, amit megfontolásra érdemesnek tart, azt nem tudom, de őszintén remélem, hogy a válogatotthoz tényleg felnő valamikor a magyar klubfutball, és az ellendrukkereknek kevesebb okuk lesz a legyintésre, kárörvendésre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!