„Ahogy az NB I-es fizetések nőnek, a magyar légiósok száma csökken”

TOVÁBB CSÖKKENT A MAGYAR LÉGIÓSOK SZÁMA

A magyar futballisták iránt továbbra sem mutatkozik kereslet az európai piacokon. Az NB I-ből a Magyarországon született játékosok közül összesen ketten igazoltak a télen külföldre: a 34 éves középpályás, Vadócz Krisztián ingyen került a Honvédtól az uruguayi Penarolhoz, és a 26 éves Tamás Márkért sem kellett sokat fizetnie a lengyel első osztályú Slask Wroclawnak a DVTK számára, a védőnek ugyanis a nyáron amúgy is lejárt volna a szerződése. Ugyancsak a télen szerződött külföldre, a görög első osztályú Lariszába az NB I-ben legutóbb Pakson védő kapus, Nagy Gergely, de neki fél éve már nem volt csapata. A szintén csapat nélküli, korábban a Ferencvárosban is futballozó Busai Attila is télen ment külföldre, Indiába.

A már korábban külföldre szerződött magyarok körében kicsivel nagyobb volt a mozgás, de lényeges átrendeződés nem történt, igaz a számuk csökkent, mert Guzmics Richárd (Szlovákiából Mezőkövesd), Hidi Patrik (Kazahsztánból Honvéd), Nikolics Nemanja (az Egyesült Államokból Fehérvár), Novothny Soma (Dél-Koreából Újpest), Ugrai Roland (Görögországból Honvéd), Vécsei Bálint (Svájcból FTC) és Vernes Richárd (Izraelből Vasas) is hazatért. Egyetlen nem utánpótláskorú magyar futballista szerződött a télen Nyugat-Európába, Eppel Márton, aki Kazahsztánból tette át a székhelyét Belgiumba, fél évre írt alá a bennmaradásért harcoló Cercle Brugeshöz. Dzsudzsák Balázs az Egyesült Arab Emírségeken belül váltott (az al-Ittihad Kalbáról az al-Ainra), míg Kádár Tamás Kelet-Európából Ázsiába megy azzal, hogy az ukrán Dinamo Kijevtől átigazolt a kínai SantungLunenghez.

Nőtt a görögországi légiósaink száma, mert bár Ugrai hazajött, a már említett Nagy Gergely mellett a Legia Warszawától – kölcsönbe – a Panathinaikoszhoz kerülő Nagy Dominik is a görög élvonalban futballozik a tavasszal, csakúgy, mint az eddig is ott játszó Korhut Mihály (Arisz) és Megyeri Balázs (Atromitosz). Eggyel emelkedett a lengyelországi légiósaink száma is, kettőről háromra, mert bár Nagy Dominik távozott, Tamás Márk mellett Lengyelországba igazolt Dunaszerdahelyről Vida Kristopher is, méghozzá a bajnoki címvédő Piast Gliwicéhez.

Sokat elmond a magyar légióshelyzetről, hogy négynél több honfitársunk – a görög élvonal mellett a német Bundesligában játszottak még négyen ebben az idényben, az ő számuk nem változott a télen – egyetlen külföldi bajnokságban szerepel: az NB I-hez hasonló színvonalú szlovákban… Ott is egy magyar klubnak, a DAC-nak köszönhetően, amely két magyar játékost is megszerzett a télen (Németh Krisztiánt és Schäfer Andrást), így Dunaszerdahelyen jelenleg négyen vannak (Némethék mellett Vida Máté és Kalmár Zsolt), míg az ötödik a pozsonyi Slovan középpályása, Holman Dávid.

AZ ÜGYNÖK SZERINT A CSÖKKENÉS EGYENESEN ARÁNYOS AZ NB I-ES FIZETÉSEK EMELKEDÉSÉVEL

„A magyar játékosoknak meg kell érteniük, ahhoz, hogy sikeresek legyenek külföldön, plusz munkát kell végezniük, a játék minden elemében sokat kell fejlődniük. Futballtudásban, fizikailag és mentálisan egyaránt – válaszolta megkeresésünkre a magyar játékosok külföldi lehetőségeivel kapcsolatban a Tamás Márkot képviselő nemzetközi menedzseriroda, a Score_ ügyvezető igazgatója, Francesco Villa. – Általánosságban azt gondolom, hogy a lengyel vagy a cseh liga jó első lépcsőfok lehet a számukra, de a további lépésekre is fel kell készíteni a futballistát, hogy ezekből az országokból ne haza, hanem magasabb szintre tudjon kerülni (fent említettek között több olyan játékost is találhatunk, aki külföldre kerülve megragadt egy bizonyos szinten, nem tudott továbbfejlődni – a szerző). Egy magyar játékos számára Lengyelországban például elsőre problémát okozhat a játék sebessége, amihez hozzá kell szokni, ez is a fejlődés része.”

Az olasz játékosügynök ugyanakkor egy másik problémára is rávilágított a magyar labdarúgókkal kapcsolatban.

„Lengyelországban a legtöbb légiós szlovák, utána a spanyolok, a szerbek és a horvátok következnek. Ennek egyszerű oka van: a szlovák játékosok jók és földrajzilag közel vannak a lengyelekhez, és a cseh vagy magyar futballistákhoz képest alacsonyabb fizetésért szerződtethetőek. Ugyanez igaz a szerb vagy a horvát labdarúgókra: jó játékosok, akiket olcsón meg lehet szerezni. A spanyolok esetében kicsit más a helyzet, mert ők inkább technikás futballt játszanak, ami más, mint a lengyel játékosok stílusa, ezért könnyen nagyon sokat tudnak hozzátenni a csapatuk játékához. Ráadásul a spanyol alacsonyabb osztályú bajnokságokból érkező labdarúgók jóval olcsóbbak a lengyel átlagfizetésekhez képest. Amikor egy magyar futballista külföldre szerződik, azt egyfajta hosszú távú befektetésként érdemes kezelnie. Először fontos megmutatnia, hogy helyt tud állni egy idegen országban, és csak utána lehetne a jobb anyagi feltételeken gondolkodni. Magyarországról ma már nagyon nehéz egy lépésben erősebb bajnokságba kerülni és a fizetésben is szintet ugrani. A lengyel klubok ugyanis gyakran alacsonyabb fizetést szánnak egy NB I-es labdarúgónak, mint amennyit otthon kap.”

Francesco Villa szerint az, hogy az NB I-ben az elmúlt másfél évtizedben megváltoztak a kereseti lehetőségek, összefüggésben van azzal, hogy manapság kevesebb magyar játszik külföldön, mint a 2000-es években, amikor Hollandiában, Belgiumban, az angol, a német és az olasz másodosztályban is többen szerepeltek.

„Ami a magyar légiósok számának alakulását illeti, szerintem a játékosok fizetése áll a változás mögött. Tizenöt évvel ezelőtt a magyar labdarúgók a fizetési igényüket tekintve olcsónak számítottak, ma már ez nem így van, tehát a fizetések nőttek, a magyar légiósok száma csökkent. Pontosan ezért tud annyi futballista külföldre menni a Balkánról, mert a legtöbbjük elér egy átlagos jó tudásszintet, és olcsón szerződtethető. Akár az is előfordulhat, hogy találunk két hasonló játékost Magyarországon, illetve Macedóniában, de míg a macedón ötszáz eurót keres havonta, addig a magyar ötezret. Óriási a különbség. Hogy teljesen konkrét példát említsek, találkoztunk olyan U19-es válogatott játékossal, aki a szlovén élvonalban játszott, alapemberként havi háromszáz eurós fizetéssel. Azóta már a Serie B-ben futballozik, és könnyen lehet, hogy a következő idényben a Serie A-ba kerül. Másik példaként említhetek egy litván labdarúgót, aki alapember a felnőttválogatottban és hazája top klubjában játszik – ezerkétszáz eurós fizetéssel. Magyarországon elképzelhetetlen lenne, hogy ezerkétszáz eurót keressen a válogatott alapembere. De vajon tud-e annyival többet a pályán, mint amennyivel magasabb a fizetése?”

Ezzel együtt a menedzser szerint az NB I-ben vannak olyan játékosok, akik képesek lehetnének erősebb bajnokságban is helytállni. Ide sorolta Tamás Márkot, vagy például a Honvédból Gazdag Dánielt, a Mezőkövesdből Berecz Zsombort. Ahhoz viszont, hogy az NB I-es, de nem válogatott játékosok külföldre tudjanak szerződni, első lépésben azt kellene elérni, legyenek külföldi megfigyelők a pályákon…

„Tapasztalatom szerint ritkán jönnek külföldi játékosmegfigyelők magyar bajnoki meccsre, inkább a válogatott mérkőzéseken találkozhatunk több scouttal. Az utóbbi időben hoztunk néhány megfigyelőt és sportigazgatót NB I-es mérkőzésekre, de – őszintén szólva – rengeteg munkánkba került, mire meggyőztük őket, hogy eljöjjenek. Emellett az a véleményem, hogy a magyar játékosok külföldi klubok felé történő ajánlása is lehetne erősebb. Ha például a velünk megtörtént esetre gondolok: jelenlegi klubja úgy szúrta ki Tajti Mátyást, hogy Tamás Márk miatt felhívtuk a lengyelek figyelmét a Diósgyőr meccseire, és akkor vették észre a középpályást. Azt tapasztaljuk, egyre fontosabb a strukturált felépítés az ügynöki világban, a több országot átívelő hálózat helyi kapcsolattartókkal, hogy minden lehetőséget megadjunk a játékosoknak.”