Az Újpest csodacseréje lett Gleofilo Vlijter

– Az elmúlt négy bajnokiján vagy betalált, vagy gólpasszal jelentkezett, pedig mindagyik alkalommal csereként lépett pályára. Mit gondol, eléggé megbecsülik Újpesten?
– Igen, egyre inkább érzem a bizalmat, megkapom azt a támogatást, amire szükségem van ahhoz, hogy a tudásom legjavát nyújtsam – felelte lapunknak a Honvéd elleni fővárosi rangadón is gólt szerző Gleofilo Vlijter. – Az előző évad, főleg az első fele, ahogy a csapatnak, nekem sem sikerült valami jól, a történteket megbeszéltük az idény közben érkező Szélesi Zoltánnal és Dárdai Pállal, és úgy érzem, az edző és a sportigazgató bizalmát is egyre inkább élvezem.

– Ehhez képest rendre csere. Vagy ez éppen annak köszönhető, hogy mindig hozzá tud tenni a csapat eredményességéhez, és az edzője nem akar rajta változtatni?
– Gondolom, taktikai húzás is, hogy a koncentrálni talán már kevésbé tudó csapatra „ráküldenek” a második félidőben. És mert egyelőre működik az elképzelés, miért változtassunk rajta? Szerintem az edzőnk is így gondolkodik, és egyet kell értenem vele. Ettől még minden meccsen kezdeni szeretnék, ahogyan a világ valamennyi futballistája. Akkor tudod megmutatni a valós tudásodat, ha minél több játékpercet töltesz a pályán, és ha azt érzed, hisznek benned. De csereként is ugyanannyira igyekszem a csapat hasznára lenni. Olyan típusú futballista vagyok, aki a semmiből is képes magának vagy a csapattársainak helyzetet teremteni.
 

– Újpesti meccseinek csak a harmadán kezdett. Emiatt sem csalódott?
– Nem, inkább motivációra lelek belőle. Többet várok magamtól, ahogy a klub szurkolói is. Ez az ország egyik legnagyobb klubja, jelentősek az elvárások, én pedig úgy próbálok ennek megfelelni, hogy minden meccsen góllal vagy gólpasszal tűnök ki.

– Az is mindegy, melyik poszton kell bizonyítania?
– Egész életemben csatár voltam. A futball persze folyamatosan változik, manapság a magas, erős centereket erőltetik, ez ugye, nem én vagyok, technikailag azonban felveszem a versenyt a konkurenciával. Szeretek elöl játszani, de valójában a négy támadóposzt mindegyikén bevethetnek, a két szélen és tízesként is. Mindig sok gólt rúgtam, gyerekként és a nemzeti együttesben is, a suriname-i válogatottnak én vagyok a mindenkori gólrekordere.

– A gyerekkorát a beszédes nevű Robinhoodban töltötte. Tudja, miért hívják így a klubot?
– Nem ismerem a névválasztás eredetét, azt tudom, hogy irodalmi hős a névadó, és hogy a gazdagoktól elkobozta a vagyonukat, hogy odaadja a szegényeknek. Suriname-ban két patinás nagy klub létezik, a Robinhood és a Transvaal, mindkettő a fővárost, Paramaribót képviseli. Olyanok, mint Magyarországon a Ferencváros és az Újpest. Édesapám is a Robinhoodban játszott, gólkirálya volt az egyesületnek, én vittem tovább az örökségét. Engem mindig is apu inspirált.

– Nem Ruud Gullit, Patrick Kluivert vagy Clarence Seedorf, a többi klasszissá váló suriname-i származású labdarúgó?
– Ez ennél bonyolultabb kérdés, mert természetesen nagy becsben tartjuk őket, felnézünk rájuk, de azért nem teljesen úgy, mint azokra a csillagokra, akiknek a játékán felnőttünk, mint Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi. De a válogatottnak is fontos a diaszpóra, a nemzeti csapatban tömegével játszanak olyanok, akik Európában születtek. Azért is tekintek büszkeséggel a válogatottságomra, mert sokakkal ellentétben nem Hollandiában nőttem fel, nem abban a fejlett akadémia rendszerben képeztek, hanem Suriname-ban, igaz, tizenöt éves koromban Jamaicába költöztem, hogy közelebb kerüljek az álmaim valóra váltásához.

– Édesapja nem tudta volna ebben odahaza segíteni?
– A szüleim tizenkét éves koromban elváltak, apu Belgiumban él, édesanyámra maradtunk öten, a két húgommal és a két öcsémmel.

– Hogyan tudta eltartani a családot?
– Nehezen… Tudom, milyen nélkülözni, amikor a mindennapi betevőért küzd a család. Anyu takarítónőként örült, ha száz eurónak megfelelő suriname-i dollárt összekapart egy hónapban.

– Biztosan százat akart mondani? Nem ezret?
– Százat, de jellemzően annyit sem keresett. Apu, amennyire tudott, támogatott minket, nekem pedig azóta is minden egyes pályára lépésemkor az lebeg a szemem előtt, hogy ezzel is segíteni tudom az édesanyámat, valamint a Hollandiában élő családomat, a feleségemet és a kisfiamat. Az egyik célom, hogy annyi pénzt keressek, amennyinek köszönhetően örökké a gondjukat viselhetem.

– A másik?
– Hogy az első hat liga valamelyikében futballozzak. Huszonhét vagyok, és nem tartok még ott, ahol szeretnék. Az egyik álmomat, hogy profivá váljak, már valóra váltottam, a másik, hogy a lehető legmagasabb szintre jussak, még várat magára.

– Ebben sokat tudna segíteni egy esetleges nemzetközi szereplés az Újpesttel.
– Tudom, hogy a klub az első négy hely valamelyikét célozta meg, és ehhez meg is van a keretünk. Látjuk, hogy az NB I-ben bárki megverhet bárkit, szóval annyira elöl szeretnénk végezni, amennyire csak tudunk. Szeretem, hogy Magyarországon ennyire profik a körülmények, remek az infrastruktúra, szeretek itt élni, ám azért, ha egyszer abbahagyom, a világ legjobb helyére költözöm: Suriname-ba. A feleségemnek ezt azért ne árulja el, ő lehet, a szíve szerint maradna Hollandiában.