Apokalipszis-trilógia – Moncz Attila publicisztikája

Ha már Roberto Saviano író, a Gomorra című könyv szerzője a Bosznia-Hercegovina elleni, elbukott világbajnoki pótselejtező után azt találta mondani, hogy az olasz klubok korruptak, illetve a bűnszervezetek kénye-kedvének vannak kiszolgáltatva, akkor érdemes lenne felkérni Francis Ford Coppola rendező-producert, hogy készítsen háromrészes sorozatot a squadra azzurra világbajnokságokkal kapcsolatos tízéves vergődéséről. Alighanem ez is lehetne akkora kasszasiker, mint az általa jegyzet Keresztapa-trilógia, a címet nyugodtan „lízingelje” az egyik sportlaptól és fusson Apokalipszis néven, hiszen Carlo Tavecchio, az olasz szövetség akkori elnöke nevezte így azt a pillanatot, amikor csapata lemaradt a 2018-as tornáról. Biztosan többet megtudnánk belőle arról a szerencsétlenkedésről, ami a 2016-ban elindult selejtezők óta tart a vb-k kapcsán. Nyilván pár nap elteltével lehetetlen pontos képet és kórképet alkotni, de hogy óriásiak a gondok, az még akkor is igaz, ha a nemzeti csapat 2021-ben megnyerte az Európa-bajnokságot. Egyre inkább úgy tűnik, az az aranyérem inkább volt a problémákat egy időre elfedő jótékony lepel, mint egy új korszak kezdete.

A négyszeres világbajnok legutóbb még az ­iPhone előtti korszakban (…), a 2006-os torna negyeddöntőjében diadalmaskodott a rendes játékidőben egyenes kieséses vb-mérkőzésen, meccset sem nyert 2014. június 14. (Anglia, 2–1) óta. Ahogyan aligha gondolta volna bárki is, hogy a 2014. június 24-én Uruguay ellen játszott csoportmérkőzésre idővel nem azért emlékeznek majd, mert Luis Suárez beleharapott Giorgio Chiellinibe, hanem azért, mert az lesz az olaszok eddigi utolsó vb-fellépése. Persze mi, magyarok 1986 óta kellő rutint szereztünk a hosszú kihagyás elviselésében, de azért Olaszország esetében egy négyszeres világbajnokról beszélünk, amely ezen „mesterhármas” előtt csak az 1958-as tornára nem jutott ki selejtezőn keresztül. (Az első vb-re sok más nemzethez hasonlóan nem utazott el Uruguayba.) És a világbajnokok közül elsőként vele esik meg az a szégyen, hogy sorozatban három seregszemléről is lemarad.

Az elmúlt évtizedben mindössze négy, Olaszországban született játékos – Marcus Thuram (Franciaország), Nicola Zalewski (Lengyelország), Thiago Alcantara (Spanyolország) és Valíd Sedíra (Marokkó) – lépett pályára vb-mérkőzésen, ami azt jelenti, hogy felnőtt egy generáció, amely gyerekként nem látta világbajnokságon az olasz nemzeti csapatot. Csak, legalábbis a Corriere della Sera szerint, már az a baj, hogy emiatt senki sem dühös, csupán rezignált és szomorú. Az ország legismertebb „sportmárkája” elképesztően lecsúszott, és hiába minden idők legjobb téli olimpiai szereplése (10 arany, 6 ezüst, 14 bronz), hiába Jannik Sinner parádéja a teniszpályán vagy Andrea Kimi Antonelli előretörése a Formula–1-ben, ezen sikerek megünneplése messze nem jár akkora nemzeti katarzissal és eufóriával, mint a labdarúgó-válogatott egy-egy nagy tette. 

Eleve ijesztő, hogy Olaszország három nekifutásból egyszer sem bírt csoportelső lenni (a 2018-as kvalifikációnál Spanyolország mögé lehetett szorulni, az nem bűn, na, de utána a svájci, észak­ír, bolgár, litván, most pedig a norvég, izraeli, észt, moldovai kvartett mellől nem lett meg az első hely), ám hogy utána a svéd, északmacedón, bosnyák hármassal szemben 3/0-s legyen a pótselejtezős mérleg, arra senki sem mert volna fogadni. Lehet jönni azzal, hogy utóbbi trió mindegyik tagja (a két balkáni társaság mindenképpen!) „története mérkőzését” játszotta a squadra azzurra ellen, de ki vagy mi gátolta meg az olaszokat abban, hogy hasonló felfogásban futballozzanak? A világranglista 12. helyezettje játszott a 65. ellen, a 60 milliós Olaszország a 3.5 milliós Bosznia-Hercegovina ellen. És ezek, na meg a kiesés után mondja azt Gennaro Gattuso szövetségi kapitány, hogy hősök voltak a játékosai? Csak mert Alessandro Bastoni kiállítása miatt több mint egy órán keresztül próbálták állni a sarat? De könyörgök, nem örmény, albán vagy mit tudom én, milyen nemzet mezét viselték, hanem egy négyszeres világbajnokét, amelynél a hősök annak idején Rómában (1934), Párizsban (1938), Madridban (1982) és Berlinben (2006) születtek. Nem Zenicán, egy elbukott vb-pótselejtezőn.

Ha más nem, nekem ez tökéletesen jelzi azt a fajta értékvesztést, ami manapság jellemzi az olasz labdarúgást. Az első illetékeseknek nem azt követően kellett volna lemondaniuk, hogy a sajtó kitombolta magát, vagy hogy a parlamentben talán sohasem látott egységben követelték az összes „nagykutya” távozását; Andrea Abodi sportminiszter például a nyilvánosság előtt szólította fel lemondásra Gabriele Gravinát, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnökét. Aki a meccs utáni első „agymenésében” még a közös munka folytatására kérte fel Gennaro Gattusót. Nyilván a Milan legendás játékosára nem lehet ráverni az egész balhét, hiszen őt csak tavaly júniusban nevezték ki, amikor a Norvégiától elszenvedett vereség miatt már bőven krízismódban működött a válogatott. Aztán Gattusóval nyert sorozatban ötöt, ám jött a bosnyákoktól kapott pofon, és vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet maradni. Persze ez sokkal erősebben igaz a 2018 óta hivatalban lévő Gravinára vagy a 2023 óta a válogatott csapatvezetőjeként dolgozó legendás kapusa, Gianluigi Buffonra. Utóbbi kettő lépett le hamarabb, Gattuso csak nagypénteken feszítette keresztre magát. Igaz, az ő utódát gyakorlatilag a keddi hármas sípszó óta keresi egy ország, és a reális alternatívának tűnő Antonio Conte, Roberto Mancini, valamint Massimiliano Allegri (bár neki aligha ad szabad utat a Milan) mellett már felbukkantak az ilyenkor megszokott nagy­ágyúk is, élükön Pep Guardiolával. 

Kapitánynak találnak valakit, ez egészen biztos, ám ő a személyi és strukturális problémákat aligha oldja meg. Olaszország önmagához képest visszafogottan teljesített a korosztályos világversenyeken is. A közvetlen hátországot jelentő U21-es csapat például az elmúlt évtizedben csupán egy Eb-bronzot (2017) tud felmutatni. Az U19 a koronavírus-járvány óta a kontinenstornákon egy aranyat és két bronzot nyert, míg az U17-nek egy arany jutott 2017-ben. Csakhogy a fiatalokat nemhogy zökkenőmentesen, de zökkenőkkel sem sikerül átemelni a felnőttek közé, és ebben a klubok is ludasak. Eleve kevesebb az olasz tehetség, mint a spanyol vagy a francia, ráadásul az együttesek úgy érzik, olcsóbb venni külföldről már kész játékost, mint nevelni. Ugyanakkor ez a megoldás legfeljebb gazdaságilag helyes, az eredményeken nem érződik. A 2016–2017-es idény óta az olasz klubok mindössze két európai kupát nyertek meg, az Atalanta az Európa-ligában, a Roma a Konferencialigában ért révbe, a Bajnokok Ligájában viszont 2010-ig kell visszamenni az időben a legutóbbi diadalig. Azóta a top 5-ből minden nemzet nyert legalább egyszer, az angol, a német és a spanyol minimum kétszer is. Ha tízéves periódusokra bontjuk az európai kupákat, ez a leggyengébb termés, holtversenyben a 2006 ősze és 2016 tavasza közötti időszakkal. A miheztartás végett: 1986 és 1996 között 12 nemzetközi trófea jutott az olasz együtteseknek.

Nem az olasz az első nemzet, amely a dicső múltja miatt képes tartósan berendezkedni az illúziók világában, de vajon azon kevesek közé is be tud férkőzni, amelyek visszatérnek a helyes útra? Az ezredforduló környéki strukturális és játékosproblémáit egy évtized alatt orvosló, 2014-ben már világbajnok Németországtól például lehet receptet kérni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!