Volt honnan visszakapaszkodnia a Fradinak az első profi idényt megelőzően: az 1924–1925-ös évadban 11:2-es vereséget szenvedett az MTK-tól (1924. október 19.), így egyértelmű volt, hogy a bajnoki aranyérmet Orth György és társai nyakába akasztják. Ráadásul a megismételt bajnoki döntőben (1925. augusztus 30.) az MTK 4:1-re lelépte az FTC-t. A zöld-fehérek nyolcpontos hátránnyal végeztek a második helyen, de a visszavágás reményében kezdtek neki az 1925–1926-os idénynek.
Az egyesület előző bajnokcsapatából (1912–1913) még hárman voltak tagjai a keretnek: Pataki Mihály, Blum Zoltán és Tóth Potya István. Ám időközben azért elszálltak felettük az évek. Pataki „Pityke” 1925 februárjában, 32 évesen a Vienna ellen megsérült, kérdéses volt, felépül-e, a másfél esztendővel idősebb Blum a váci futballistákat edzette, amikor reaktiválta magát, a 34 éves Tóth Potya pedig már edzőként dolgozott a csapatnál, a körülmények hozták úgy, hogy az évadot játékos-edzőként fejezte be (14 meccsen maga is pályára lépett). A kor azonban nem mindig számít, a Rapid két osztrák válogatottja, Leopold Nitsch és Ferdinand Wesely az öregeket dicsérte a Fradiból: „Kik jók ma? Csak a régiek. Blum, Pataki, azok tudnak. A fiatalok? Azok semmi. Vagy alig valami.” Pataki, Blum és Tóth Potya is kritikát fogalmazott meg: „A mai fiatalság már nem tudja úgy odaadni magát egy eszmének, mint ahogy mi tettük fiatal korunkban. Nem tudnak mindent feláldozni a klub dicsőségéért.” Az is tény, hogy az ősi ellenfél MTK meggyengült. Orth a bécsi Amateure elleni meccsen (1925. szeptember 9.) súlyos sérülést szenvedett, kiesett a védelemből Mándi Gyula, és a válogatott jobbszélsője, Braun József csupán nyolc mérkőzésen játszott.
Az őszi szezont az FTC zárta az élen, s 13 év elteltével úgy is megnyerte a bajnokságot két ponttal az MTK előtt, hogy tavasszal gyengélkedett, az utolsó fordulóban (1926. május 30.) az Újpest is eltángálta (3:1). Ám nem ez volt a tavasz fő slágere: a honi futball válságát élte, éles vita folyt a profizmus bevezetésének kérdésében. A konklúzió a következő volt: „Békét kell teremteni. A mai álamatőrség szégyenletes korszakát végre le kell zárni.” A felek 1926. március 8-án határozatot hoztak, amely szerint az 1926–1927-es évad már profi bajnokság néven fut.
BAJNOKI CÍM | 1925–1926, 1926–1927, 1927–1928 |
MAGYAR KUPA-GYŐZELEM | 1927, 1928 |
KÖZÉP-EURÓPAI KUPA-GYŐZELEM | 1928 |
Az 1927–1928-as évadban a Ferencváros óriási bravúrt vitt véghez, amelyet eladdig magyar együttes még nem: egymást követő két idényben duplázott, azaz bajnok lett és Magyar Kupa-győztes. Dupla dupla a javából! A 12 résztvevővel nekivágó élvonalban továbbra is a lila-fehérek és a kék-fehérek voltak a legnagyobb ellenfelei, a Ferencváros az első hét fordulóban 14 pontot szerzett, közte Takács II József góljával 1:0-ra legyőzte az Újpestet is, a következő fordulóban pedig a Hungáriát 3:2-re, Takács II (2) és Szedlacsek találatával. A nyolcadik körben nagy meglepetésre az Üllői úton 3:1-re kikapott a Sabariától. Összességében egy döntetlen (Újpest–Ferencváros 1:1) mellett két vereséget szenvedett (a Sabaria után a Hungáriától 2:1-re kapott ki), s négy ponttal előzte meg az Újpestet. Tóth Potya az idényre átalakította a csatársort, Pataki Mihály, Schlosser és Dán Vilmos helyére Takács II Józsefet, Turay Józsefet és Szedlacsek Ferencet építette be. Ugyanakkor a többi poszton többnyire ugyanazok szerepeltek, mint az előző kiírásban: Takács I, Hungler II, Furmann, Bukovi, Obitz, Rázsó, Kohut.
A Nemzeti Sport 1928 tavaszán 1-től 5-ig értékelte a labdarúgók teljesítményét, s nem csupán a bajnoki, hanem a kupa-, nemzetközi és válogatott találkozókat is figyelembe vette. A képzeletbeli dobogóra három fradista állhatott fel, Bukovi Márton lett az első 57 ponttal 18 mérkőzés alapján, Kohut 42 egységet gyűjtött 19 találkozón, a harmadik Takács II 41-et 18 meccsen. De még Furmann 35/18-as és Takács I 33/18-as mutatója sem rossz (nem átlagot számoltak, előnybe került, aki több meccsen lépett pályára).
Noha szűkebb értelemben az egyhuzamban nyert bajnoki elsőségek jelentik a sorozat témáját, a zöld-fehérek az MK-ban is dupláztak, a döntőben (1928. június 24.) a bajnoki utolsó, miskolci illetőségű Attilát győzték le Kohut három góljával 5:1-re. Az NS kritikus volt a kupagyőztessel: „A lanyhán játszó Ferencváros nehezen tudta megtörni a jól küzdő Attila erejét” , illetve a szaklap a Tóth Potyától a posztot átvevő Kohut játékával sem volt megelégedve: „(...) csak a helyzetek kihasználásában volt az igazi, különben egészen színtelen játékot produkált.”
A Ferencváros 1928-ban nemcsak duplázott, hanem triplázott is: a bajnokság és a Magyar Kupa mellé első magyar együttesként megnyerte a Közép-európai Kupát (KK). A döntőben 7:1-re verte meg a Rapidot – a bécsi 5:3-as vereség már se nem osztott, se nem szorzott –, Edi Frühwirth, az osztrákok középfedezete csak ennyit mondott az Üllői úti zakó után: „Elég jó sportemberek vagyunk ahhoz, hogy ezt a nagy vereséget igazságos eredménynek ismerjük el.”
Ha ehhez hozzávesszük, hogy az 1929-es dél-amerikai túrán a Ferencváros 3:2-re legyőzte a kétszeres olimpiai bajnok (a következő évben vb-győztes) Uruguayt is, kijelenthetjük, nem indult rosszul a profi korszak.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 17-i lapszámában jelent meg.)