A hit erősebb az igazságnál is – Kő András publicisztikája

A MAI NAPIG NEM KAPTAM elfogadható magyarázatot arra, miért nem jelenhetett meg az a riport. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy nem. Igaz, akik „odafönt” döntöttek, ma már nem élnek. Pedig amikről írtam, azok az 1980-as moszkvai nyári olimpia különleges helyszínei voltak: imahelyek az olimpiai faluban. Amikor kölni kollégámmal, Lázár Pistával, a német televízió munkatársával felfedeztük a helyszíneket, ő azonnal forgatni kezdett, én pedig a riportnak álltam neki. Valamennyi nagyobb vallási felekezet ugyanis olyan szentélyt kapott, ahová a sportolók a nap bármelyik órájában belátogathattak.

Az olimpiai falvak templomai nem ismeretlenek előttünk, de a moszkvai, ahol az ateizmus államvallás volt a szovjet ideológiában, ahol üldözték az ortodox egyházat, a papságot, a híveket, s ahol a püspökök száműzetésben, lágerekben szenvedtek, s ahol megszüntették a szerzetesrendeket, bezárták a kolostorokat, templomokat, összetörték az ikonokat – az olimpiai falu imahelyei szenzációszámba mentek.

Emlékszem az „ezüstember”, a tőrvívó Kamuti Jenő mexikóvárosi olimpiájára, ahol nem mindennapi előzmények után lett ezüstérmes, de az előcsatározások során, gyenge vívással, közel járt az idő előtti kieséshez. Elkeseredetten indult vissza a szállására, amikor az olimpiai faluban felfedezett egy fatemplomot. Stílszerűen olyan volt, mint egy azték templom, de inkább keresztény. Bement. Senki sem volt odabent, egy-két helyen gyertya égett. A látvány nagy hatással volt rá. Beült az egyik padba, és elkezdett imádkozni. Elmondta azt az imát, amelyet gyerekkorában olyan sokszor. „Én Istenem, Jó Istenem, Lecsukódik már az szemem…” Emlékeiben a gyerekkor jött elő, a gimnázium, édesapjának 1956-os kálváriája. Egy órát töltött a templomban, és más emberként lépett ki. „A nyugalmamat nyertem vissza, a lelki békémet. Minden kisimult és elcsendesedett bennem” – mondta később. Másnap ragyogó vívással ezüst­érmes lett! 

Az imádkozó embert nemegyszer megmosolyogják, de az imádság semmivel sem helyettesíthető. A hit olyan valami, hogy a lehetetlen is bekövetkezhet, mert Isten szótárából hiányzik a „lehetetlen” szó. Az értelemre és a tapasztalatra alapozott hit pedig a legerősebb a világon. Erősebb az igazságnál is! George Santayana spanyol–amerikai filozófus, író messzire repít minket, amikor azt írja: „Kolumbusz egy világot fedezett fel, és csak olyan térképe volt, amelyet a hite rajzolt fel az égboltra.” Ugyanakkor a kételkedés is a hit része. Ha nem kérdőjeleznénk meg semmit, akkor mi értelme volna a hitben hinni. Nem kell feltétlenül vallásosnak lenni ahhoz, hogy a hit megálljon önmagában is, és segítsen átlendülni a nehézségeken.

Az ima gyakori rituálé a sportolók körében, amely segít a stressz, a szorongás és az izgalom csökkentésében, továbbá motivációs eszköz a magas szintű versengésben. Tudományos vizsgálatok igazolják, és a személyes tapasztalatok árulkodnak teljesítményösztönző és koncentrációt erősítő hatásáról. Kritikus helyzetekben a remény fenntartását, a győzelemért folytatott küzdelem lelki táplálékát jelenti. Elég csak a futballmérkőzések csapatainak bevonulására gondolnunk, amikor azt látjuk, hogy egyes játékosok mielőtt rálépnének a zöld gyepre, lehajolnak és megérintik a pálya szélét. Mások keresztet vetnek (csere esetén is), vagy két kezüket, mutatóujjukat a fejükkel együtt az ég felé emelik. Ha a Liverpool muszlim csatára, Mohamed Szalah gólt rúg, le is térdel a fűre. Némelyek szájáról leolvasható, hogy „Hála Istennek!” vagy „Köszönöm, Istenem!” A belga csatár, Romelu Lukaku minden gólját Istennek ajánlja. 

Drámai történet volt, amikor a dán Christian Eriksen összeesett a pályán, és az életéért aggódtak a játékostársai. Összekulcsolták a kezüket, és kört alkotva imádkoztak.

A költő Pilinszky János egyik jegyzetében írja: „Mondják, a hosszútávfutónál is van egy bizonyos »0« pont, amikor tagjai halálosan elnehezednek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállás nélküli közegben találná magát. Ezentúl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. (…) »elvégeztetett« kegyelmének ingyenessége…” Az annalesek őriznek néhány imát, amelyeket nagy versenyek előtt mondtak el. Íme, az egyik: „Urunk, Megváltónk, kérünk Téged, áldd meg a sportolókat minden napjuk során. Legyél velük minden edzésen, mérkőzésen és versenyen.

Add meg nekik az erőt, az állóképességet ahhoz, hogy sikeresek legyenek a sportban. Áldd meg őket a kegyelmeddel.” Az 1912-es stockholmi olimpia csatározásai előtt Békessy Béla olimpiai ezüst­érmes és nyolcszoros országos bajnok vívó, a kardcsapatbajnokság reggelén a teljes magyar együttes előtt elmondta a huszár imádságot: „Uram, ha megvonnád is tőlünk segítségedet, de legalább az ellenfelet ne segítsd! Értve ezalatt, hogy akkor úgyis elbánunk velük.”

És elbántak.

Evezhetünk még régebbre is. Pál apostol többször is felhasználta a sportkifejezéseket leveleiben. Ír a korinthusi gyülekezet tagjainak a versenypályán futókról, akik közül csak egy veszi el jutalmát. (1Kor 9.25) A célegyenesbe történő futásról, igyekezetről a filippiekhez szóló levelében (3. 13-14), a szabályszerű küzdelemről pedig a Timóteusnak írottban. Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályosan küzd. (2Tim 2.5)

A milánói–cortinai téli olimpián a „szenzációs” jelzőt kapta a hírekben a tizenkilenc éves Kacper Tomasiak, aki három éremmel távozott a játékokról. A normál sáncon ezüst, csapatban újabb ezüst, nagysáncon bronzérmet akasztottak a nyakába. A fiatalember Istennek adott hálát a sikerért. Egy interjúban elmondta, hogy számára a hit önbizalom-erősítő volt. Csak azon töpreng el az ember, hogy miért a „szenzációs” jelzővel illették azt a versenyzőt, aki mellesleg „hívő keresztény?” Bizonyára nem csak ő lehetett az egyedüli a nagy mezőnyben, aki a versengés során a hitébe kapaszkodott. Miért szenzációs az, ami természetes? Ha II. János Pál pápa még élne, minden bizonnyal meghívta volna az olimpia után Tomasiakot a Vatikánba, és elbeszélgetett volna vele.

Victor Hugo francia író vallotta: „Ha semmiben nem hiszünk, akkor is vannak az életben olyan percek, amikor a legközelebb eső templom Istenét imádjuk.” (Lásd Kamuti Jenőt.) Nem feltétlenül kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy valamiben higgyen az ember. Arról nem beszélve, hogy kell néha egy kis szerencse is ahhoz, hogy az ember imái meghallgatásra találjanak. A választás szabad. Némelyek egész életükben töprengenek azon, hogy Isten létezik-e vagy sem, aztán amikor a sorsuk rosszra fordul, úgy könyörögnek hozzá segítségért, mintha sohasem kételkedtek volna benne. 

Paulo Coelho brazil író ekképpen vélekedik: „Az emberek azt hiszik, hogy Isten egy matematikus, pedig nem az. Ha egyáltalán valaki, akkor sakkjátékos lenne, aki megelőzi az ellenfele lépését, és már készül a legyőzésére.” Röviden összefoglalva: a hit olyan dolog, ami vagy van, vagy nincs. A semmiből nem lehet teremteni.

A moszkvai olimpiai faluban talált szépséges szentélyekről riportot írtam a lapomnak, de a megjelenését nem engedélyezték! Ma sem értem, hogy miért. Hiszen éppen pozitív tartalommal bírt, és lám abban az országban, ahol kíméletlenül üldözték a vallás szabad gyakorlását. Vagy arra gondoltak „odafönt”, hogy álságos ez a magatartás? Én annak a gondolatnak adtam hangot a riportban, hogy az olimpiai falu imahelyei valamiféle nyitást jelenthetnek, és a következő évek történései engem igazoltak. Az orosz ortodox egyház golgotája a szovjet rendszer összeomlásával ért véget.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!