Emlékszem mindenre, Jóska!

Emlékszem mindenre, Jóska!

Itt van az orromban a kakasherepörkölt illata, látom magam előtt a gömbölyded idomokkal megáldott, falatnyi bugyiban táncoló ukrán lányokat, hallom a közönség moraját, és előttem van az is, ahogy nevetsz.

Ahogy kineveted a világot.

A világot és a szabályokat.

Itt van előttem minden, Jóska. A stadion látványa ott a puszta közepén, az odaigyekvő nézők hosszú, tömött sora, a Fradi és az Újpest vendégjátéka, amely megmozgatta, lázba hozta a környékbelieket. S még most is látom az otromba nagy lakatot, a fűvel, gyommal benőtt széksorokat, az enyészetté vált futballt. S itt van előttem az arcod, Jóska, a viaszfehér, kétségbeesett, szomorú arcod, ahogy magyarázol, mondod a magadét a kecskeméti börtönben, és én jegyzetelek, mintha a leírt szavakkal, a formába öntött mondatokkal segíthettem volna rajtad. Vajon hogyan emlékszik majd rád az utókor tíz, vagy húsz év múlva? Okos, fehérgalléros bűnözőként, avagy leleményes, tőrbecsalt, meghurcolt üzletemberként beszélnek rólad. Mert mindenkinek volt véleménye az életedről. Irigyeltek, elismertek, kinevettek. S azt gondolták, az egyszeri juhászból őrgróf lett, nagyságos úr. Pedig te, Jóska a nagy-nagy urizálás közepette is kisember maradtál, s nemcsak a centiméterek miatt. Kevesen ismertek igazán. Talán a börtönőrök a legjobban, akik nap mint nap láthattak. Talán ők tudták pontosan, milyen is valójában Stadler József. Te voltál az áldozat és te voltál a tettes egy személyben.

Élhettél volna még, Jóska. De a különleges életút különleges véget ért. A szélütés épp akkor ért, amikor a rólad szóló könyvet dedikáltad egy kocsmában, s talán az lehetett az utolsó kép a fejedben, amikor ülsz, magyarázol, anekdotázol és kérdéseket keresel, hogy mi, hogyan és miért történt. A mentő robogott veled a dunaújvárosi kórházba, de ott már tisztes távolban voltál a valóságtól, az enkefalográf megmutatta a bajt.

Emlékszem mindenre, Jóska.

Emlékszem az első nyilatkozatodra, emlékszem az első kapavágásra a stadionnál, Akasztón, a semmi közepén. Emlékszem az első gólra, emlékszem az önbizalmadra. Azt gondoltad, a világ immár a lábaid előtt hever, rengeteg pénzt keresel, és a pénz egyben hatalmat ad, érdekbarátságokat hoz, biztonságot nyújt. Tévedtél, Jóska. Túlságosan hittél az emberekben, az elvtársak cserbenhagytak, ahogy többször is nyilatkoztad, hiába tettél ennek is, annak is, amannak is a zsebébe milliókat, amikor bajba kerültél, mert úgy gondoltad, te alakítod a játékszabályokat – már elfordultak tőled. Emlékszem a színes nyakkendőidre, a mályvaszínű, okkersárga és műtőszöld zakóidra, a csinos szőke feleségedre, Marira és az édesanyád könnyeire. Ez mind-mind hozzád tartozott. Egy zaklatott életút állomásai.

A futballtársadalom hálás lehet neked.

Messze megelőzted a korodat, mert modern stadiont építtettél. Pedig a ki tudja milyen trükkökkel, fondorlatokkal, vagy egyszerűen csak tehetséggel megszerzett vagyonodból vehettél volna bármit, létesíthettél volna kenguruparkot, építhettél volna űrállomást, vagy luxus nudistatelepet.

Élhettél volna még, Jóska.

A megannyi betegség, gyomorbaj, lelki trauma és bezártság ellenére is olyan vad élni vágyás dolgozott benned, amellyel megleptél mindenkit. Alighogy kiszabadultál a börtönből, már a szerelmet kerested, kutattad, hajszoltad, s folyamatosan azon járt az eszed, hogy lehetne megmenteni, újra használatba helyezni az akasztói stadiont. Bármit is mondanak rád, bármit is tettél, ami törvénybe ütköző, a neved igenis ott lesz a magyar futball nagykönyvében, csapattulajdonosként, stadionépítőként.

S nekem, nekünk ez maradt meg belőled.

S az már csak neked lehet fontos, hogy a mennyország vagy a pokol vár rád.