Fehér rózsa, lila Dózsa – Ballai Attila publicisztikája

Nem a ruha teszi az embert. A sportembert végképp nem. De a mez, amelyet visel, mégis jelent valamit. Olykor nagyon is sokat. Többet annál, mint hogy annak kell passzolnom a labdát, aki az enyémmel egyező színű szerelést hord, és attól elvennem, aki különbözőt. Ez most éppen Varga Barnabás athéni szerződése kapcsán jutott eszembe, amikor a számos lényegesebb felvetés – klubválasztása, eligazolásának időzítése, pótlásának lehetősége, vételára, éves fizetése – mellett valaki megjegyezte, iszonyú furán fest sárga-feketében. Majd hozzátette, akkor már inkább ment volna az AEK városi riválisához, a Panathinaikoszhoz, mert az legalább zöld-fehér.

Varga Barna, illetve menedzsere persze nem szín, hanem csapat mellett döntött. Szerencsére egyik elköteleződés sem élet-halál kérdése. Ellentétben mondjuk a XV. századi Angliában a rózsák harcával, a York-ház fehér és a Lancaster piros rózsájával, az amerikai polgárháborúval, az északiak kék és a déliek szürke egyenruhájával, a brit világuralmat megalapozó, őrző és kiterjesztő vörös kabátos katonákkal, és a sort e publicisztika végéig folytathatnánk. Ám sportról lévén szó nem tesszük.

A mez az uniformisnál természetesen rövidebb múltra tekint vissza. Már csak azért is, mert majdnem száz esztendeje a dressz szóból magyarították, a Nemzeti Sport akkori nyelvújítási kezdeményezése keretében. Varga Barna sárga-feketéjénél pedig az öregebb fradisták lelkében összehasonlíthatatlanul súlyosabb traumát okozott, hogy Nyilasi Tibi Bécsben nem a zöld-fehér Rapidban, hanem a lila Austria Wien­ben folytatta, hát még amikor jó negyven éve Ebedli Zoli egyszer csak kifutott a Népstadionban ellenfélként lilában, és egy éven át úgy is maradt.

Mint a Fiorentina, lassan már egy évszázada. Aki nem tudja, most ámuldozhat: történt ez az Újpest hatására! Firenze csapata ugyan kezdetben a város hagyományos piros-fehér színeit viselte, de az Újpest 1928. decemberi vendégjátéka és 6:0-s diadala olyannyira elkápráztatta Luigi Ridolfi márki klubelnököt, hogy violába öltöztette fiait, hátha attól olyan szélvészgyorsak lesznek, mint a magyar vendégek. Hasonló megfontolásból váltott fehérre az 1960-as évek első felében a Leeds United is. A Real Madrid az 1960-as glasgow-i BEK-döntőn 135 ezer néző előtt – Puskás Öcsi négy góljával, ugyebár – 7:3-ra tarolta le az Eintracht Frankfurtot, és Don Revie az élmény hatására úgy határozott, Leedsben megalkotja az angol Realt. Kezdte a könnyebbik végével, a színcserével. Ha teljes mértékben nem is sikerült a terve, azért a másodosztályból indulva 1969-re csak felépített egy bajnokcsapatot, majd később – igaz, már nélküle – a BEK-döntő is összejött. A máig érvényes, a Realt másoló hófehér dresszben.

Európa egykor boldogabb szegletében saját és szabad elhatározásukból váltottak külcsínt a csapatok, mifelénk ez a második világháború után, a diktatúra időszakában másként alakult. Az Újpestet ugyan nem fosztották meg a lila-fehér kombinációtól, de a Dózsa utótagot ráakasztották, és már az is bravúr volt, hogy sikerült ennyivel megúszni. Moszkva, Kijev, Tbiliszi, Berlin, Drezda, Prága, Bukarest, Zágráb „testvérklubjai” ugyanis Dinamo néven jelenítették meg a szocialista karhatalmi egységet, az újpestiek azonban elérték, hogy csupán azt a furán kacskaringós D betűt kelljen felölteniük, de legalább Dózsaként folytathassák Dinamo helyett.

A Ferencvárost bezzeg piros-fehérbe öltöztették. Így is futballozta, senyvedte végig az 1950-es évek első felét, mígnem az 1955 tavaszi, bécsi húsvéti tornán önkényesen visszavette a zöld-fehéret. Száraz István klubelnök tíz perccel a kezdés előtt az öltözőbe lépve értesült e „lázadásról”, amit a csapat saját felelősségére vállalt, Dalnoki Jenő még meg is simogatta a régi-új szerelést, és azt mondta a társaknak: „Fiúk, ebben csak győzni lehet!” 2:2-es eredménnyel, 6:4-es összesítéssel a Kinizsié, azaz a Fradié lett a húsvéti trófea. Amiért hazatérve persze mindent kaptak, csak dicséretet nem, de legalább már nem internálták a zendülőket. Akik ezt megmenekülésük mellett a rendszer gyengüléseként is értékelték.

A klubszíneknél csak a nemzeti színek gyökereznek mélyebben, históriában, hagyományokban és szívekben egyaránt. Minden futballbarát ismeri a hollandok narancs mezét, sokan azt is tudják, hogy ennek Oranje a neve, azt viszont valószínűleg kevesebben, hogy a forrás, a jelkép eredete a holland uralkodó dinasztia, az orániai ház. Az olaszok kékje, az azzurro első közelítésben Itália mindig kék égboltját és a tengert jeleníti meg, de ott rejtőzik benne az egykori Savoyai-ház „savoyai kékje”, utalással Szűz Mária palástjára. A franciák és a jugoszlávok beceneve is „kékek” – utóbbiaké csak volt –, így is biztatják/biztatták a nemzeti együttest, lásd „Les Bleus”, illetve „Plavi”. A németek fehér-feketéje régebbi szimbólum, mint maga a német állam, még az osztrák császári hadsereg fehér egyenruhájában is viszontláthatjuk, magyar történelmi filmekből is. Más kérdés, hogy napjainkban egyre nagyobb a keletje a „Nationalelf” új idegenbeli mezének, a rózsaszínes-lilás trikónak, egyes kimutatások szerint manapság ez a modell a legkapósabb. Itt nyelek egyet, és általánosabb következtetések levonásától tartózkodom. Anglia három oroszlánjának története egészen a kora középkorig, Hódító Vilmosig és fiáig, I. Henrikig nyúlik vissza, ennyire nem patinás a belgák második „szerkója”, amelynek kékje Tintint, a kedvelt rajzfilmfigurát idézi meg. A futball kereteit túllépve leginkább a jégkorong nagyhatalmát, Kanadát és a juharleveles mezt érdemes megemlíteni. Ha ellenfélként megpillantod e szimbólumot, onnantól sok jóra nemigen számíthatsz.

Miként nem számíthatott az az egyszeri, egyébként kiváló ferencvárosi játékos sem, aki a zuhanyból kilépve, afféle lábtörlőként használva azt, ráállt a saját mezére. A fentiekben is említett Dalnoki Jenő ekkor már edzőként ténykedett az Üllői úton, és ennek láttán valósággal lelökte a „vétkest” a dresszről, fennkölt kiselőadást rögtönzött annak szentségéről, és egyes híresztelések szerint meg is csókolta azt.

Jenő bácsit ismerve hihető és hiteles e történet. Sőt megindító még akkor is, ha én nem tartom magamat mezfüggőnek. Magyar válogatott szerelésem persze akad néhány, de ezen kívül felnőttfejjel, szurkolóként csak egyszer öltöttem magamra klubcsapat mezét. A román jégkorong-bajnoki döntőben, Csíkszeredában, a Vákár Lajos-csarnokban, a Steaua elleni összecsapáson a csíkiak, a Sportklub szerelését. Akiktől kaptam, ezzel jelezték, hogy végérvényesen befogadtak maguk közé, én pedig azzal, hogy felvettem, nemcsak kifelé mutattam, hanem belül is éreztem, hogy már ide is, már közéjük is tartozom.

Ez a sportmez, az uniformis titka, ha úgy tetszik, csodája. Ezért lehet több évszázados misztikum őrzője a modern időkben is. A középkorban a csatamezőn, a harmadik évezredben a stadion lelátóján – és a tribünről a pályán lévőknek – üzente, üzeni, hogy figyelünk, számíthatunk egymásra, vállt a vállnak vetve harcolunk. 

Hiszen egy vérből valók vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!