Felbecsülhetetlen pacsi – Pór Károly publicisztikája

VÁLOGATOTTUNK idei első két mérkőzését egyaránt a helyszínen néztem meg, de két teljesen különböző helyről – más-más nézőpontból. A szlovénok elleni meccset a déli oldalon, lent, közvetlenül a kapu mögül néztük-szurkoltuk végig a családdal, a fiaimmal, míg a görögök ellen már a sajtólelátóról figyeltem az eseményeket. Szombaton valódi gyereksereg vett körbe minket. Minden sorban csillogó szemű kisfiúk és kislányok ültek, sálakba, mezbe burkolózva, piros-fehér-zöld csíkokkal az arcukon. Folyamatosan szóltak a tülkök, az édesapák lelkesen magyarázták a gyerkőcöknek, hogy ki kicsoda a csapatból, miért nem játszik Varga Barnabás vagy éppen Loic Nego. Aztán a 12. percben a szlovénok lesgóljánál rögtönzött szabályismertetésre is sor került, hogy miért mutat 0–0-t az eredményjelző azután is, hogy a kapuba találtak a kék mezesek.

Az unalmas első félidőt követően a másodikban aztán, amikor a mieink már arra az oldalra támadtak, a „családi szektor” leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlított. A gyerekek minden egyes indításnál, cselnél felugráltak a helyükről, akkor is lelkesen tapsoltak és kiabáltak, no meg „zümmögtek” a trombitájukkal, amikor Sallai Roland nyolc méterről belerúgta a labdát az elé fekvő ellenfélbe.

Schön Szabolcs szerencsés góljánál pedig olyan boldogság lett úrrá egyszerre mindenkin, mintha éppen abban a pillanatban nyertük volna meg a világbajnokságot… 

Persze, a meccs után hallottam is a kritikus hangokat, hogy a stadionban a szurkolók már megint „túlünnepelték az egyébként semmit sem érő győzelmet”. De hát melyik szülő az, amelyik egykedvűen ül magában, miközben körülötte tombol az ifjúság? Vagy talán szóljak rá a tízéves fiamra: „Ülj már le, ne örülj úgy, hát nem érted, hogy kikaptunk az írektől, ez meg csak egy edzőmeccs az Oblakot és Seskót nélkülöző, a vébéről ugyancsak lemaradó szlovénok ellen?!” A lurkókat nem érdekelte, hogy ez egy tét nélküli felkészülési mérkőzés, nem nézik meg, hogy mekkora volt Schön lövésének az xG-je és hogy mit mutat a szlovén futball „benchmark­indexe”.  Náluk a gól az gól, a győzelem az győzelem, aminek őszintén örülnek, mindegy, ki az ellenfél.

Egy más korban, sorozatos kudarcokon, sokszor üres lelátók előtt edződött felnőttként pedig nagyon is jó volt látni, hogy a magyar válogatottért az írek elleni fájdalmas novemberi vb-selejtező után is ennyien lelkesednek, annak ellenére, hogy a játékban most is voltak hullámvölgyek, és most is nagyon „ránk jött” az ellenfél a mérkőzés végén, újra izgulni kellett, de ezúttal sikerült megúszni kapott gól nélkül. Nem véletlenül emelte ki a külföldi sajtó is, hogy míg a legtöbb országban egy fájdalmas vereség után a szurkolók visszahúzódnak, cinikussá válnak, a magyar drukkerek több mint ötvenezren ugyanúgy űzték-hajtották a csapatukat, mintha mi sem történt volna. Ahogy egy bosnyák oldal fogalmazott: „a magyarok leckét adtak hűségből” (a hangulatra még az sem igazán nyomta rá a bélyeget, hogy az UEFA büntetése miatt a B-közép ezúttal üresen maradt). Kedden pedig a görögök szövetségi kapitánya, Ivan Jovanovics beszélt arról, hogy Görögországban bizony elképzelhetetlen lenne, hogy egy felkészülési meccset telt ház előtt játsszanak.   

Szombaton a lefújáskor a gyerekek ellepték a korlátok környékét, az anyukák hozták az otthon nagy műgonddal megszerkesztett mezkérő táblákat, plakátokat, de voltak, akik „csak” egy pacsiért álltak sorba. És amikor Szoboszlai Dominik átugrott a reklámtáblákon, majd elkezdte osztogatni a pacsikat (miután a mezét is kiadta egy kissrácnak – hatalmas örömöt szerezve ezzel egy apróságnak), a fiaim is izgalomba jöttek, aztán meghatódva jöttek újságolni, hogy „a kapitány” belecsapott a tenyerükbe. „Apa, én ma már kezet sem mosok. Jövő héten pedig az egész sulinak elmesélem” – mondta a kisebbik.

A keddi mérkőzésnek a „sajtóból” figyelve egészen más hangulata volt számomra (persze azok, akik akkor is ott ültek a déli kapu mögött, valószínűleg hasonlót éltek át, mint szombaton), attól függetlenül, hogy ezúttal még több szurkoló volt a stadionban (58 ezer), és a tábor ugyanúgy végigszurkolta, -énekelte a kilencven percet. Egyébként a kisebbik fiam kedden is kint volt, akkor a saját kis csapatával. A már említett Jovanovics arra is utalt a sajtótájékoztatóján, hogy szerinte a telt ház a szervezettségnek is köszönhető – és valóban, példaértékű, ahogy az MLSZ a gyerekcsapatoknak juttatott jegyekkel gondoskodik arról, hogy minél több leendő futballista megtapasztalhassa a Puskás Aréna páratlan légkörét. 

A kollégák között ülve, beszélgetve „természetesen” már előjött Troy Parrott neve (ő lett a magyar futball új réme, mint a régmúltban Helmut Rahn, Nyikolaj Latisev játékvezető, a 2000-es években pedig Zlatan Ibrahimovic volt), elemezgettük, mi mire mentünk volna a vb-pótselejtezőn, és hogyan alakulhat hosszú távon a keret azok után, hogy a 2024-es Eb-n járt társaságból mára több mint egy csapatra való játékos kiesett. Ugyanakkor a tavaly bemutatkozó, Rossi időszakában rekordnak számító tizenegy újonc közül egyre többen játszanak fontos szerepet a csapatban. Tóth Alex már alapembernek számít – jó lenne, ha a válogatottban is látnánk tőle olyan extra megoldásokat, amelyeknek köszönhetően a Ferencvárosban felfigyelt rá az angol Bournemouth –, Vitális Milán is kezdő volt mindkét idei meccsen, és labdavezetéseivel, passzaival hozzá tudott járulni a védekezésből támadásba történő átmenetekhez, a mindkét találkozón a második félidőre becserélt Osváth Attila pedig a jobb szélen felfutásaival új lendületet adott a játékunknak. Az először kezdő Redzic Damir a szélről induló keresztbe mozgásaival, harcos támadófutballjával jelenthet hosszú távon is veszélyt az ellenfelek kapujára, a támadósorban az idén bemutatkozó Bárány Donáttal (Rossi szerint benne megtaláltuk Varga Barnabás helyettesét), a középpályán pedig Szűcs Tamással bővültek a variációs lehetőségek. 

A laptop mögül nézve a mérkőzést persze böngésztem közben a statisztikákat. Kikerestem például, legutóbb éppen két éve, 2024 márciusában fordult elő, hogy egymás után két meccsen nem kaptunk gólt. Ez mindenképp pozitívuma a mostani két találkozónak, hiszen 2023-ban is azért tudtuk megnyerni az Eb-selejtezős csoportunkat, mert a védelmünk stabil lábakon állt. Akkor még a három belső védős rendszer volt működőképes, tavaly viszont váltottunk, és most úgy tűnik, újra az a 4–2–3–1-es felállás jelentheti az alapot, amivel nyolc éve elkezdtük a Rossi-érát. Tegyük hozzá, a mostani két kapott gól nélküli meccshez Willi Orbán megbízható teljesítménye mellett a kezdőcsapatba visszatérő Dárdai Márton (a vb-selejtezőkön csak csereként szerepelt) jó játéka is szükségeltetett, aki védőmunkája mellett hosszú indításaival a támadójáték építésében is szerepet vállalt. Ezzel együtt azt is látni kell, például a görögök elleni 12 lövés (amiből csak három találta el a kaput és egyikből sem lett gól) meglehetősen kevés ahhoz, hogy jól működő támadójátékról beszélhessünk. Viszont az is igaz, hogy mi már jó ideje így futballozunk – ez jellemezte Rossi csapatait a sikeres Nemzetek Ligája- vagy Eb-selejtezős szereplés alatt is –, alapvetően kevés helyzetből is képesek vagyunk győztesen kijönni, csak hát ehhez a görögök ellen nagyon hiányzott az a bizonyos gól.  

Zárásként térjünk vissza a gyerekek közé, mert az ott átélt pillanatok azok, amelyekért igazán megéri meccsre járni. Az élmények ugyanis egy életre velünk maradnak, és ezek valódiak, nem olyanok, mint amilyeneket a Roblox vagy a Minecraft virtuális világa ad a kissrácoknak. Az, ahogy Szoboszlai a szlovénok és a görögök elleni mérkőzést is végigrobotolta, vagy a világklasszisokat idéző cselsorozat, amikor a második meccsen a kezdőkör közeléből megindult és négy görögöt kicselezve kapura tudott lőni, példaként szolgál az ifjúságnak.

A győzelemnek mindig van értéke, a vereségnek pedig ára. Ha sok vereség követi egymást, előbb-utóbb megunják a családok, és nem mennek többet, de amíg lesznek gólok, győzelmek, amíg van sikerélmény, amíg a családanyák is úgy érzik, hogy jó program meccsre menni a gyerekekkel, addig lesz jövő. Lesz továbbörökíthető magyar futballhagyomány, amit cipelhetünk a puttonyban, majd átadhatunk az utódoknak, mint sokszor mázsás súlyt, máskor könnyű terhet…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!