A győzelem tudománya – Ballai Attila publicisztikája

Nőnapon férfinapot ünnepelt negyven esztendeje a magyar kézilabdázás. Illetve, akkor még nem ünnepelte senki, hogy 1986. március 8-án máig egyetlen világbajnoki döntőjüket vívhatták fiaink, hiszen a mérkőzést a jugoszlávok nyerték meg 24–22-re, és régebben vereség után nem járt a vastaps. A döntőbe jutás azonban már megszületésekor korszakos bravúrnak számított, amit a múló idő azóta is egyre tovább nemesít, örökre felülmúlhatatlannak láttatja. Ennek dacára, ha az átlag magyar sportkedvelő azt hallja, 1986 és világbajnokság, szinte biztosan az irapuatói 0–6-tól rándul görcsbe a gyomra, és 1986 márciusáról is előbb villan be neki az „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null”, mint kéziseink dicsőséges tavaszi hadjárata Svájcban.

Alább ezért is idézzük meg a dánveréssel kezdődő, varázslatos tizenkét napot, de nem csupán a passzív romantika vezet minket. A – két szomorú kivétellel – ma is köztünk élő ezüstérmesek példája számos egyéb lecke mellett azt is üzeni az utódoknak, mit jelent, mennyit ér a magyar válogatott meze és a győzelem tudománya.

Egészen 1990-ig csak négyévente rendeztek kézilabda-világbajnokságot, ami már önmagában rangot adott az eseménynek. Bár férfiegyüttesünket mindig a közvetlen élvonalba, a legnagyobbak közé soroltuk, legalábbis álmodtuk, az 1986 előtti vb-ken elért két hetedik, három nyolcadik, két kilencedik helyezés nem ezt tükrözte. Mint ahogyan hitünk szerint a valós erőviszonyokat sem. Kovács Péter, mint utóbb többször elárulta, nem véletlenül vélekedett úgy, hogy elátkozott generáció az övék. A XX. század, majd minden idők legjobb magyar férfi kézilabdázójává választott, 1955-ös születésű klasszisnak és társainak az 1978-as és az 1982-es vb-n is úgy kellett beérnie a kilencedik hellyel, hogy mindkét tornán csak egyszer kaptak ki, mindkétszer a románoktól, és ugyancsak mindkétszer infarktusos körülmények között. 1978-ban egy csoportba kerültek az előző két vb arany- és ezüstérmesével, Romániával és az NDK-val, valamint az akkor még e négyesből lefelé kilógó franciákkal. Végül az jelentette a vesztüket, hogy utóbbiakat „csak” tizenegy góllal ütötték ki, kevesebbel, mint a másik két vetélytárs, mert az élen hármas körbeverés alakult ki és az összgólkülönbség számított. Ma a keletnémetek feletti 12–10 és a románokkal szembeni 21–22 továbbjutást érne, ellentétben 1978-cal, az utolsó gólt ráadásul nyilvánvalóan időn túl lőtte a keleti szomszéd nem mellékesen addig már négyszeres világbajnok csapata. Négy évre rá nem is a románoktól elszenvedett 19–24, hanem a négy döntetlen, a svédekkel, a spanyolokkal és a jugoszlávokkal ­kibrusztolt, kísértetiesen azonos 20–20, valamint a dánok elleni 19–19 hozta el az újabb keserű véget. Aztán 1983-ban hiába nyerte meg az akkoriban még létező B-vb-t a társaság és vívta ki ezzel a részvételi jogot az olimpiára, a szovjet tömb Los Angeles-i bojkottja megmutatta, léteznek az egygólos vereségnél fájdalmasabb próbatételei is az életnek.

Az átok, a rontás aztán 1986-ban szertefoszlott. A szokásos szófordulattal most írhatnánk, hogy „Mocsai Lajos fiai”, de a szövetségi kapitány a vb-finálé után két nappal töltötte be a harminckettedik életévét, azaz a játékosok inkább társai lehettek; a rutint és a nyugodt erőt, derűt segítőtársa, a korábbi kiváló „spíler”, Adorján János, „Dorka” képviselte. Már az induláskor nagyot alakított, mert majdnem lekéste a gépet, ugyanis tévedésből a Határ útnál várta a többieket, de legalább ekkora sikert aratott azzal, hogy széles karimájú kalapban jelent meg, felajánlva, hogy csíkokra vágja, ha a legjobb hatba jut a válogatott.

Hamarosan el is jött a kalapszeletelés ideje. Ehhez persze kellett még előtte „ez-az”, jelesül legyőzni a dánokat, a svédeket, Algériát és Izlandot. Férficsapatunk a korábbi hét vb-szereplése során sohasem nyert egygólos meccset, most mindjárt kettőt is, a svédek és az izlandiak ellen. Ehhez nem elsősorban kézilabdás sportszakmai képesség, hanem belső erő, tartás, a magamba és a másikba vetett hit szükséges. Azaz a győzelem tudománya. Akik ennek birtokában voltak, azok mind egyéniségek. Szabó László „Sonka” és Oross Tibor sajnos már elhunyt, de a többiekkel ritkábban-gyakrabban lehet találkozni kézilabdás eseményeken. Egyikük sem harsány magamutogató, de észrevétlenül sem maradhatnak, mert bárhová is lépnek be, oda megérkezik valaki. És ezért nem kell semmit tenniük – ez a lényükből fakad.

Miként az is, hogy Kovács Péter az Algéria ellen elszenvedett sérülése után törött kézzel játszotta végig a vb-t. A meccs utáni vizsgálaton a helyi, svájci orvos sajnálattal közölte, Kovács számára véget ért a verseny, mire magyar kollégája kijelentette, de hát neki játszania kell, a svájci pedig értetlenkedve kérdezett vissza: az úr nem orvos, vagy nem érti, mi történt? Orvos volt, értette, de emellett jól ismerte Kovács Pétert és a társait is. Így tudta, mi következik majd: saját hatáskörben levágták a gipszet, rögzítették a kezet, az átlövő pedig a következő mérkőzésen öt gólt rámolt be Izlandnak. Ami a mából visszanézve heroikus tett, az akkor, abban a közegben és társaságban még csak egyedi sem volt. Kenyeres Józsefnek például ugyancsak eltört a keze az 1983-as, hollandiai B-vb-n, de ez nem gátolta meg abban, hogy a nyugatnémetek elleni csatában, 11–12-nél, egy-két másodperccel a duda előtt ő szerezze meg a döntetlent, az elsőséget és – akkor legalábbis így hitték – az olimpiai kvalifikációt jelentő gólt.

A sportban külön kategória a bajnokoké. Oda nem is feltétlenül és elsősorban eredményekkel, hanem karakterrel, jellemmel, a kortárs szurkolókra és az utókorra hagyott emlékekkel lehet felemelkedni. Hogy mi van meg ehhez az ember kezében (futballban: lábában), az csak szükséges, de nem elégséges feltétel. Annál több kell. Sokkal több. Például annak a tételnek az ismerete és folyamatos érvényben tartása, hogy a csapat, a közösség, a válogatott mindig fontosabb az egyénnél, a parciális érdeknél. Hogy ne azt nézd, ők mit tehetnek érted, hanem azt, te mit tehetsz értük. Szolgálat, alázat, tisztelet. Akiből mindez hiányzik, az lőhet akárhány gólt – ha pályafutása lezárulta után évekkel belép egy csarnokba, egy lelátóra, észrevétlen marad; senki sem kapja majd fel a fejét, senkinek sem húzódik mosolyra a szája, senki sem súg össze a szomszédjával, hogy jé, látod, ki van itt?!

A talmi és pillanatnyi dicsfény mulandó. Az bezzeg örök, hogy míg korábban sohasem sikerült világversenyen legyőzni a románokat – akkoriban úgy is hívták őket, a kézilabda braziljai –, 1986-ban ez a csoda is megesett! A másnapi Népsport ugyan olyan ténycímmel jelent meg, mintha a vízállásjelentést közölné („Továbbra is veretlenül a csoport élén”), ez a diadal már az addig vb-n soha el nem ért magasságot, a négybe jutást jelentette. Majd Dél-Korea legyőzése a finálét! Kontra Zsolt ekkor teljes kézilabdás generációja érzéseit foglalta össze egy mondatban a sportnapilapban: „Végre azt is megértük, hogy világbajnokságon mások néznek bennünket – hátulról.”

Los Angeles olimpiai bajnoka, a földkerekség akkori legerősebb csapata, Jugoszlávia – a délszlávoknak a románokkal együtt volt merszük nemet mondani a szovjet bojkottra – aztán 24–22-re legyűrte a mieinket a döntőben, de ez papírforma volt, a napi, percnyi keservet szinte azonnal felülírta a beteljesülés, a büszkeség érzése. A mi szurkolói lelkünkben mindenképpen.

Érdekes és tanulságos adalék, hogy onnantól fogva vb-n megint sokáig nem nyertünk egygólos meccset, csak veszítettünk, 1993-ban mindjárt hármat is, a svédek, a dánok és a németek ellen. A Tunézia elleni, 1995-ös rémálmot (27–28) most hagyjuk is. E rossz sorozat 1997-ben tört meg, és lám, ismét négybe jutást ért. Kubát a csoportban (22–21), a cseheket a nyolcad- (20–19), Izlandot a negyeddöntőben (26–25) gyűrte le eggyel Vass Sándor alakulata.E rövid összegzésből is kitűnik, kézilabdázni mindig tudtunk. A választóvizet az jelentette siker és csalódás között, hogy mikor tudtunk győzni is. Mint 1986-ban. Kárpótlást, vigaszt nyújtva az elődöknek, példát adva az utódoknak. Világbajnoki ezüstöt pedig az örökkévalóságnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!