Tardona, Dédestapolcsány, Nagyvisnyó – mesebeli településnevek és kedves, eldugott falvak jönnek sorra szembe, miközben a Bükk kacskaringós erdei útjain autózom éppen az ország legszebb futballpályája felé. Már ha hihetek a Nemzeti Sport olvasóinak, én ugyanis még életemben nem jártam a bélapátfalvai futballcsapat sporttelepén, sőt talán Bélapátfalván sem, legfeljebb átutazóban, mint sok más hasonló budapesti turistasznob, természetesen Szilvásvárad felé.
Utcahosszal nyerte meg olvasóinknál a legszebb megyei pályák versenyét a bélapátfalvai, olvashatjuk ki a Nemzeti Sport Facebook-oldalán futó voksolás végeredményéből. (A feltüntetett pályák az olvasói felhívás során beküldött fotókból előzetes zsűrizéssel kiválasztott helyszínek.) | |
1. Bélapátfalva | 4706 szavazat |
2. Fonyód | 2269 szavazat |
3. Füzér | 1648 szavazat |
4. Bükkszentkereszt | 1474 szavazat |
5. Révfülöp | 1258 szavazat |
6. Pilisszántó | 1065 szavazat |
7. Iregszemcse | 963 szavazat |
8. Sárisáp | 770 szavazat |
9. Harta | 758 szavazat |
10. Biatorbágy | 633 szavazat |
11. Vaja | 613 szavazat |
12. Mecsér | 584 szavazat |
13. Diósjenő | 555 szavazat |
14. Istenmezeje | 450 szavazat |
15. Pilisszentkereszt | 445 szavazat |
16. Botfa | 385 szavazat |
17. Velence | 382 szavazat |
18. Epöl | 352 szavazat |
19. Nógrád | 191 szavazat |
20. Szőlősgyörök | 179 szavazat |
Ez azonban az az eset, amikor nem az olvasónak kell az újságíróra hagyatkoznia, hanem fordítva, én pedig a beküldött pályafotó alapján készséggel bízom a többség ízlésében, amely az augusztusban indított, „Keressük a megyei bajnokságok legszebb pályáját!” felhívásunkra beküldött javaslatok alapján éppen a Heves megyei I. osztályban szereplő Bélkő SE meccshelyszínét ítélte a legkülönlegesebbnek. Persze személye válogatja, ki mit ítél szépnek, különlegesnek, ráadásul ebben a versenyben legalább annyi múlott a versenybe dobott fotó készítőjén, mint a pálya mégoly páratlan fekvésén, egyedülálló környezetén. Magasodhat romantikus lovagvár, elterülhet pipacsos mező, tündökölhet kéklő tótükör az oldalvonal mögött, a beállítás mindent képes elrontani, egy légifelvétel viszont a kietlen pusztaságban fekvő legegyszerűbb pályát is szemet gyönyörködtetővé varázsolja a madártávlati nézőpont nyújtotta látványnak köszönhetően. Ki tudja például, ha Magyarország legmagasabban fekvő „aktív” pályájáról, a két hegy közé bevésett bükkszentkeresztiről szerencsésebb helyről készül a pályázatra beadott kép, megőrizte volna-e magabiztos elsőségét a szépségversenyben Bélapátfalva?
Amíg a sors nagy igazságtalanságain tűnődöm, azon kapom magam, hogy észrevétlenül túlhajtottam a keresett sporttelepen, pedig előzőleg azt az útmutatást kaptam, hogy a főúton haladva nem lehet eltéveszteni, hiszen a pálya szinte közvetlenül mellette terül el. Csakhogy a sportpálya az út túloldalán fekszik, legalábbis a nagy hegyvonulat felől nézve, az én figyelmemet pedig teljesen lekötötte a Bélkő igéző látványa, balra bámulva simán elhúztam a jobbra eső pálya mellett. Hát, igen: valószínűleg erről a szirénhatásról beszélt Bársony Dániel, a Bélkő SE elnöke, amikor előzetes egyeztetésünk során elbüszkélkedett vele, a pályájukra először érkező ellenfelek rendszeresen úgy kezdik bélapátfalvi látogatásukat, hogy a pályán lőnek egy-két szelfit, háttérben a tájat kopár sziklagödrével méltóságteljesen uraló Bélkővel.
„A homlokát ráncoló hegy” – adott máig idézett jellemzést egy helybeli író-olvasó találkozón a jelenségről Szabó Magda, és megállapítása átvitt értelemben is találó: a hegy ugyanis nem ok nélkül ráncolja a homlokát. Valójában a hegynyúlvány korántsem lenne ennyire látványos, ha a bő évszázaddal ezelőtti képét mutatná, itt-ott kikandikáló sziklafelületekkel, kőszirtekkel, és nem a bányászati tevékenység áldozataként pózolna a nagyvilágnak sohasem gyógyuló torzulásával. A helyi cementgyártás 1910-től 2000-ig tartó kilencven éve alatt 19 475 000 tonna mészkövet fejtettek ki, a Bélkőbe vágott seb körülbelül hétmillió köbméteres, ennyi anyag hiányzik az eredeti hegyből.
A hétmillióból néhány köbméter még mindig megcsodálható odalent, betonkerítés formájában: az 1951 és 1953 között megépült mai futballpálya Sport utca felőli oldalán a hét évtizedes ősépítmény határolja a telket, az azóta az uszoda miatt megszüntetett régi salakos pályát szegélyező részen azonban már láthatólag újabbak, fehérebbek a betonlapok. És ha szó esik a bálapátfalvai futballuniverzum fenti árnyékvilágáról, beszéljünk az alvilágról, a felszín alatti rétegekről is, ahol egy 1951-ben nyitott mészüzem földje és a valamikori szénőrlő malom területéről kitermelt talaj adja a – szemre is némiképp – lejtő talapzatot a bélapátfalvi futballélethez. Már csak az öregek tudják, hogy a legelső pályát nem itt, hanem az egykori vásártéren, az úgynevezett Csűröskertben alakították ki, a mai Táncsis és Marx utca találkozásánál (nem tévedés, a helyiek kérésére Bélapátfalván az idők változásával is megmaradhatott a Marx Károly utca). Az ötvenes évekbeli költözés után a következő nagy fejlesztés a lelátó kiépítése volt a nyolcvanas években, onnantól kezdve az infrastrukturális háttér is adva volt ahhoz, hogy a Beel nemzetség ősi települése a helyi ciszterci apátság mellett egy-egy szikrázó meccsen az anyádságnak is otthona legyen.
Ezen a napon azonban béke honol a pályán és a tribünre ritkásan kitelepülő nép körében, az ellenfél Maklár, középházi rangadónak is mondhatjuk a Heves megyei bajnokit. A hazai együttes vezére a már említett Bársony Dániel, több szerepkörben is: egyrészt ő a Bélkő SE csapatkapitánya, másrészt az egyesület elnöke, harmadrészt pedig – és talán ez a legfontosabb – a bélapátfalvai futballprogram szellemi atyja. Itt rögtön két kifejezés is magyarázatra szorul: egyrészt 34 éves fiatalemberről szólva szellemi atya helyett mondhatunk akár ifjú forradalmárt is, másrészt hiába a szépen megírt klubkézikönyv, a futballprogramon nem íróasztal fölött kiizzadt, vaskos iratcsomót kell érteni. A program nagyon leegyszerűsítve ennyit takar: helyiekre és fiatalokra építeni, áldozatok árán is! A felnőttcsapat átlagéletkora 21-22 év, szinte kivétel nélkül bélapátfalvaiak vagy környékbeliek szerepelnek itt, a 3000 lakosú település iskolás korosztályából merítő, teljes kapacitással dübörgő helyi utánpótlás-nevelés biztosítja a folyamatos feltöltést. Jelenleg 170 kiadott versenyengedéllyel működik az egyesület, amelynek 20–25 millió forintos éves működési költségét körülbelül tíz százalékban Bélapátfalva önkormányzata fedezi, a pénz döntő többségét taotámogatásból szerzik.
Aki ismeri a hátország viszonyait, annak aligha kell ecsetelni, hogy a futballklubok anyagi megerősödésének folyományaként a megyei osztályokban – az első osztályban szinte minden megyében, a másodikban sok helyen, de néhol még a harmadikban is – kialakult egyfajta fizetési verseny az egyesületek között, a játékosok döntéseit, klubváltását, távozását, maradását, illetve már a szereplését is számos esetben az anyagi érdekek határozzák meg. Kimondva-kimondatlanul (inkább kimondatlanul) fizetős lett a megyei futball, és a piaci verseny hatása alól még az olyan lokálpatrióta szellemű egyesületek sem vonhatják ki magukat, amilyen a bélapátfalvai. Igaz, itt a korábbi 1000 forintos alkalmankénti edzéspénzt már sikerült kiküszöbölni, a teljesítményarányosan kiosztott féléves prémium azonban a helyi kötődésen túl is fontos ösztönző a fiataloknak.
„A Bélkő nemcsak a Bükk-fennsíkot határoló »kövek vonulatának« egyik legértékesebb tagja, hanem egyben hazánk egyik legkülönlegesebb élővilágot rejtő hegye is. A minden oldalról nyitott, környezete fölé több mint 500 méter relatív szintkülönbséggel mintegy bástyaként emelkedik ki Bélapátfalva mellett, attól mintegy másfél kilométerre délkeleti irányban.” Még vagy fél óra hátravan a meccskezdésig, üvölt a pályán a bemelegítő zene, a háttérben amatőr raliverseny rakétahangjai zúgnak. A lelátón ülve Bársony Béla helytörténeti kutató próbálja áttörni a zajfüggönyt, középső triászban keletkezett fennsíki mészről, lovag Wessely Károly bécsi tanácsos 1908-as cementgyáralapításáról beszél, majd az egyszerűség kedvéért átadja gépelt leírását a környékről – rögtön az elején a település fölött magasodó sziklás képződmény, a Bélkő fent idézett ismertetőjével. Aztán előhúz táskájából egy füzetet, nekidurálja magát, és az eldugult zajcsatornát kíméletlenül áttörve olvasni kezdi az Eger napilap 1930. június 22-én megjelent tudósítását, amely az előzményekre utaló cikkrészletével sejteti, alighanem már az 1930-as egyesületalapítás előtt is futballoztak Bélapátfalván: „Úrnapján a Bélapátfalvai Ifjúsági Sport Egyesület revánsmérkőzést játszott Borsodnádasdon az Ifjúsági Sport Club csapata ellen. Azt a saját pályáján ismételten megverte 3:2 arányban. A játék heve egyébként annyira elragadta a győzelmüket biztosra vevő borsodnádasdi közönséget, hogy a második félidő vége felé fenyegető magatartással berohantak a pályára és csak egy-két komoly úr erélyes közbelépésének köszönhető, hogy a mérkőzés botrányba nem fúlt. Miután a hangulat oly puskaporos volt, hogy a mérkőzés folytatása egyáltalán nem volt tanácsos, ezt megszakították és így a mérkőzés a rendes idő letelte előtt néhány perccel ért véget.” |
„Brandet építünk a bélapátfalvai futballban, a mi csapatunkról mindenki tudja, hogy összetartó, baráti társaság, és alólunk emiatt nem is olyan könnyű kirúgni a széket – mondja Bársony Dániel. – Ha el is visznek tőlünk három-négy játékost, könnyen tudjuk őket pótolni, a 38 helyi általános iskolai osztály pedig az utánpótlásnak ad szinte korlátlan lehetőséget. A Bélkő nevet a javaslatomra vette fel az egyesület, úgy szoktam mondani, nekünk a hegy a főszponzorunk. Mi is csinálunk reklámot a turisták körében népszerű Bélkőnek, és az is minekünk. A pályánk gyönyörű, nagyon szeretek itt játszani, még akkor is, ha mi már nyilván nem fotózkodunk vele, mint az idegenek. Személyes szálak kötnek hozzá, itt játszottam először a felnőttcsapatban, még a 2005–2006-os idényben, és első gólomat is itt szereztem Novaj ellen. A legnagyobb élmény a megyei másodosztály megnyerése volt 2017-ben, pontosabban a körülményei: az utolsó fordulóban mi Szihalom ellen nyertünk itthon 18–0-ra, és az aranyéremhez arra volt szükség, hogy Egerszólát ne nyerjen Mátraballán. Egyszerre kezdtünk, de a mi meccsünknek hamarabb lett vége, így a lefújás után a pályán összekapaszkodva hallgattuk Mátraballáról tudósító barátunk telefonos élő beszámolóját a földre tett készülékből. A szólátiak 2–2-nél tizenegyest rontottak, ott maradt a döntetlen, itt kezdődhetett az ünneplés.”
Szokott helyéről, az öltözőépület előtti korlátnak támaszkodva nézi a meccset Bárdos Zsolt, aki nélkül nem lenne teljes bélapátfalvai futballriportunk. A Bélkő SE sem hazai, sem idegenbeli meccset nem kezd el nélküle. Nehéz meghatározni a szerepét, hivatalos funkciója nincsen ugyanis az 56 éves vízmérnöknek, mégis talán a helyi futball fő alakja. Szurkolónál, mecénásnál több, egyesek a csapat lelkiismeretének nevezik, és talán ez a legpontosabb kifejezés. Még csak futballrajongónak sem mondhatjuk, hiszen hiába gondolják sokan így a településen, a tévében nem néz meccset, nem is szereti a labdarúgást. Pontosabban nem a labdarúgást szereti, hanem a bélapátfalvai csapatot. A rendkívüli kötődést édesapjától örökölte, egyik pillanatról a másikra: miután Bárdos Alfonz, a csapat leghűségesebb drukkere, a meccsekre mindig elsőként, másfél órával kezdés előtt érkező, a pálya környékén fogalomnak számító, azóta rendhagyó sportszerűségi díjat ihlető édesapa tíz éve elhunyt, Bárdos Zsolt átvette a helyét, a legszorosabb értelemben. Addig nem járt ki meccsre, a gyász első hetében azonban valami belső késztetéstől vezérelve elindult a pálya felé, és azóta minden héten elindul, megveszi jegyét a bejáratnál (és egyet elhunyt édesapjának is), áll a korlátnak támaszkodva, csendes bölcsességével figyel, értékel vagy hallgat, mint az élő lelkiismeret.
Ezen a szombaton például jobb hallgatni, az iskolában testnevelőként dolgozó tréner, Horváth Tamás tanár úr csapata ugyanis 5–0-s vereségbe szaladt bele Maklár ellen. Mondja is a végén Marika néni, a szertáros, hogy ez bizony katasztrófa, mire az egyébként tűzoltóként dolgozó pályagondnok, Kiss Olivér hivatalból vág vissza, magára mutatva: „Nem, Marika néni, ez katasztrófavédelem!”
A kilencvenes évekbeli olasz válogatottas pólót viselő, Bélapátfalván csak Maldininek becézett férfi bennfentesként megsúgja, körülbelül negyven centit lejt a pálya, majd sajátos vallomással áll elő: „Ha más vidékekről jönnek, mindig megcsodálják az ellenfelek a látványt, és időnként én is fel-felnézek fűnyírás, vonalazás közben. Télen néha úgy érzem a Bélkőt figyelve, mintha Svájcban lennék, szívom a friss levegőt, a háttérben meg ott a szépen magasodó hegyvonulat, a havas sziklatömb.”
Sokan akarnak a magyar futballban Marco Rossik, Csányi Sándorok, Szalai Ádámok lenni, de a megyei bajnokságok legszebb pályáján be kell látnunk: valójában a bélapátfalvai Maldinié a leghálásabb munkakör.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 2-i lapszámában jelent meg.)