„A szívem vitt előre” – Szolnoki Roland 300 NB I-es meccsig jutott Nagyvelegről

– Nem az jellemzi elsősorban a játékát, hogy szórja a gólpasszokat, vasárnap a Paksi FC elleni mérkőzés 91. percében, döntetlen állásnál mégis kihagyhatatlan helyzetbe hozta Lamin Colley-t. Emlékszik rá, miként került a vendégek kapujának előterébe?
– A szívem vitt előre – felelte a Puskás Akadémia egyszeres válogatott kapitánya, Szolnoki Roland. – Miután az ellenfél térfelén Laros Duarténak passzoltam a labdát, beindultam, ő Varga Zsombort játszotta meg, aki tökéletes ütemben ugratott ki – a héten az ilyen játékhelyzeteket is gyakoroltuk. Amikor a kapujából kilépő Kovácsik Ádám mellett középre gurítottam, már tudtam, góllal fejezzük be a támadást, és a karomat széttárva ünnepeltem, pedig akkor még Lamin Colley a kapuba sem lőtt. 

– A Paks ellen éppúgy a hosszabbításban szerezték meg a győztes gólt, mint egy héttel korábban az MTK Budapest otthonában. Ez azért jelent valamit.
– Megmutatja, hogy mentálisan erősek vagyunk, jó a fizikai állapotunk! Nyilván nem bánnánk, ha már a rendes játékidőben eldöntenénk a mérkőzést, nem kellene az utolsó pillanatig izgulni, azzal is tisztában vagyunk, van még miben javulni, fejlődni, sok munkára van szükség, de egyben van az öltöző, jó a közösség és az irány, amerre megyünk.

– Talán ezzel kellett volna kezdeni: még a harmadik fordulóban elérkezett a 300. NB I-es meccséhez. Belegondolt abba, milyen hosszú volt az út idáig?
– A hatszáz lelkes kis faluból, Nagyvelegről származom, a barátokkal a labda volt a mindenünk. Nem voltunk gazdagok, de a szüleimtől és a bátyámtól minden támogatást megkaptam, látták, mennyire fontos nekem a futball. Idővel Gárdonyba kerültem egy focisuliba, aztán 2006-ban Felcsútra az akadémia első osztályába, most pedig ott tartunk, hogy van olyan csapattársam, aki akkor vagy később született… Mindig kaptam konkurenciát, sok lemondással járt a megtett út, de talán a példám is mutatja, merni kell álmodni, s egészen kis településről is el lehet erre a szintre jutni. Jól hangzik, hogy már háromszáz élvonalbeli bajnoki van mögöttem, erre büszke lehetek, de megyek előre, van motivációm, gyarapítani akarom a meccsszámot. Gyorsan eltelt a sok év, mindig szívből játszottam, úgy érzem, megmutattam, akaraterővel, kitartással messzire lehet jutni.

– Ha valaki húsz évvel ezelőtt, az indulásnál azt mondja, ilyen magasságba jut, elhitte volna?
– Amikor az akadémiára kerültem, huszonhatan voltunk „koleszosok”, a futball szeretete vitt előre, mindig az adott napból próbáltam a legtöbbet kihozni. Nyáron, amikor szünet volt az iskolában, két edzés között lábteniszeztünk, este pedig „kapufáztunk”, szóval nem a telefont nyomkodtuk. A stadion mellett volt egy füves, valamint két műfüves pálya, a körülményeket össze sem lehet hasonlítani a mostanival. Nem volt sok-sok szakember körülöttünk, az edzőnk az apánk volt, ha fájt a bokánk, magunknak kötöttük be. Az első akadémiai osztályból én jutottam a legmagasabbra, de később a teljesség igénye nélkül jött Gyurcsó Ádám, Kleinheisler László, Spandler Csaba, Tóth Balázs, Sallai Roland, Gruber Zsombor és Markgráf Ákos, közülük többen is jelentős nemzetközi karriert futottak be, ami minősíti az ottani munkát. Később, tizenhét évesen Fehérváron már közel voltam az NB II-es csapathoz, a felnőttfutballhoz, emlékszem, mekkora boldogságot jelentett, amikor felmehettem az első kerethez edzeni. 

– 2018 nyarán válogatott labdarúgóként került a Puskás Akadémiához, azóta kétszer ezüstérmes, háromszor bronzérmes lett a csapattal. Volt realitása ezeknek a sikereknek?
– Az első év nem sikerült, csak az utolsó előtti fordulóban vált biztossá a bennmaradás, ám utána sorra jöttek a nyerő típusú játékosok, összeálltunk, és meglett az eredménye. Ezen az úton kell tovább menni, az edzői utasításokat betartva, a fiataloknak példát mutatva, annak a tudatában, hogy harmincnégy évesen is lehet fejlődni.

– Volt néhány súlyosabb sérülése: egyszer sem fordult meg a fejében, hogy feladja?
– Valamilyen szinten szerencsés vagyok, hiszen harmincéves korom előtt csak húzódásom, valamint egy bokaszalag-szakadásom volt, igaz, azóta két keresztszalag-szakadásom is. Miután az elsőből visszajöttem, a másik térdem sérült meg, de az ország talán legjobb rehabilitációs szakembere, Purger Szilárd mindig tartotta bennem a lelket, én pedig meg akartam mutatni, két ilyen súlyos sérülésből is van visszaút. Ha valaki nézi a játékomat, nem mondja meg, hogy volt két keresztszalag-szakadásom, és elmúltam harmincnégy éves!

– A kilencedik idényét kezdte Felcsúton, ám ez csak a második, amelyben nem Hornyák Zsolt a vezetőedző. Babó Leventével a kispadon jól kezdtek, négy forduló után kilenc pontjuk van: milyen eredmény jöhet ki ebből?
– Amikor sérült voltam, játszottam két meccset az NB III-ban, így tudom, Babó Levente edzőként mit képvisel. Nem mondok újat, egy edzőváltás után mindenki bizonyítani akar, bekerülni a csapatba, szóval mindenki beleállt a munkába. Jó a hangulat, amikor megnyerjük a mérkőzést a 98. percben, jó visszaigazolás, van értelme a kemény munkának. Persze még véletlenül sem lehet hurráhangulat, vasárnap sem a Magyar Kupát nyertük meg, hanem csak egy bajnokit, jön a következő, és ha nem tanulunk a hibáinkból, nagy pofont kaphatunk. Kiegyensúlyozott a mezőny, szinte mindig a napi forma dönt, törekednünk kell rá, hogy a legjobbunkat hozzuk.

– Szombaton a remekül rajtoló Vasas otthonában elégedett lenne egy ponttal?
– Sohasem szabad így nekivágni egy-egy mérkőzésnek, mert akkor jön a pofon. A Vasas nagyon masszív, jó futballt játszik, ráadásul van egy remek rúgótechnikájú játékosa, Urblík József, akit nem kell bemutatni Felcsúton. Muszáj a hibákat minimalizálni, kevés lehetőséget adni, és csapatként ott folytatni, ahol az előző héten abbahagytuk. A Vasas vállalja a támadófutballt, ezt mi is szeretjük, a nézők is, az a célunk, hogy szombat estére az ellenfelünknek is legyen veresége.