Mérkőzés félhomályban – kupameccsen a vak zongoristával

Helle Maximilian sohasem járt még futballmérkőzésen. Távolmaradása független attól, hogy nem lát, mint mondja, egyszerűen nem érdekelte a sportág.

Születésekor oxigénhiány lépett fel, a vizuális világ számára kezdettől fogva ismeretlen, egyedül jobb szemével érzékel némi fényt. Meg tudja állapítani például, hogy süt-e a nap vagy borult az idő.

Talán azt is, hogy ezen a késő délelőtti órán a februári szikrázó nap fehér sugarai szűrődnek be ablaka függönyén, a nyalábok megvilágítják arcát, miközben leül elektronikus zongorájához, hogy egy régi Karády Katalin-sláger dallamaival hangoljon közös délutáni programunkra: a Dorog–III. Kerület Magyar Kupa-nyolcaddöntőre.

A választás nem véletlen – sem Dorog, sem Karády.

A manapság már önállóan, egy ódon terézvárosi bérház második emeletén élő 26 éves fiatalember tinédzserként évekig ingázott családja piliscsabai otthonából fővárosi iskoláiba, és a 10-es út mentén időnként elsodorta az élet az ellenkező irányba is. Dorog neve régi emlékeket csal elő képzeletében, többek között egy gyermekkorból derengő Demjén-koncert hangulatáét – a bányászváros neki némi túlzással hazai pálya.

De hogy kerül a kupameccs felvezetésébe a világhírű magyar sanzonénekesnő? A válasz Maxi olvasatában szinte kézenfekvő: hamvadó cigarettavég, éledező futballparázs. „A budapesti kávéházi kultúra és a magyar irodalom kedvelőjeként engem az izgat leginkább a futballban, hogy mi lehetett az az élmény, az a hatás, amely a pályákon megihlette a huszadik század első felének íróit. Ami írásra sarkallta a nagy kávéházba járók közül például Krúdy Gyulát, Márai Sándort vagy Karinthy Frigyest. Ennek jegyében választottam a jellegében ideillő Karády-számot, bár előzetesen meghallgattam a III. Kerület és a Dorogi FC indulóját, és a dorogi dallam még tetszett is.”

NAGYAPA MECCSEI, VAJAS PIRÍTÓSSAL

Az ösztönösen könnyed zongorajátékot figyelve az ember elhiszi, a természet tényleg döntetlenre játszik: ha szeszélye folytán valakit megfoszt valamely érzékétől, bőségesen kárpótolja más képességei terén, megajándékozva az épek között ismeretlen tehetséggel. Maxinak szeme világa nincsen, ellenben a hang és zene birodalmában olyan gazdag és csodálatos világ az övé, amilyenről a látóknak csak sejtelmük lehet. Sokat köszönhet az őt a zongora mellett már háromévesen pallérozó Gulyás Emi néninek, a pótapjaként tisztelt Magyar Csaba vak zongoristának, de a legtöbbet talán saját nagymamájának, Évának.

„Nagyikám nem tudott zongorázni, de leült mellém, és hallgatta, ahogy kisgyerekként játszom neki. Jártam vele koncertre, színházba, belém oltotta a zene szeretetét. Megtanulta a kedvemért a Braille-írást, sokat olvastunk fel egymásnak, a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat, a Tüskevárt, sőt írt nekem külön mesekönyvet. A futballról egyetlen személyes élményem van: ülök nagyapám mellett, ő nézi a tévében a meccset, időnként felháborodik, oda-odakiált valamit, egyébként csak zúg a készülékből a stadion hangmasszája, én meg eszem a vajas pirítóst.”

Autózunk a dorogi pálya felé, Maxi mesteri ügyességgel bonyolítja levelezését telefonján, a beérkező üzeneteket fülére mondja a gép, a sajátjait villámgyorsan „zongorázza” be a hatpontos kijelző segítségével. Az út szélén lovak legelésznek – el is mesélem neki –, aztán a rádiós élményekre terelődik a szó. „Idősebbek elbeszéléseiből tudom, régebben sok vak csinálta, hogy kiment a Népstadionba a zsebrádiójával, és miközben a pályán zajlott a játék, élőben hallgatta a közvetítést. Én is élveztem a körkapcsolást és más sportműsorokat, Molnár Dániel hangját szerettem, kedvelem Gulyás Lászlót, Török László is nagy kedvencem, Novotny Zoltán zseniális. Pluhár István felvételeit örömmel kerestem elő, Szepesi György közvetítéseiről pedig nem kell külön beszélni, a beleélés mestere volt.”

KRÚDY ÉS KARINTHY TRIBÜNJÉT KERESVE

Leparkolunk a Buzánszky Jenő Stadion oldalában, előttünk a pálya betonkerítése, mögöttünk a Zsigmondy lakótelep egyenházai, segítek kiszállni, tessék, itt a karom. Jobbra tőlünk a bejárat, egy mellényes rendező a jegyeket ellenőrzi, a bódénál két rendőr beszélget, kisebb csoportokban közelednek a szurkolók, néhány öregúr sörrel a kezében vitatkozik. A felkészültebbek üléspárnát szorítanak a hónuk alatt, a mellettünk énekelgető óbudai drukker nyakában csapatsál, szájából cigaretta lóg. Itt következik egy kisebb lépcső felfelé, vigyázni kell, aztán egyenletes a terep, most érünk a főtribün mellé, klasszikus, faszerkezetes, régi időket idéző építmény, érdemes megsimítani az oszlopot, sok évtizedet megélt, kitartóan tűrő, kopott anyag. Hogy harapni kellene valamit? Oké, belefér, még van 13 perc kezdésig. Várjunk, itt egy biztonsági ember. „Elnézést, merre találjuk a büfét? Köszönjük, nem szükséges, elsétálunk oda.” A lelátó előtt haladunk el éppen, jobbra tőlünk alacsony vaskerítésen túl salakos futópálya, mögötte már az oldalvonal, a labdapuffanások árulkodóak, melegítenek a csapatok, most valaki eltalálta a reklámtáblát, ez volt a nagy csattanás. Itt vagyunk a pozdorjalemezekből összerakott büfénél, küszöb után egy lépcsőfok felfelé, hát igen, ilyen a meccs előtti zsongás egy pálya melletti söntésben, keressük csak meg a pultot, már látom, ott lesz balra, ahol a legsűrűbb a tömeg és a zaj. Hogy mi a kínálat? Úgy látom, előre megkent szalámis és sonkás szendvicseket árulnak, viszonylag nagyok, jól is néznek ki, van bennük anyag bőven. Akkor szalámisat? „Kezicsókolom! Két szalámis szendvicset és két vizet kérnénk.” Meg tudod fogni a vized? A szendvicsedet átveszem, a másik kezeddel karolj belém, siessünk kifelé, mert ahogy hallom, már játsszák a dorogi indulót. A falakon mellettünk a dorogi futballtörténelem hősi pillanatai, az 1928-as bajnokcsapat fotója, a harmincas évek kerületi győzteseié, a ma is álló, „százéves” díszkapué, és persze Grosics, Buzánszky mindenütt, kijjebb sörreklámok – nem, azok már mai hirdetések –, vigyázz, most lépcső lefelé.

„Előfordul olyan, hogy valakik az életben barátok, de más csapatban játszanak?” – gondolkodik el Maxi, miközben elfoglaljuk helyünket a tribünön. Az emberi viszonyok, az átigazolások lélektana izgatja, különösnek találja, hogy valaki képes korábbi csapata ellen futballozni – a háttérben a dorogi, majd az óbudai csatakiáltás visszhangzik –, de a kezdés előtti rituálék, a pénzfeldobás és a térfélválasztás részletei is felkeltik kíváncsiságát. Igyekszem kommentálni neki a pályán zajló eseményeket, a szövődő dorogi támadásokat, a rivális táborok szemközti lelátón kibontakozó szóváltását, a III. Kerület korai tizenegyesgólját, de a társalgás újra és újra visszakanyarodik az irodalomhoz, a régi idők focijához, a Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond által megidézett futballmiliőhöz. Harapjuk a dorogi szalámis zsemlét, és Maxi azon tűnődik, vajon mit ehettek az emberek a stadionokban egy évszázaddal ezelőtt, volt-e kioszk, sütöde, kolbászárus, akármi.

„Nem lehet, hogy az írók csevegni mentek ki a meccsre? Kitaglalni a közéleti eseményeket, megvitatni a napi sajtót, élvezni a társasági életet?” – veti fel beszélgetésünk közben, és a mérkőzésélmény közösségi vonatkozásairól szóba kerül, hogy kilencven percet kiszakítani a daráló mindennapokból a mai agyonhajtott embernek valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot jelent, mint a technikai vívmányok stresszétől mentesen, ráérősen, saját léptékük szerint élő, napjaikat füstös kávéházak, zegzugos városi utcák és hangos futballpályák bűvkörében töltő felmenőknek a két világháború között.

„ÁTJÖN A FÍLING,MAGÁVAL RAGAD”

Közben a Dorog látványosabbnál látványosabb gólokkal fordít, a szünetre már 3–1-re vezet (Maxi valódi érdeklődéssel hallgatja ügyetlen gólleírásaimat), a bokák összeverődése, a dorogi tábor felhorkanása, a hirtelen emelkedő zajszint rendre magyarázatot igényel. A legkülönösebb jelenség azonban a fémes csattogás, amely a kirúgáshoz készülődő kapus műveletét kíséri, a sártalanítási módszer, a kapufához vert cipőtalp és a stoplik szerepe őszinte elismeréssel tölti el Maxit. Csodálkozva hallja, amint a hangosbemondó közli, lemegy a pályáról Rajczi Péter. Nem mintha Rajczi neve sokat mondana neki – saját bevallása szerint a maiak közül csak Dzsudzsákról, Bödéről és Szalai Ádámról hallott –, hanem furcsállja a helyzetet, hogy valakinek el kell hagynia a játékteret, csak azért, mert az edzője így dönt. Az utolsó percekben fokozódik az izgalom, nő a feszültség a levegőben, Maxival sem az irodalomról beszélgetünk már, teljes mértékben leköti, mi lehet a pályáról hallatszó puffanások, kiáltások, csattanások megfejtése. „Átjön a fíling, rá lehet erre érezni, egy idő után magával ragadja az embert” – összegez a 4–1-es dorogi győzelem után, hazafelé az autóban pedig már azt kérdezgeti, miként lehet a nyári budapesti Eb-meccsek látássérülteknek fenntartott, speciális kommentárral kínált helyeire belépőt szerezni.

Bekísérem a lakására, elköszönök tőle, kifelé menet leoltom a lámpát. Még este felhívom egy hiányzó adat miatt, a telefont lelkes hangon veszi fel: „Figyelj, nekem most kezdenek leülepedni a friss élmények. Ez a délután baromi jó volt, komolyan mondom, ilyet csinálhatnánk máskor is!”