A duma árad – Malonyai Péter publicisztikája

Nem először és nem utoljára írok a mellébeszélésről, istenem, ilyen a világ. Miközben esküszik a kommunikációra (nálam: párbeszéd, közös értés), minden alkalmat megragad ahhoz, nehogy kiderüljön az igazság. Amire a legjobb módi, ha meg sem szólalunk, a titok az titok, ám modern korunkban muszáj beszélni, gyakran bizony – gondolkodás nélkül.

Itt van például – már mióta… – a DVTK. Az elmúlt héten bekövetkezett, amire már ki tudja, mióta számíthattunk: elküldték az edzőt, Vladimir Radenkovicsot. Ez nem szenzáció, a klub kommentárja már inkább. Azt a mestert küldték el, „akit kiváló szakembernek és nagyszerű embernek” tartanak, s aki mellett a sikertelenség ellenére sokáig kitartottak „a mért adatok és a mérkőzések képe alapján”. 

Mint mindig, itt is fontosak az előzmények. Amikor az elmúlt esztendő végén már állt a bál Diósgyőrben, Kovács Zoltán klubigazgató teljes mellszélességgel kiállt Radenkovics mellett, azzal érvelt, hogy „hosszú távon mindig kiegyenesedik a csapatok teljesítménye, a felülteljesítők visszaesnek, az alulteljesítők pedig felzárkóznak. Ez is csak azt támasztja alá, hogy ne változtassunk a vezetőedzői poszton”.

Fura is lett volna, ha Kovács hátat fordít az emberének, hiszen ő hozta vissza Miskolcra a nyáron, öltözői közmegelégedésre, az ifjú bekk, Bényei Ágoston nem győzte kiemelni, milyen jó volt vele a légkör. Hogy változott-e vagy sem, nem derül ki, mindenesetre a Bp. Honvéd ellen elveszített kupanegyeddöntő után Radenkovics azt kérdezte, hogyan lehet, hogy az ellenfél jobban akarta a győzelmet. Korábban, az Újpesttől elszenvedett vereség (1–2) után pedig feltette a kezét: hibázott, amikor a nem éppen élete formájában játszó Szakos Bencét a kezdőbe jelölte. 

Mindez alátámasztja a közleményt (nagyszerű ember), de nem dicséri a vezérkart. Ha simán kidobják Radenkovicsot, mert nem kell nekik, mert pánikba estek a kiesés felé masírozva, lelkük rajta, ám agyondicsérve meneszteni méltatlan. Ráadásul Nebojsa Vignjeviccsel váltották fel, akinek újrafényezéséhez nem kellett sokat gondolkozni (több mint egy évtized Magyarországon), eszük ágában sem volt magyar edzőt választani, ami egyébként a távolmaradással (is) tiltakozó drukkerek kiengeszteléséhez biztató lépés lehetett volna.

Hogy az MTK elleni vasárnapi döntetlen (1–1) siker-e vagy kudarc, majd kiderül, mindenesetre a kék-fehérek mesterének, a szintén nem éppen sikeres napokat élő Pinezits Máténak igaza van: „Magyarországon sajnos az van, ha nyersz, akkor te vagy az isten, ha kikapsz, akkor egy senki vagy. Azért ez nem így kéne, hogy kinézzen.”

Meglehet, de ez nem csupán nálunk néz ki így. Ahogy az is általános, hogy nincs az a vereség, amelyre ne találnának mentséget mifelénk. Ott van például a kézilabda. Kezdem a férfiakkal. A Veszprém negyedórával a vége előtt még hat góllal vezetett Bajnokok Ligája-meccsen Nantes-ban, hogy aztán 33–31-re kikapjon. Xavi Pascual edző szakértelméből csak annyira tellett, ameddig én is eljutottam: „Nem is értem, hogyan veszíthettük el ezt a mérkőzést.” Azt mondja a mester, hogy újra meg kell néznie a meccset a magyarázathoz, de siet megnyugtatni, hogy a kihagyott ziccerek, a hajrá káosza „nem fizikai eredetű”. Az viszont tény, hogy a vége felé, egygólos vezetésnél időkéréskor megjegyezte, hogy a döntetlen is elég. Egy olyan csapatnál, ahol a csapból folyó víz is profi, s már olyan régen üldözi a Bajnokok Ligája-győzelmet, hogy ha adja Isten, egyszer összejön, csak fellélegzés lesz, szenzáció nem. Ár-érték arányban semmiképpen.

De másik BL-csapatunknál, a Szegednél is úr a ködösítés. Ők itthon kaptak ki a GOG-tól (34–37) úgy, hogy Tobias Thulin remekül védett. Neki elhiszem a kifogást, mely szerint „tudunk jobban játszani…”, az viszont kérdés, hogy aktuálisan miért nem. Mert ugyebár a sportban mindig most van. De Thulin megjegyzése még hagyján, hiszen Michael Apelgren edzőtől csak ennyire tellett: „Fájó, hogy a nagy pillanatokban nem tudtuk a magunk javára fordítani a mérkőzést.”

A hölgyeknél a válogatott alkotott maradandót szavakban a dánok ellen elveszített két mérkőzés (19–21, 22–31) apropóján. Az első, tatabányai meccs után a kétgólos vereségnél fejcsóválva, de még elment nálam, hogy „ismét fel tudtuk venni velük a versenyt”, az már kevésbé, hogy pozitívum eljutni a (kihagyott) ziccerekig, s az sem döntő érv, hogy sok a meccs. A dániai randevún már nem volt honnan előrángatni a közhelyeket, talán ezért lett őszinte Klujber Katrin. Szerinte „ez így nem mehet tovább”, ami rendben van, de kérdem én: mi és hogy? Azt is említette Klujber, hogy vannak gondok, „amelyekről most nem szeretnék beszélni”. Ezt tiszteletben tartom, de akkor minek utalni rá egyáltalán, a magyarázat nélküli állítás nálam tiszteletlenség. Igaz, Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány is megmarad a felszínnél, azt mondta, hogy a lányok kihagyták a ziccereket, el-eladogatták a labdát, s ebből erőt merítettek a dánok. Megjegyzem, volt bennük eleve annyi, hogy ne kelljen tőlünk „merítgetni”.

Szép dolog, hogy egyáltalán szóba állnak velünk, kívülállókkal, drukkerekkel a fene nagy profik, de egyáltalán nem mindegy, hogy magyarázattal szolgálnak vagy mentséggel. Fogalmilag ugyanis a magyarázat célozza és segíti a megértést, választ ad a miértre. A mentség viszont eleve védekező hangulatot teremt, a megszólaló bagatellizálja, lekicsinyli a gondokat. Igyekszik elhárítani magáról a felelősséget, azt sugallja, hogy „nem az én hibám”, „nem tehetek róla”. Az ilyesmi, ha nem is szép, lehet magától értetődő a hétköznapokban, ám a profi sportban – jó esetben – nem megy. Jó esetben – ezt meg kell ismételnem.

Mindez természetesen kudarc esetén éles, a győzelmek után szó sincs ilyesmiről. Idézhető Kemény Zsigmond (1814–1875), a reformkor íróklasszikusa úgy vélte, hogy „a templomban az erényt magasztalják, a közéletben a sikert” – ez vonatkoztatható a sportelitre.

Természetesen a múltban sem volt másként. Nem véletlenül örökzöld a Nemzeti Sport humorrovatának (B. Ö. K.) megállapítása 1937-ből: „Igen kínos jelenet általában a mérkőzések után, amikor ott állnak szegény játékosok és nincs mentségük. Azért nincs, mert előre nem gondoskodtak mentségről. Ilyen könnyelmű ez a mai fiatalság!”

Azért volt éppen elegendő kifogás akkoriban is. A gyorskorcsolyázók bajnoksága például pocsék eredményekkel szolgált 1930-ban, ám mentség akadt bőven. Kimmerling József négy napig nem tudott edzeni, mert esett az eső, Erdélyi László tíz napja szigorlatozott, Blazejovsky Lászlónak foghártyagyulladása volt, Sógor Andort nem masszírozták meg a verseny előtt. „Mentség tehát van. Ez mindenesetre megnyugtató…(?)” – véleményezett a Nemzeti Sport tudósítója.

Persze a mentegetőzés a futballban sem újdonság. Amikor 1924-ben a válogatott 4:2-re kikapott Svájctól Zürichben (soraiban Mándi Gyulával, Fogl II Károllyal, Braun „Csibivel” és Orth Györggyel) mindenki mondta, hogy minden „kimagyarázkodásnak és üres mentegetőzésnek látszik”, de azért hamar kiderültek a vereség okai: nem volt szerencsénk, magas volt a fű. Blum Zoltán még be is vallja, hogy a futballista vereség után mindig keresi a mentő körülményeket, de ez nem számít, mert fő az optimizmus. Párizsra utalva mondta, hogy „más egy olimpiai meccs, mint a mai volt. Ott tudjuk igazán, miért is küzdünk”. Aztán a játékokon kikaptunk Egyiptomtól 3:0-ra – a nagy optimizmusunkkal együtt.

A sport azóta már több önmagánál – üzlet. A pénz pedig mintha felmentené a szereplőket az őszinteség alól, csak magukat veszik komolyan, de nagyon. Üdítő kivétel, ha valaki nem csupán beszél – mond is valamit. Olyan ez, mint a fehér holló. 

Akik – jó tudni – a természetben könnyebben válnak ragadozók zsákmányává.

Sejtettem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!