Papp László 100: Nekivág a világnak a legkisebb fiú

Az iskolában harcos kis kölyök volt, nem ijedt meg az árnyékától, ha igazságtalanság érte, odacsapott. Attól sem tojt be, ha nála nagyobb termetű fickó állt vele szemben. Bizonyos Janicsek tanár úr kinevezte felvigyázónak, a nagyok ezt nem respektáltak. Szó szót követett, egy konfliktus az iskolán kívül folytatódott, Laci elintézte a nála két évvel idősebb hőzöngőt. „Két keze úgy dolgozott, mint a cséphadaró”, írja ifjabb Papp László az édesapjáról szóló könyvben.

Néhány kis termetű barátjával elhatározták, elkezdenek bokszolni, hogy megvédjék magukat. Az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán találtak edzőtermet, csakhogy abban az időben még az volt divatban, hogy a srácokat az első edzésen jól megverték, mondván, ha visszajön, akkor lesz belőle bunyós… Ahogyan Laci fogalmazott a sajátos stílusában: „Kaptam én is két akkora pofont, mint egy télikabát. Akkora orrom lett, mint egy templomkilincs. Az etetőm lerongyolódott, mint a parasztgatya. Este szalmaszállal ittam a levest, mert kanalat nem tudtam a számba venni.” Lacinak tehát nem tetszett a módszer, az első verés után messze elkerülte a boksztermet. Édesapja – a Fater – 1937-ben tüdőgyulladásban meghalt, rá egy évre a Pannónia utcai polgári iskolába járt, ahol elkezdett futballozni. Nem is játszott rosszul, a MOM együttesében – 1941-től a Magyar Optikai Művekben tanult műszerésznek --, később pedig az Elektromosban és a MÁVAUT-ban balösszekötőként. De maradjunk a MOM-nál: a negyvenes évek közepén megalakult a gyár ökölvívó-szakosztálya, itt találkozott Fehér Istvánnal, aki szakmailag, emberileg mély nyomot hagyott a később olimpiai bajnokban. Már nem az első nagy verésben, hanem az alapok elsajátításában látta a célravezető bokszpedagógiát… Edzője azt mondta állhatatosságáról: „Ha elfeledkeztem róla, képes volt egy órán át egyetlen mozdulatot begyakorolni.” A tréner felmérte tanítványa tehetségét, idővel azt mondta neki: „Kisfiam, te nagy bajnok leszel, de érzem, hogy a mi útjaink elválnak.” Ehhez azért tudni kell, hogy a civilben a Keleti pályaudvaron dolgozó Fehért MÁV-os főnöke megfenyegette, vidékre helyezi át, ha Pappot nem adják ki a BVSC-nek… A mama egyébként nem örült, hogy fia bokszol, futballistaként szívesebben látta volna, nemegyszer így fogadta edzésről hazatérő fiát: „Ha pofon kell fiam, csak szóljál, adok én neked mindennap.”

Ám a második világháború nem arról döntött, hogy labdarúgó vagy bunyós lesz valakiből, Pappot 18 évesen besorozták leventének, és elvitték Németországba, ahol azért sokat köszönhetett annak, hogy rúgta a labdát: egy alkalmi német–magyar meccset játszottak, persze Laci is – két gólt lőtt a 3:2-re megnyert találkozón --, csakhogy a cipő annyira feltörte a lábát, hogy a sebesültekkel együtt kórházba került, majd 1945-ben amerikai fogságba esett. Megszökött, 1945 májusában szó szerint árkon-bokron keresztül érkezett haza, megviselte a hosszú távollét: amikor édesanyja ajtót nyitott, azt kérdezte tőle, kit tetszik keresni? Szerencsére az év őszén már a Kerepesi úti edzőteremben püfölte a zsákokat, és az is szerencsésnek bizonyult, hogy édesapja barátja, Pados Gábor vállalt a mecénási feladatokat a szakosztálynál – nem mellékesen szerzett a MÁV-nál Pappnak munkát --, Laci ütéseit pedig Sulkó Béla tökéletesítette – már a nem a Keletiben trógeroló hordárként, hanem főállású edzőként.

S aztán eljött az első hivatalos mérkőzés ideje (a statisztikában is ez szerepel amatőr nyitányként): a BVSC 1945. szeptember 13-án egy bécsi csapattalálkozóra állt ki, amelyen Lacinak egy nehézsúlyú ellenfél jutott, Böhmöt az első menetben KO-val elintézte. Érdemes megemlíteni, Lacinak nem is volt ifimérkőzése, a felnőttek között kezdett… A bécsi kiütés után két olyan összecsapás következett, amelyet nem jegyez a statisztika: Ózdon a nála ugyancsak nehezebb Micsicsákót verte meg, Szegeden és Debrecenben is nyert. Majd 1945. október 6-án következett az a mérkőzés a Sportcsarnokban, amellyel Laci berobbant a köztudatba. Erre így emlékezett: „Ültem a nézőtéren, amikor izgatott rendezők kerestek meg és kérleltek, álljak ki középsúlyban a csepeli Bicsák Gyulával szemben, mert megbetegedett az ellenfele. Nem sokat gondolkodtam. Beugrottam és pillanatok alatt elsöpörtem a palit.” Ökölvívóként is jó adag bátorság kellett a beugráshoz, mert a szorítóban nemcsak megdicsőülni lehet, nagyon meg is verhetik az embert. Más sportágban, például futballban nem ennyire kiélezett a helyzet: ha rosszul sikerül az antré, senki sem hibáztatja a játékost, ha pedig jól, a mennybe is mehet. De, mint tudjuk – kitől mástól, mint Papp Lacitól –, a bunyó az a sportág, amelyben a győztest is megverik…

Idézem, amit a háromszoros olimpiai bajnok nekrológjában Szegő András írt a Képes Sportban 2003 októberében: „Népmeséink, mondáink – mint általában a kis népek meséi, mondái – teli vannak a legkisebb fiúról szóló történetekkel, aki nekivág a világnak, és erejével, okosságával, akaratával, furfangjával, eltökéltségével, virtusával mindenkit legyőzve, megleckéztetve dicsőséget hoz hazájának.” És tényleg: a legkisebb fiú hol lenne máshol, mint egy bokszmeccsen, ahol a sors úgy hozza, be kell szállnia valaki helyett. Majd megdicsőülve lép ki a kötelek közül. Pontosabban a megdicsőülés nem is annyira biztos: a győzelem után későn ért haza, és hiába sündörgött óvatosan az ágy felé, nem úszta meg, édesanyja hátba vágta a sodrófával, mondván, hol csavargott. A Népsport dicsérte, más kérdés, hogy egy p-vel írta a nevét… „Az ökölvívó válogatóversenyek egyik mérkőzésén Pap (Vasutas) többször is ronggyá ütötte Bicsákot, a csepeliek ismert, kitűnő öklözőjét. Végül is Bicsák megúszta a dolgot és a második menet végén feladta. A közönség tombolva ünnepelte a nagy erejű, jobb alapállású vasutas öklözőt. Mikor levonult a fiatal versenyző, az emberek egymáshoz fordultak és azt kérdezték: Ki ez a Pap? Még sohasem láttuk.”

A korábbi szövetségi kapitány, Szántó Imre Borbély Zoltánnak adott interjújában elmondta: „Amikor Papp Laci az első mérkőzéseit játszotta, mint amatőr ökölvívó, akkor minden mérkőzését megnéztem, mert olyan képességű versenyzővel előtte, meg azóta se találkoztam az ökölvívósportban. Olyan reflexe volt, hogy a leggyorsabb ökölvívók is csak dupla idő alatt tudták azt az orvosi műszert lenyomni, amit Papp László fele idő alatt lenyomott.” Laci egyszerűbben fogalmazta meg tudása mibenlétét: „Az volt a szerencsém, hogy hamar sikerült eltalálnom az ellenfeleimet.” A Bicsák elleni találkozót követően bekerült a Bécs ellen készülő Budapest-válogatottba, ellenfele, Nesladek a második menetben feladta a kilátástalan küzdelmet. Az év végi magyar–osztrákon Neumayer a második menetben KO-val kapott ki. Ekkor már tartottak tőle, egy csapatbajnokin ellenfele nem áll ki, amikor megtudta, hogy Papp az ellenfele. De mit is tudott? Egyrészt, ahogyan Szegő András írta róla, „amikor nézem, az a gyanúm támad, hogy Isten, meg akarván teremteni az ideális középsúlyút, létrehozta Papp Lászlót”, másfelől ugyan fordított alapállásban vette fel a küzdelmet, de nem volt született balkezes, mindkét kézzel remekül szórta a horogütéseket. „Bal kezem a Rókus kórház, jobb kezem a köztemető” – szokta volt mondani Laci utánozhatatlan humorával. Azért Miklósi István, a szövetség egyik vezetője némi kritikával fogalmazott: „Nagy tehetség a gyerek, de még sokat kell tanulnia. Bizony még sokszor kapkod, sok a céltalan ütése.” A háború után Bondi Miksa volt az első szövetségi kapitány azt mondta róla: „Erre a sportágra született. Ütemérzéke, reflexe egyedülálló volt.”

A BRE és a B. Vasutas csapatbajnoki 1946. március 20-án 8:8-ra végződött, de Papp kikapott: Budai Pál győzte le pontozással úgy, hogy már Adler Zsigmond állt a szorítósarkában. A rutin győzött, a nyertest vállon vitte a közönség az öltözőbe. Ezt követően klubja csehszlovákiai túráján hatszor győzött, ám itthon újabb vereség következett: az országos bajnokságon pontozással kikapott Lányitól, más kérdés, hogy ez nem került az aranyérmébe, mert a körbeverések során Laci egy meccset kiütéssel nyert meg. A bokszoló életében ezután változás állt be, a nehéz itthoni helyzet miatt klubtársával, Sipos Imrével Csehszlovákiában próbált szerencsét, Pozsonyban dolgozott. Persze folytatta az ökölvívást is, kint megkörnyékezték, hogy vegye fel az állampolgárságot. Nevezett az 1946-os csehszlovák bajnokságra, ám Torma II Gyulától a második menetben döntő fölénnyel vereséget szenvedett. Laci utólag így emlékezett: „Eléggé veréb voltam még, Torma pedig az élvonalba tartozott.” Az nem kifejezés: a csehszlovák színeket választó Torec az 1948-as londoni olimpián váltósúlyban olimpiai bajnok lett! Még egy csehszlovák–szovjet válogatott mérkőzésen is ringbe szállt „hazai” színekben, nagy meglepetésre ki is kapott Ogurenkovtól. Ám amint Magyarországon stabilizálódott a gazdasági helyzet, Laci hazajött, nyolc összecsapásán is győzött – visszavágott Lányinak is --, majd következett az 1947-es dublini Európa-bajnokság, s rögtön Torma II… És Torec ismét megverte Lacit, a Népsport ezt írta: „Papp, mint a tigris vetette magát Tormára, akit régen soroztak meg így. Az első menet tisztán az övé volt. A második nagy verekedést hozott, és döntetlennel ért véget. Torma csak a végén tudott feljönni, de ekkor sem volt meggyőző… Ne búsuljunk. Papp 21, Torma 25 éves. A jövő Papp Lacié!”

Nem búsultunk: főleg úgy, hogy jó ideig vége szakadt a vereségeknek.