Melbourne, Promontor utca – Bélteky Róbert Budafokon

– Hogyan kerül egy Ausztráliában élő sikeres üzletember tulajdonosként a budafoki Promontor utcai sporttelepre? Kicsit olyan ez, mintha egy Wall Streeten dolgozó csúcsbróker egyszer csak itt a piros, hol a pirost játszana a Blaha Lujza téren.
– Azért nem egészen – mondta az 53 esztendős Bélteky Róbert. – Mert valóban üzletember vagyok, de a futball legalább olyan fontos része az életemnek, mint a munka, a vállalkozás, a pénzszerzés. Magam is műveltem ezt a gyönyörű sportágat éveken át, és büszkén mondhatom, nem is ment rosszul. Tehetségesnek tartottak, szerepeltem az ausztrál korosztályos válogatottakban, játszottam a profi ligában, a melbourne-i magyar kolónia csapatában, és lőttem néhány nagyon fontos gólt. Itt van minden a fejemben, az emlékeimben. S a játék befejezése után Ausztráliában is belekóstoltam a klubvezetésbe, évekig egyik tulajdonosa voltam az élvonalban, azaz az A-League-ben szereplő Melbourne Victory csapatának.

– Jókora ugrás egy melbourne-i futballklub irányítói posztjától a budapesti huszonkettedik kerületig – s nem csupán kilométerben...
– Látom, Magyarországon furcsállják, hogy egy külföldi befektető fantáziát lát a magyar futballban, és pénzt áldoz rá.

– Nem csak furcsállják, gyanakodva figyelik. Mesélhetnék önnek ilyen-olyan ígéretes befektetőjelöltekről, akik idejöttek, fűt-fát ígértek, aztán ahelyett, hogy adtak, hoztak volna, elvittek magukkal mindent, labdát, pumpát, múltat, tradíciót, reményt. Például Tatabányán, abban az osztályban, amelyikben ön is szerepet vállalt.
– Ami a gyanakvást illeti, abban nekem is volt részem. Az egész úgy kezdődött, hogy a tizenhat esztendős fiam az interneten szörfözve rátalált a Puskás Akadémiára, amely évente megrendezi a Puskás-Suzuki-kupát Öcsi bácsi egykori csapatai részvételével. Ismeretlenül bejelentkeztünk Felcsútra, és nem sokkal később már arról egyeztettünk a helyi vezetőkkel, Jakab Jánossal és Szöllősi Györggyel, hogy mivel Puskás Ferenc Ausztráliában, Melbourne-ben is sikeres edző volt, innen is hozzunk csapatot a Suzuki-kupára. Így is történt, kétszer is jöttek ausztrál U17-esek az idén már tízéves tornára, a fiam pedig fél évig Puskás-akadémista lehetett, itt tanulta a sportágat és a magyar nyelvet, jól érezte magát Felcsúton. A kapcsolat megmaradt, amikor csak Magyarországra érkezem, találkozunk. Egyik alkalommal Jakab János felvetette, hogy álljak a budafoki klub mögé, karoljam fel, támogassam a patinás egyesületet.

– Ezek szerint rábeszélték.
– Nem kellett rábeszélni. Éreztem magamban annyi erőt és elszántságot, hogy belevágjak. Igazi kihívást láttam benne. Megkerestem a kerület vezetőit, és elmondtam nekik, hogy szeretném átvenni a budafoki futball irányítását. Csak néztek rám megdöbbenve, gyanakodva, hogy is mit kereshetek én itt valójában.

– És mit keres itt valójában?
– Sikerélményt. Amikor belevágtam, belevágtunk a munkába, első lépésként megegyeztünk az Újbuda vezetőivel a két klub fúziójáról, helyesebben az Újbuda beolvadt a Budafokba. Megteremtettük a minőségi munka feltételeit, és hosszú távú tervet dolgoztunk ki. Ez így száraznak tűnhet, de e mögött sok munka és rengeteg érzelem van. Mert a Budafok igazi család: Kapitány Sándor, Vizi Sándor, Dobesch Gyula szinte az egész életét itt töltötte, a mindene ez a klub. Hozzájuk csatlakoztunk Jakab Jánossal és Prukner Lászlóval. Jelenleg hat ponttal vezetjük az NB III Közép-csoportját, kerget minket a Szigetszentmiklós, de úgy érzem, jó esélyünk van, hogy elsőként csapjunk a célba.

– A keret már most másodosztályú színvonalúnak mondható, megannyi tapasztalt, NB I-et megjáró futballistával, valamint tehetséges fiatallal. Lehet, hogy nem illene megkérdezni, mégis megteszem: a fizetések is megközelítik az első osztályú klubokét?
– Nincs ebben semmi titok, tisztességes pénzt keresnek a játékosaink, az NB II-es átlagnak megfelelő fizetést. Terveink szerint a Budafok a másodosztály meghatározó klubjává válik. Hangulatos a sporttelepünk, ahová egyre többen járnak meccsre, és ahol igazi családi programot jelent a futball.

– Nem fordul meg a fejében, hogy újra NB I-es klubbá tegye a Budafokot, amely egyszer, az 1945–1946-os szezonban már szerepelt a legjobbak között?
– Nem baj az, ha az ember álmodozik...

– Egy sikeres, két lábbal a földön álló üzletembernek is szabad álmodoznia?
– Miért ne lenne szabad? Hangsúlyozom: más a munka, és más a futball. Olyan céget vezetek Melbourne-ben, amely négyszázötven parkolóházat üzemeltet Ausztráliában, Új-Zélandon és Malajziában. Most terjeszkedünk, ez ügyben jártam Londonban a közelmúltban, rengeteget ülök repülőn, hol itt vagyok, hol ott vagyok. De kérem, hogy azt írja le: bármennyit is utazom, mindig, mindenhol magyarnak érzem magam. Én már Melbourne-ben születtem, apám, aki a Dunakanyarban, Vác, Verőcemaros környékén élt, 1956-ban hagyta el az országot és került Ausztráliába. Szüleim 1974-ben jöttek vissza először, én akkor tízesztendős voltam, és sohasem felejtem el, anyám mennyire félt, folyton azt mondogatta: letartóztatnak, börtönbe csuknak minket a kommunisták. Aztán később már egyedül is jöttem, és amint hallja, jól beszélek magyarul. A gyerekeimről sajnos ez nem mondható el, a fiam igyekszik, de az újságíróként dolgozó huszonkét éves lányom már alig-alig beszéli a nyelvünket.

– Igaz, hogy tavaly nyáron ott volt a franciaországi labdarúgó Eb-n?
– Igen, a helyszínen szurkoltam végig az Ausztria és az Izland elleni meccsünket, és velem volt a szerb-román származású feleségem is, akivel csaknem huszonöt éve élünk együtt. Képzelje, piros-fehér-zöldre festette az arcát, és szenvedélyesen drukkolt a válogatottunknak.

– Fontos szerepe volt abban, hogy a közelmúltban szobrot állítottak Puskás Ferencnek Melbourne-ben. Találkozott is a legendával, amikor 1989 és 1991 között Melbourne-ben edzősködött?
– Sokszor láttam – egyszer egészen közelről –, de nem mertem odamenni hozzá, nem mertem megszólítani. Később aztán megismertem a feleségét, Erzsébet asszonyt, és úgy éreztem, egyszerűen muszáj emléket állítani Puskás Öcsinek Ausztráliában is.

– Cáfoljon meg, ha rosszul látom: az ausztrál futball visszaesett, és nem éli a legfényesebb időszakát mostanában.
– Sajnos ez igaz. Az ausztrál válogatott kétezerhatban feltűnést keltően szerepelt a németországi vébén, megannyi remek játékosa volt. Az volt az ausztrál aranycsapat, azok a labdarúgók egytől egyig jó nevű európai klubokban szerepeltek. Azóta sajnos változott a helyzet, mert bár kétezertízben és kétezertizennégyben is ott volt a válogatott a vébén, hiányoztak belőle a klasszisok. Jól jellemzi a színvonalat, hogy Sándor György és Vadócz Krisztián is igazi sztárnak számított, amikor az ausztrál bajnokságban szerepelt. Viszont nem lennénk igazságosak, ha nem mondanánk el, mekkora élményt jelentett az ausztrál labdarúgás híveinek – ne felejtse, ez csak a harmadik számú sportág az országban az ausztrál foci és a rögbi után –, hogy két éve megnyertük az Ázsia-bajnokságot, a szövetségi kapitány, a remek edző, Ange Postecoglou pedig Puskás egyik játékosa volt, aki mindig elmondja, hogy a legtöbbet Öcsi bácsitól tanult a fociról.

– A Magyar Kupa-sorozatban bravúrt bravúrra halmozott a Budafok, és bejutott a legjobb négy közé. Az április 26-i és május 17-i elődöntőben a Ferencváros lesz az ellenfele. A sorsolás után valóban örült annak, hogy a Fradit kapták?
– Örülök, mert az elődöntő sporttörténelmi esemény a klub és a kerület életében. Magam is fradista vagyok, felejthetetlen élmény lesz megmérkőzni a legendás Ferencvárossal. És ha a beszélgetésünk elején azt kérdezte, mit keresek melbourne-iként a Promontor utcában, itt a válaszom. Ilyen különleges élményt, ilyen örökké emlékezetes pillanatokat.