Itt van velünk! – N. Pál József publicisztikája

Tudom, nagyon magasan kezdem, de vállalom!

Papp Lászlónál tisztább lélek aligha járt közöttünk, s hitem szerint hozzá fogható is kevés csupán. Lénye, életének tanúságtétele a teremtés szándékának bizonysága volt, s csak ez lehet az emlékezete is. A bizonyságé, hogy az öröm, a szeretet gyarapítására, gondozására születtünk e Földre, s érdemünk – ama végső napon – is e mércén méretik. Ő, aki az ökölvívás – egyáltalán a sport – egyetemes történetének egyik legnagyobb (és legeredményesebb, teszem hozzá, mert az én tudatomban nem föltétlenül azonos a kettő!) alakja volt, ennek az Istentől reánk hagyományozott törvénynek, föladatnak felelt meg a néki adatott időben maradéktalanul, s ennél többet ember nem tehet.

Hiszem, mert tapasztalom, hogy aki róla beszél, reá emlékezik, „jobb emberré” válik egy időre, hogy lényét – és az idézés pillanatait – valamiféle áhítat, derű járja át, s a bizonyosság sugallata, hogy élni csak így (lenne) érdemes. Mert az érmekkel, trófeákkal „megszámlálhatóvá” bűvölt eredmény lehet ugyan szédítően agykápráztató, mindez – a nagyon hajszolt és nagyon „akart” siker! – a szeretet áldása nélkül csak a „büszkeség” (görögül hübrisz, latinul superbia, magyarul gőg, dölyf, kevélység – ezt jelenti a szó!) alkalma lesz, ami mindig elfogy, akár a pénz, ha sok (és még több) van belőle, akkor is. (Ellentétben a szeretettel, ami Pál apostol szava szerint „soha el nem fogy”.)

Papp László a „jó hír” követe, a szeretet embere volt s marad mindörökre. Három olimpiai, két Európa-bajnoki aranya, hatszor megvédett profi Európa-bajnoki címe e mélyebb üzenet avagy lényeg „hordozója”, s eredménysora, hogy a „lényeg” könnyen célba (a szívekbe!) érjen, ezért lett e sportágban szinte mindenkiénél gazdagabb. „Isten meg akarván teremteni az ideális középsúlyú bokszolót, létrehozta Papp Lászlót” – írta Szegő András 2003 őszén hősünktől búcsúzóban, s én nem szabadulhatok a gondolattól, hogy a Teremtő az ő végtelen szeretetének bizonyságaként küldte e páratlan bajnokot nekünk. Hogy általa, diadalainak örvendve, tüneményes lénye közelében élve lehessünk „jobbá”, reménnyel teljesebbé, a kegyelem ajándékából részesülve mi, köznapi emberek.

Köznapi embereket mondok, hisz a „rajongók” szót nemigen ismerte még a honi kor, midőn ő közöttünk létezett, ám úgy szomjaztunk a győzelemre, miként a „híves” (ti. hűvös) patak vizére Dávid király zsoltárának szarvasa, s nem is a sportpályán csupán. Nos, a híves patak – az Aranycsapat mellett – Papp László volt akkor leginkább nekünk, ám érte „rajongani” bódult módon nem is lehetett igazán. Őt csak szeretni lehetett! Nem önfeladásba rántó, a személyiséget fölszámoló sztár, hanem hős volt ugyanis, aki létezésének módjával végzetesen forrhatott eggyé velünk. Szegő Andrást idézem újra: „Lényében megvolt az a csoda, az a páratlan képesség, hogy a köznapiságot, a kisember elpusztíthatatlan élni akarását, a világgal folytatott harcát, küzdelmét a túlélésért, az érvényesülésért a zsenialitás szintjére tudta emelni, és fordítva is: azokat a fenomenális és egyedi, csillogó képességeket, adottságokat, amelyek őt a szorító királyává emelték, mindig képes volt a hétköznapi létünk szintjére hozni. Egyszerre tudtunk vele azonosulni, és tudtuk őt csodálni, egyszerre éreztünk közösséget vele, és érezhettük egyedülálló tüneménynek.”

Hát, igen! A hétköznapok és a csodák, a végletek összefonódása a nagy egészben, ahogy a valóban zseniális életekre, művekre jellemző általában, vásznon, lapokon, hangjegyeken, sportpályán, színpadon. Papp László a korának tépettségét („minden egész eltörött” – írta Ady) kényszerűen megélő, de a szintézis („az egész élet bennem zihál” – ez is Ady) föladhatatlan esélyét a lélegzetvétel természetességével őrző fenomén volt a maga „műfajában”, s hatásában azon túl, egy életen át. Lényében mintha a küzdelemre ítélt ember – lásd az ökölvívásért is bolonduló Hemingway öreg halászát és más hőseit – s a békesség jézusi alázatával élő lélek gyúratott volna össze a teremtésben, döbbenetes példázatként, meghaladhatatlanul.               

Száz éve született, s én az adatok – a számmisztikában egyébként nem hívő – mániákusaként mindig rácsodálkozom, hogy negyvenöt évvel később ugyan, de a magyar óriások közül Bartók Béla világra jöttével egy napon. Hadd érezzem hát sorsszerűnek az egybeesést. Mert ha Bartók muzsikája az új, a huszadik század meghökkentő tanúsítványa volt, ami visszavonhatatlan zenei fordulatot is hozott a világba egykoron, akkor állítom: Papp László lénye és öklözése ugyanazt fejezte ki. Hiszen az ősi dalok harmóniájának és a kitörési vágy együttállásának példáját, a ritmus és a dallam zaklatott összhangzattanát hozta e muzsika, azt, ami a sport, az ökölvívás „nyelvén” ugyanúgy lett elmondható. Aki az Allegro Barbarót, az életmű neves darabját, szinte „védjegyét” jól (!) hallja, tudja, miről beszélek. A tépettség, a robbanást lefojtó – egyben előhívó – feszültség táncol, harsog a zongorahúrokon, miközben történelmünk tapasztalata dörög reánk. S a folyvást izgő-mozgó, kiszámíthatatlan nyughatatlanság, meg a célja felé törő őserejű roham lendületének egyidejűsége ott a szorítóban, ami az ökölvívás története egyik szakmai magasiskolája alighanem, de ami históriánk része is, az öröm fölragyogásában, a megcsalatottságban, s mindennek tanulságában egyaránt. Tudjuk: Bartókkal a halála, 1945 után csak a baj volt idehaza jó ideig, hősünkkel, a zenészgéniuszéhoz fogható világszínvonal képviselőjével meg egy újabb forduló, az 1956 utáni idő nem lett képes mit kezdeni.

Ismert, hogy a melbourne-i olimpiáról 1956 decemberében – immár háromszoros bajnokként! – hazatérő Papp László a helyét kereső, legitimációs hiánnyal küzdő hatalom „meggondolatlanságának” köszönhetően profi pályafutásba kezdhetett, hogy 1962 májusában Európa-bajnoki címig ért, ám a világbajnoki övért már nem küzdhetett. E „sporttörténelmi bűncselekményt” (Füzesy Zoltán legendás szakértőé a fordulat) a honi sport- és politikai vezetés követte el hősünk ellen, Biszku Bélával, Egri Gyulával, Kutas Istvánnal az élen, s a döntést maga Kádár János sem akarta felülírni akkor. Nem, hiszen ha önnön „identitását” komolyan vette (s komolyan vette!) a hatalom, egy profi világbajnok létezését itt a szocializmusban – a „pénzsóvár”, csalásokkal teli profizmus ártalmairól nyilatkozatokban, cikkekben, tévében szónokolva – nem engedhette meg magának. A cím megszületésének esélyét (a mérkőzést) kellett megelőzni hát, ekként a történet ama – sokak emlékezetében máig csábos – kor és ama politikai vezetés értékeket pusztítóan hazug alapvetéséről vall ma nekünk. A korról, melyben nyugalmasabban s gyarapodva élhettünk mi, sokat nélkülözött és sokat rettegett országlakók, ám épp e sugárzó példákra való érzékenységünk mállott széjjel bennünk közben menthetetlenül. Jó volna rádöbbenni végre: akik ama gyalázatos döntés részesei, támogatói voltak, nemcsak a sport nemesebb példájának, hanem az élet Papp László által is követett mélyebb törvényének vetettek gáncsot akkor, öntudattal vagy öntudatlanul.        

Mert a hős sorsa, ragyogása, szeretetet sugárzó, a megalázásokat is porrá zúzó lénye – hitem szerint – egy fölsőbb szándék híradása volt. Ha Pilinszky szava igaz – Isten újra és újra átvérzi a történelem szövetét –, úgy lehet, vele és általa emberi valónk jobb esélyeiről, a „lehetségesről” üzent a Teremtő nekünk. Hangos szavak nélkül, de egyértelmű súllyal mégis. Értjük-e, fogjuk-e ezt az üzenetet, a századik születésnapon is rajtunk múlik, higgyük el!

Nem találkoztunk soha, s tán ő az egyetlen, akiről ki merem mondani: sajnálom, hogy így hozta a sors. Aztán arra gondolok: így kellett történnie, s amúgy is, amikor akarom, akkor van velem. Újra mondom: alakját idézni, róla beszélni csak derűvel lehet, s ha reá emlékezünk, a szeretet telepedik közénk. Ennek is így kell lennie, hisz Papp László, az egykor volt ember nemcsak emlékezet, de lénye üzenet, örömhír is egyben, akárcsak az evangélium. Nézem, hallgatom sokadszor és ámulok. Ugrál, szökdel, küzd, mozgása, mint a fergeteg, aztán beszél, mosolya villan, csibészes kacsintása, ami védjegyévé lett, s melegség járja át a szívemet. Együtt vagyunk, derűben, szeretetben, s minden, ami gonoszság és rosszindulat, szűkölve távozik. Itt van velünk – akárcsak aki küldte őt –, minden napon, a világ végezetéig!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!