NB II: klubikon a DVSC stábjában – Dombi Tibor

Sokáig úgy gondolta, hogy nem lesz edző, mígnem 35 éves kora körül már elgondolkodott azon, hogyan maradhatna a labdarúgás közelében, ezért el is végezte a B-licences tanfolyamot, de még mindig nem volt biztos a dolgában. Aztán negyven körül egyre inkább felfogta, hogy hamarosan véget ér az aktív futballozás időszaka, és megerősödött benne a gondolat is, hogy nem akar elszakadni a labdarúgástól. Dombi Tibor a profi pályafutása után kezdetnek hat évig dolgozott az utánpótlásban, a Debreceni Labdarúgó Akadémián, úgy, hogy az első két idényben még játszott is a második csapatban. Ekkor még futballistaszemmel látta a részleteket, a következő négy évben aztán már csak edzősködött. S mint mondja, ez a vegyes „halmazállapot” nem is rossz, mert fejben már edző, de tud a futballisták fejével gondolkodni, hiszen lélekben mindig is futballista marad.

A labdarúgás is sokat változott azóta, hogy Dombi Tibor 1991-ben bemutatkozott a Debreceni VSC felnőttcsapatában. Akkoriban legfeljebb egy pályaedző segítette a vezetőedző munkáját, a kapusokkal foglakozó szakember már „extrának” számított.

„Nincsenek vezetőedzői ambícióim, mert nincs meg bennem az a karakter, ami ehhez a pozícióhoz feltétlenül szükséges – mondta a 35-szörös válogatott egykori szélső.  –    A vezetőedzőnek nem kell mindenhez értenie, csak mindenről tudnia, és neki kell meghoznia a végső döntést. A legfontosabb, hogy jó stratéga legyen, tudjon kommunikálni a játékosokkal és legyen jó stábja. A világfutballban egyre inkább az a trend, hogy korábbi karakteres labdarúgók legyenek az edzők, olyanok, akik a pályán is vezérek voltak. A vezetőedző kontrollálja az egész munkát, meghallgat mindenkit a stábból és a végén meghozza a döntést. Már játékosként is tudtam például, hogy Tobéból, azaz Sándor Tamásból jó edző lesz, mert a pályán is vezér volt. Bennem nem volt meg ez a habitus. Amikor Tamás elment Torinóba, én lettem a csapatkapitány, de négy meccs után azt mondtam, ez nem az én világom, ez nem én vagyok, valami hiányzik belőlem, hogy jó kapitány legyek. Ekkor vette át Pető Zoltán a karszalagot tőlem. Az edzői stábban viszont megtalálom a helyemet, a feladatomat, próbálom észrevenni, melyik játékosnak miben tudok segíteni. Sokszor apróságokról van szó, de a lényeg épp a részletekben rejlik. Engem mindig is érdekeltek az emberi kapcsolatok, sokszor szeretek beszélgetni és nem csak a fociról, érdekel, ki, mit, miért csinál. A szakmai stáb is attól jó, ha a tagok kiegészítik egymást, ettől lesz az egész csapat erősebb.”

Dombi Tibor egykori csapattársa, Szatmári Csaba mellett kezdte el az edzősködést a Debreceni Labdarúgó Akadémián, aztán a 2019–2020-as NB I-es küzdelmek hajrájában kinevezett Kondás Elemér – aki szintén volt csapattársa és edzője is – kérte fel egyik segítőjének, majd a Huszti Szabolcs, Toldi Gábor duó érkezése után is a szakmai stáb tagja maradt. Időközben megváltozott a csapatot irányító gazdasági társaság tulajdonosi köre

„Játékosként is sok edzővel dolgoztam, és mindenkitől tanultam valamit, legyen az jó vagy rossz      – folytatta Dombi Tibor.  –    Ha az ember befogadó, mindenből tud profitálni, mindenkitől el tud lesni valamit. Az akadémián Szatmári Csaba mellett kezdtem el dolgozni, együtt húztunk le hat évet. Amikor Kondás Elemért kétezerhúsz júniusában kinevezték az első csapat élére megkeresett engem. Abszolút korrekt volt, azt is elmondta, hogy nem én voltam az első számú jelöltje, ám még így is örültem, hogy gondolt rám. Ahogy ezt akkor is elmondtam, nekem ez volt az »álommeló«! Hat meccs volt hátra az NB I-es idényből, s bár a mérlegünk nem volt rossz, kiestünk, és ez nagyon fájt, viszont fontos volt nekem, hogy az új tulajdonosi kör is bízott bennem. Később, februárban rosszul éltem meg az edzőváltást, de jólesett, hogy folytathattam a munkát, arra gondoltam, hogy még jobban meg kell becsülnöm magam. Huszti Szabolcsot ellenfélként ismertem, egy csapatban nem játszottunk. Nekem garancia, hogy lejátszott több mint egy évtizedet külföldön, megfordult a Bundesligában, a francia és az orosz bajnokságban. Bár még keveset dolgoztunk együtt, de szerintem benne megvan a karakter, amire szükség van, s ugyanúgy gondolkodik a labdarúgásról, ahogy én, s ahogy az egykori profi futballisták többsége. Idő kell a szakmai stáb összecsiszolódásához, de kezd kialakulni az összhang. A legfontosabb a visszajutás az első osztályba, remélem, minél hamarabb célba érünk. Most volt három hét a készülődésre, aztán jön a hajrá, szerda-vasárnap ritmusban, ami nem lesz egyszerű.”

Az asszisztensedző játékosként ott volt a debreceni futball legnagyobb sikereinél, tagja volt a DVSC mind a hét bajnokcsapatának – vajon klubikonként milyen Lokit szeretne látni?

„A sportban természetesen a győzelem minősít, de nem biztos, hogy mindig csak ez számít  – mondta az egykori villámgyors szélső. –    Mostanában többször elgondolkodtam azon, hogy mi hagy nyomot a lelkekben, mi marad meg örök emlékként a labdarúgást szerető emberekben. A debreceni szurkolók közül akad, akinek az ötvenes-hatvanas évek Lokija, másnak a hetvenkilences, másodosztályból feljutó csapat a kedvence. Van, akinek az első kupagyőztes együttes, az első bajnokcsapat, vagy a BL-be jutó együttes áll a legközelebb a szívéhez. Akadtak olyan sikerek, amelyek megmaradtak mindenkiben, s olyanok is, amelyek feledésbe merültek. A győzelmek mellett fontos, hogy legyen fiatal, helyi kötődésű játékosokra épülő csapat, amely olyan meccseket játszik, amelyekre évek múltán is emlékeznek az emberek!”