Meg tudtak halni egymásért: 40 éves a siófoki kupacsoda

Égetett a Nap, Siófokon a turisták strandszerelésben sétáltak, amikor az egyik étterem előtt megállt a városnézésre használt kisvonat, korosodó urak és kísérőik ültek fel rá, s azonnal énekelni kezdtek: „Újra itt van! Újra itt van! Újra itt van a nagy csapat!” A szerelvény tett egy kört a belvárosban, majd a kikötőt vette célba, hogy aztán az utasok hajóra szálljanak és a Balaton közepén felidézzék azokat a csodálatos pillanatokat, amelyeket negyven évvel ezelőtt közösen éltek meg.

„A Rába ETO-t vertük meg a döntőben, de azért az odáig vezető út is csodálatos volt – kezdett időutazásba Bódi Zoltán, az 1984-ben Magyar (Népköztársasági) Kupát nyerő Siófoki Bányász kapitánya. – A második fordulóban a Kiss János SE ellen a nyolcvankilencedik percben még hátrányban voltunk, rezgett a léc, de sikerült egyenlíteni, és hosszabbításban nyertünk. Emlékezetesen alakult a Ferencváros elleni találkozónk is, ugyancsak hosszabbításban jutottunk tovább. Három gólt szereztem a négy-kettőre megnyert meccsen, de most is azt mondom, az a Fradi nem képviselt akkora játékerőt, mint az ugyancsak búcsúztatott Videoton vagy Tatabánya. Elmúltam már harminc, amikor Dunaújvárosból Siófokra kerültem, ennél a klubnál bíztak bennem, óriási élmény, hogy kupát nyertünk és később feljutottunk az élvonalba. Sokat köszönhetek a városnak, a szurkolóknak, fájdalommal tölt el, hogy a csapat kiesett az NB II-ből. Amiben tudok, segítek, hogy visszakerüljön az őt megillető polcra.”

Hát igen…

A siófoki labdarúgás jelene nem sikertörténet, esély sincs arra, hogy a gárda olyan népszerűségre tegyen szert, mint negyven évvel ezelőtt. Akkor a legendás Szőke Miklós irányításával a Bányász bejutott az MNK székesfehérvári döntőjébe, ahol hátrányból legyőzte a kor kirakatcsapatát, a Rába ETO-t. Hogy mekkora értéke van az akkori sikernek, arról csak annyit: NB II-es csapatként sem előtte, sem azóta nem volt képes hasonló bravúrra senki sem (a Soroksár 1934-ben ugyancsak másodosztályú együttesként nyert, de akkor az élvonalbeli csapatok nem indultak).

„A Videotonnál nem láttam a jövőképet, ismertem Szőke Miklóst, és mondtam neki, kérdezze meg Siófokon, nincs-e rám szükség – árulta el a negyvenkét évvel korábbi átigazolása történetét Tieber László. – Hozzátettem, harminchárom évesen nem levezetni akarok, céljaim vannak! A csapat akkor került fel az NB II-be, tudtam, mire vagyok képes, és azonnal láttam, nagyszerű társaságba kerültem. Amikor a kupában sorra vertük meg az ellenfeleket, én javasoltam a vezetőknek, hogy a döntő Székesfehérváron legyen. Bejött a számításom, hiszen a szurkolók többsége értünk szorított. Nem volt veszítenivalónk az ETO ellen, azt a futballt játszottuk, ami addig is jellemzett bennünket, nem remegtünk meg attól, hogy a Verebes József-féle Rába volt az ellenfelünk. Csodálatos élményeket kaptam a futballtól, 1976-ban az ezüstérmes Videoton volt az ország legjobb csapata, meghatározó játékosa lehettem, de érzelmileg egyértelműen a Siófokkal elért MNK-győzelem adta a legtöbbet.”

A hajókázást követően étteremben folytatódott a nosztalgiázás, a kivetítőn az 1984. június 9-én játszott meccs felvétele volt látható, amely alapjaiban változtatta meg a Siófoki Bányász labdarúgóinak életét. Legendák lettek és azok is maradnak.

„Igazi családot alkottunk, mindenkinek megvolt a maga hóbortja, de a pályán meg tudtunk halni egymásért – mondta a felvételt nézve a Rába ETO elleni egyenlítő gólt szerző Szabó József. – Bennem a Ferencváros legyőzése maradt meg leginkább abból a sorozatból, ám tény, a katarzist az ETO elleni döntő jelentette. Amikor a hálóba fejeltem a labdát, ki tudtam volna szaladni a világból, és bár a kapusunk, Horváth II László jól védett az első félidőben, a szünet után lefutballoztuk az ellenfelünket. Az ETO akkoriban többször öt-hat gólt rúgott, ellenünk is jól kezdett, de olyan érzésem volt, talán egy kicsit lebecsül bennünket. Nem voltunk olyan jó csapat, mint a Győr, de azért tudtunk futballozni, a pályafutásomban mindent visz, hogy megnyertük a kupát! Ausztriában dolgozom, ezernégyszáz kilométert utaztam, hogy itt lehessek ezen a jubileumi összejövetelen, bízom benne, az ötvenediken is itt lehetek majd.”

VÉLEMÉNY

Horváth Károly, az MNK-győztes Siófoki Bányász pályaedzője: Álmunkban sem gondoltuk, hogy eljuthatunk a döntőig, de amikor a Fradit megvertük négy-kettőre, már éreztük, bármi megtörténhet. A döntőben a kor legjobb csapata volt az ellenfelünk, de ennyi év távlatából is azt mondom, azon a napon azt a Siófokot nem lehetett megverni! Csodálatos éveket töltöttem el a klubnál, a szakmai csúcsot egyértelműen az MNK-győzelem jelentette. Ezek a játékosok legendák, és ami legalább ennyire fontos, csodálatos emberek, Takács László összetartja a társaságot. A várostól több szeretetet, figyelmet érdemelnének.