Makreckis: A Ferencvárosnál minden edzésnek és meccsnek tökéletesnek kellett lennie

Cebrail Makreckis a Ferencváros egyik legfontosabb láncszeme: a németországi születésű, de török és lett felmenőkkel rendelkező labdarúgót középpályásként szerződtette a IX. kerületi együttes, de jobbhátvédként vált nélkülözhetetlenné.

A 24 éves labdarúgó a Bayer Leverkusen utánpótláscsapatával bajnoki címet nyert, és csapattársa volt az Arsenal német válogatott támadója, Kai Havertz, vagy az Udinese nigériai kapusa, Maduke Okoye is. Ám velük ellentétben Makreckis pályafutása nem volt éppen zökkenőmentes. A 2019–2020-as idényben a Bonner SC-vel a negyedosztályban küzdött a bennmaradásért.

„A bonni időszakból sokat tanultam, de nagyon nehéz volt akkoriban. Rossz volt látni, hogy több leverkuseni csapattársamnak egyenes útja vezetett a magasabb ligába. De én egy pillanatig sem adtam fel az álmaimat. Sokan mondták, hogy adjam fel, nézzek valami polgári foglalkozást. Kaptam több negatív kommentet, másokat ez összeroppant, én motivációként fogtam fel.”

Dortmundba került, a Borussia második csapatához, de itt is többször kimaradt. Utólag visszagondolva elmondta, hogy helyes döntésnek tartotta a Dortmundba igazolást, de sportszakmai téren itt sem alakultak jól a dolgai. És ekkor következett a bulgáriai kaland.

„Amikor a Pirin Blagoevgrad megkeresett, azt mondtam az ügynökömnek: te ezt komolyan gondolod, hogy Bulgária? De utána rájöttem, hogy ha valamire akarom vinni, akkor a lehető legmesszebbre kell mennem. Újra akartam kezdeni egy olyan országban, ahol senki sem ismer, és a nulláról indulhatok.”

Makreckis számára azonban kultúrsokk volt Bulgária.

„Össze sem lehetett hasonlítani a németországi körülményekkel. Amikor először megláttam az öltözőt, azt hittem, 1990-be érkeztem. De úgy voltam vele, hogy van meleg víz a zuhanyban, van öltözőszekrényem, mi mást kívánhatnék még? Az ilyen pillanatokban alázatosabb lesz az ember. Volt egy egyszobás lakásom egy főzőfülkével. Viszont gyönyörű volt a táj, minden második nap kirándultam, és annyi kedves emberrel találkoztam.”

Bár a Pirin a bennmaradásért küzdött, Makreckisnek jól ment a játék, és hat poszton is szerepelt. Ez felkeltette a Ferencváros figyelmét is.

„Azt gondoltam, hogy hiába játszom jól Bulgáriában, itt csak 50-60-70 ember lát. Amikor a Ferencváros bejelentkezett értem, megdöbbentem. Csak ez az egy lehetőségem volt, így az első naptól teljesítenem kellett. Minden edzésnek és minden bajnokinak tökéletesnek kellett lennie. Ezt egy kötéltánchoz tudnám hasonlítani, ha azon agyalok, hogy elbukok, akkor el is fogok bukni.”

Makreckis a fizikumát emeli ki, mint erősségét, de ez nem volt mindig így.

„Mindig én voltam a legkisebb, a legvékonyabb. Bulgáriában elkezdtem nagyon keményen dolgozni, plusz gyakorlatokat csináltam. Budapesten is mondja az erőnléti edző, hogy Cebo, nem kell mást csinálni, de én akkor is dolgozom tovább, a fekvőtámaszból senki nem tud többet csinálni nálam. A párharcokban erős vagyok, megvan bennem a robusztusság, de ezzel együtt az atletikusság is.”

Két edzőjét is kiemelte a Ferencvárosban.

„Szerencsés vagyok, hogy Dejan Sztankovics és Robbie Keane keze alatt is dolgozhattam. Dejan nagyon érzelmes és szenvedélyes, de egyben vicces is. Edzés ugyan gyakran gyakoroltuk a beadásokat és a szabadrúgásokat. Robbie-tól megtudtam, hogy még a legkisebb passz is a legfontosabb lehet, mindenkitől kétszáz százalékot vár el, nem tűri, hogy valaki hanyagul játssza meg a labdát. Azt mondta, játsszak úgy, mint a világ legjobb szélsőhátvédje. A legjobb élmény a Fiorentina elleni Konferencia-liga-mérkőzés volt. Sok minden még mindig szürreális számomra, például az is, hogy hirtelen az argentin válogatott Nico González ellen futballozhatok. Most például Panini-matricákon szerepelek, és a barátaim kérdezik, hogy játszhatnak-e velem a FIFA-ban.”

Makreckis külföldön ismertebb, mint Németországban, az Instagramon is 100 ezer követője van.

„Tulajdonképpen észre sem vettem a felhajtást magam körül, talán azért, mert Bulgáriában megszoktam, hogy senki nem ismer. A Ferencváros szurkolói viszont futballőrültek. Elmondhatatlan érzés, amikor Budapesten azt látom, hogy a szurkolók az én nevemmel ellátott mezben sétálnak.”

Beszélt a válogatottságról is, édesanyja révén a lett, édesapja révén a török nemzeti csapatban szerepelhet, elmondása szerint inkább utóbbit választaná. És hogy klubszinten hol képzeli el a jövőt?

„Igazából nincs álombajnokságom, egyszerűen csak a világ legjobbjaival szeretnék versenyezni. Mindenesetre továbbra is szerény maradok, mert tudom, hol tartottam néhány évvel ezelőtt.”