Óda a zsenihez – Csinta Samu publicisztikája

AMIÓTA VILÁG A VILÁG, a közvélemény megkülönböztetett figyelemmel és érdeklődéssel fordul a tehetséges ifjak felé. Egy csodagyereknek még a korábbi „kézifékes” kommunikációs időkben is hamar híre ment, vándordiákok, vigécek vitték-hozták a szenzációt, táplálták és gerjesztették az emberi kíváncsiságot. Az elszigeteltség, a szűkös anyagiak persze jóval nagyobb sűrűséggel járultak hozzá egy-egy született zseni elkallódásához, mint napjainkban, a drágakő fénye azonban rendszerint átütött a legporosabb rétegeken is. 

A sportra mindez hatványozottan igaz. A falusi „küzsdölődésekben” kitűnőkről előbb-utóbb tudomást szereztek az „aranybányász” edzők, akik figyelmét többnyire jó szemű önjelölt tehetségkutatók hívták fel az „istenhátamögötti” település büszkeségére. A szabadtéri játszótereken, grundokon és pályákon virradattól sötétedésig zajló őrjöngések rendszeres nézői havonta fedeztek fel olyan jó képességű gyerekeket, amilyenek legfeljebb százévenként születnek. Ezer és egy történet kering nagy felfedezésekről, amelyekben a szerencsének rendszerint nagyobb szerep jutott, mint a tervszerű felmérő tevékenységnek, de ugye a sorsszerűség mindig is a hősköltemények egyik legfontosabb mozgatórúgójának számított.

A jövőbe vetett hit és reménység táplálta egyöntetű rokonszenv azonban rendszerint addig tart, míg az istenadta tehetség lehetőséghez nem jut a magasabb szinteken való önmegmutatásra. Attól a pillanattól kezdve megjelennek az állandó szolgálatot betöltő aggódók, akik egyre több jelét vélik felfedezni annak, hogy a reményteljes ifjúból miért nem lesz nagy focista. Figyelmen kívül hagyva, hogy a tehetséges ifjonc amúgy az emberi törékenység olyan szakaszában jut rivaldafényt és irigységet egyszerre vonzó főszerephez, amikor más még javában – esetenként élete végéig – küzd a jó és rossz kategóriájának üzembiztos megkülönböztetésével.

Ennél rosszabb brigád azoké, akik – talán képtelenek lévén elengedni saját sikeres vagy épp félresiklott pályafutásuk emlékét – szakemberként keresnek és találnak rendszerint lyukakat az ifjak vértezetén. Hasonlóra az egyik legutóbbi példa Rafael van der Vaart, az Ajaxot a kétezres évek első felében erősítő, majd a Real Madridban, a Tottenhamben és Hamburgban is megforduló, a holland válogatottban 109 alkalommal szereplő korábbi középpályás megszólalása. A holland–spanyol Nemzetek Ligája-negyeddöntő első mérkőzését követően találta meg a Mundo Deportivo című spanyol lapnak adott interjúban a pillanat egyik legígéretesebb játékosát, a nem egészen 17 évesen 2024-ben már Európa-bajnoki címhez jutó Lamine Yamalt. Igaz lehet a megállapítás, amely szerint a Barcelona tinisztárja nem élete meccsét játszotta az említett találkozón, amelyen közvetlen ellenfele, Hato gyakorlatilag kivonta őt a forgalomból, Van der Vaart azonban máris olyan jeleket vélt találni, amelyek legalábbis megkérdőjelezik Yamal „alkalmasságát”. Mint például a csípőre letolt nadrágviselet, a felületes gesztusrendszer, no meg az erőkifejtéssel, odaadással is nagy bajok vannak.

A páros mérkőzés végkifejlete ma már történelem, benne Yamal zseniális góljával a spanyolországi visszavágón. Meg azzal is, hogy a zseniális csatárt hajszál választotta el pályafutása első nagy személyes kudarcától. Amikor a holland válogatott kapusa, Verbruggen kivédte a tizenegyesét a két döntetlent követő szétlövésben. Többször visszanézve az esetet akár hajlanék is Van der Vaart felületességre utaló észrevételének magamévá tételére, az ifjú mozdulataiban látszólag valóban több volt a lezserség, mint a helyzet kiélezettségét alátámasztó koncentráltság. Hozzáértő emberek szerint azonban hiba lenne máris nyálazni a felelőtlenség, a helyzet könnyelmű kezelésének címkéjét. Ismeretesek a túl hosszú, a túl rövid nekifutás, a kapus helyezkedését figyelmen kívül hagyó öntörvényűség, a labda elrúgása előtti megtorpanás fölötti polémiák, ezek azonban inkább a végrehajtó emberi habitusának, játékstílusának, rúgótechnikájának „termékei”. Egyébként is ezen az alapon annak idején Panenkát azonnali ítélőszék elé kellett volna állítani, függetlenül az idők során történelmi kategóriává váló tizenegyesrúgás eredményétől.

Érdemes felidézni, hogy a Barcelona szupertehetsége alig múlt 15 éves, amikor 2022 szeptemberében már az első csapattal edzett, 2023 áprilisában pedig be is mutatkozott a felnőttek között. A katalánok akkori edzője, Xavi bátorságát és éles szemét bizonyítandó Yamal rövid úton a sztárcsapat meghatározó futballistájává nőtte ki magát, gyakorlatilag minden korosztályos rekordot megdöntött, s a 2026-ig érvényes szerződése értelmében egymilliárd euró a kivásárlási ára. Közben magára pakolt csaknem tíz kiló izmot, nőtt négy centimétert, végül is még bőven abban az életkorban van… Mindezek fölött-mellett azonban az a labdarúgó, akinek láttán az ember újra megerősödhet a sportág alapértékeinek örökérvényűségébe vetett hitében.

Nem tudom, nem láthattam, a korabeli dokumentumok valóságtartalmát pedig óhatatlanul belepi némi aranypor, ám valahogy így képzelem Puskás Ferenc indulását is. Hogy az apaként és edzőként is állandóan jelen lévő Purczeld Ferenc biztosította pá­tyolgató hátország milyen mértékben járult hozzá Öcsi nagyhangúságához, vezéregyéniséggé válásához, ma már aligha azonosítható, de Yamal csapaton belüli státusa valami hasonló, feltétel nélküli elismerést sejtet. Ahogy a társak keresik a labdával, a magabiztosság, amellyel rendre befejezi az akcióit, már-már minden kritikától mentes elismertséget üzen a nagyvilágnak. Pláne, hogy nem örökölni lehet tőle a labdát, a Benfica elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntőben adott gólpasszáról nemcsak a haszonélvező Raphinha mesélhet majd az unokáinak, nekem is az unalomig ismételt vesszőparipámmá vált. Abban a tekintetben meg Yamal kimondottan szerencsésnek tekintheti magát, hogy olyan klubban játszhat, amelyben nem kell a nagy öregek hegemóniájával megküzdenie, a mai Barcát ugyanis túlnyomó részt „bűnösen” fiatal futballisták alkotják. Köszönhetően elsősorban a korábbi trénernek, Xavinak, akinek alkotását a jelenlegi vezetőedző, Hansi Flick igen jó érzékkel építi tovább.

Néhány hónapon belül az is ki fog derülni, hogy a marokkói apától és egyenlítői-guineai anyától származó ifjonc igen rokonszenves hangvételű és tartalmú nyilatkozatai a kiskorú mellé adott „gyámokat” dicsérik-e, vagy Yamalt magát. Már csak a július 13-án beköszönő nagykorúságáig kell várnunk, a spanyol törvények értelmében ugyanis kiskorú csak kijelölt felnőtt társaságában nyilatkozhat. Ez magyarázza azt a sokak által furcsállt dajkaságot is, amellyel például a világsajtó a tavalyi Európa-bajnokságon volt kénytelen szembesülni. Hogy azért túl feszes zabla még sincs rajta, azt a legutóbbi, az amerikai beIN Sports portálnak adott interjúja is igazolja. Abban ugyanis saját magát és Pedrit nevezi a Barca legtehetségesebb játékosának. Holott lennének még néhányan, akik a környéken mozognak. Bizonyára akadnak majd, akik ebben is a túlburjánzó egót látják megnyilvánulni, az én fülemben azonban inkább egy értékeit – és a csapattársai értékét – ismerő és józanul felmérő fiatal önbizalomtól duzzadó egyénisége szólal meg.

Yamal láttán újra az a benyomásom, hogy kerek a (futball)világ. Hogy találkozom-e még hasonlóan mély benyomást gyakorló zsenijelölttel, a Fennvaló a megmondhatója. De ha nem, úgy érzem, már akkor is nyerőben vagyok. És talán mindenki, aki a labdarúgást nem kizárólag klubszíneken áteresztve hajlandó figyelni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!