Apakép nélkül – Varga Zoltán 18 évesen az FTC klubházába költözött

„Én úgy éltem, hogy nem voltam tekintettel semmire, mindig csak azt tettem, amit jónak láttam, se számításból, se tapintatból ezen nem változtattam. Ami jót tettem, azt természetesen tettem, így ha volnának is valami érdemeim, azokat nem tartom számon.”

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

Mondják, a gyermekévek, a szülői ház egy életre meghatározza valaki életét. Varga Zoltán Valahogy mindig félúton című önéletrajzi írásában (2008) a családról – apja, anyja, testvérei – alkotott képe zavaros, ő maga fogalmaz így. A papa, a kőművesként dolgozó Varga Ferenc ivott, kártyázott, a családi kasszát varrásból kiegészítő édesanyja pedig nem úgy szerette, mint másik két testvérét, s ezt nem is titkolta. Elképzelhetjük, mit érezhetett Zoli: igazi apaképe nem volt, a mama meg mintha ki akarta volna retusálni a családi fényképről. Szeretetlenségben nőtt fel, s ez egész életére meghatározta viselkedését. A miértre ő is kereste a választ, de az önmagunknak feltett kérdésekre általában olyan feleleteket kapunk, amilyeneket szeretnénk…

Évekkel ezelőtt baráti körben, már jóval a szülők és testvérei halála után Zoli elpöttyintette, szerinte Varga Ferenc nem az édesapja. Erről így vall az önéletrajzban: „Apám háborúban volt, Sztálingrád alatt valahol, s nagyon rég járt otthon, mire én megszülettem 1945. január 1-jén. Visszavonulás volt már, Válon is megálltak, megszálltak néhány napra a német katonák. Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú, csaknem fehér.”

A finom utalás nem sokkal később felerősödve látott napvilágot a Sport Extrában. De van-e megszerzett bizonyosság? Vagy túl a hatvanon, nem tudva, de szinte karnyújtásnyira a haláltól, kell egy utolsó kapaszkodó, kinek a génjeit is hordozza a nyughatatlan lélek? Zoli édesanyja, Erzsébet 2001-ben, 80 éves korában elhunyt, 84 esztendős bátyja, Szilas József és lánya, Rozália Válon él, kőhajításnyira attól a ma már romos háztól, ahol a Varga család lakott. Tudnak a néhány éve megjelent cikkről, de a família cáfolja a tartalmát: „A hajszínre vonatkozó különbségre egyszerű a válasz, anyai ágon mindenki szőke volt, az pedig hogy a katonák az orosz fronton jártak, nem magyarázat, mert Varga Ferenc az első adandó alkalommal hazajött.” József azt is hozzáteszi, a papa sohasem volt „igazi” katona, trombitált a seregben, a hadi fortélyokat nem ismerte.

Arra a kérdésre, hogy Ferenc valaha is említette volna vele jóban lévő sógorának, hogy tisztában van vele, Zoli nem az édesfia, Szilas József nemmel válaszolt. Az is tény, hogy nemcsak Zoli, hanem bátyja, Béla is az FTC-ben játszott, a klub körül sertepertélő papa gyakran egész napos Üllői úti programokat szervezett a váli rokonságnak. Szilasék egyébként nem tartják meglepőnek, hogy Zoli rendmániás volt, kint pedig gyorsan tanult németül: a család eredetileg sváb, a mama még Sturcz Erzsébetként ment Varga Ferenchez. Az önéletrajz megemlíti az anya szinte freudi elszólását, ami mintha Zoli teóriáját igazolná. Amikor unokáját, a 3-4 éves Attilát meglátta, így szólt: „Jaj, de szép ez a gyerek! Ez nem lehet tőled!”

Varga Zoltán barátja, Szabó Tibor megfestette az egykori futballista portréját, a szülőkről is készített képet fotó alapján, s a meghitt barátnak meggyőződése, hogy a gyerek Varga Ferenctől örökölte vonásait, s ha valaki megnézi azt a tablót, amelyen együtt szerepel az FTC ifijátékosa, Zoli és az intéző papa, az a művésznek ad igazat.

„Megnyugtatni nem tudtam, szinte magamnak mondtam, szeretném, hogy így legyen. Amikor egyszer nagyon diszkréten beszéltünk erről, úgy lépett túl rajta, hogy nem változott semmi” – reflektált a festőművész. Egyik legközelebbi ferencvárosi csapattársa, Rátkai László megemlítette, Zoli a váli időkről általában nem mesélt, egyszer elmondta teóriáját, de nem részletezte. Már nem tudhatjuk meg, a barátok a kételyben vagy a bizonyosságban erősítették-e meg Vargát, azt azonban igen, hogy az ötvenes évek elején a Budapestre költözéssel jött a megszerzett bizonyosság is: Zoli labdával istenáldotta tehetség. Ahogy Válon kisgyerekként a közvetlenül a Dreher-kastély mellett lakó nagymama, az állatok, egy-egy nagy csatangolás jelentette az örömforrást, a fővárosba költözve a Veres Pálné utcai lakás tőszomszédságában lévő Károlyi-kertben a futball. Abban az időben még divat volt, hogy a focizó srácokat bámészkodók állták körül, s egyikük szájából elhangzott: „Ő a kis Puskás. Úgy játszik, mint Öcsi!” Márpedig egy-egy tehetséget látva ennél nagyobb dicséret manapság sincs. Rajta ragadt a név, aztán később a Ferencvárosban karrierjét egyengető edző, Mészáros József után a „kis Dodó” nevet kapta. Ott, a Károlyi-kertben tanulta azt a cselt, amelyet már a Herthában még a társai is szájtátva néztek: a guruló labda irányát futtából, parádés bokamozdulattal 180 fokkal változtatta meg. A serdülőben eltöltött időszak foszlányaira az akkor fradista Bicskei Bertalan így emlékezett: „Az ötvenes évek végén nyertünk úgy bajnokságot, hogy Zoli hatvanhat gólt szerzett! Rátkai Laci, aztán a Vasasban játszó hátvéd, Fábián Tibor lett ismert az akkoriak közül.” Kaszás Pál, az FTC egykori létesítményvezetője így emlékezett a kölyökidőkre: „Nálunk egész jó volt a csapat, játszott Géczi, Páncsics, Horváth Api, Rátkai Laci, Juhász Pista. Az MTK nagy vetélytársunk volt, s emlékszem, amikor a kék-fehérekkel találkoztunk, a meccseink előtt évekig csak azt kérdezgették, Varga Zoli jön-e.” A Hungária körútiak nagy bánatára később felnőttként is jött…

A tények kedvéért rögzítsük: Varga Ferenc italozó életmódja nem erősítette a családi békét, gyakran Zoli állt kötözködő apja és anyja közé. Egyszer a hadonászó papa belekapott a saját arcába, de a mama a gyerekre fogta a sérülést, s kijelentette, fia nem maradhat tovább a családdal. Varga 18 évesen az FTC klubházába költözött, csapattársával, Horváth Lászlóval egy szobába. Az egy évvel idősebb, védőt játszó Api elmondta, a technikás Zoli gyakran tanította trükkökre.

Szabadidejükben szinte minden FTC-eseményen ott voltak, meg persze a népligeti motorversenyeken. Együtt jártak szórakozni a Metró-klubba, Omegára az Eötvös-klubba, a magyarországi beatzene hőskorszaka volt ez. A mozit az Uránia és a Corvin jelentette, egy-egy jó filmért hatalmas sorban állás volt a jegyekért, de ha a fradisták odatelefonáltak, még a Rocco és fivéreire is elég volt tíz perccel a kezdés előtt odaérniük. Ez volt akkoriban a protekció, no meg az, hogy a pult alól kaptak narancsot. Sztáray Mihály későbbi elnökségi tag mesélte, hogy amikor Zoli már a felnőttcsapatban kezdett gyökeret verni, a Felszabadulás téri csemege üzletvezetője tisztelete jeléül az akkoriban néhanapján kapható narancsból adott Zolinak egy-másfél kilót, de Varga mindig ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse.

Pedig korábban nem volt jól eleresztve anyagilag, Sztáray édesanyja sokszor csomagolt Zolinak is uzsonnát. Horváth Api megemlítette, Mészáros edző egy tartalékbajnoki után szólt neki, hogy a 100 forintos prémium felét adja oda az akkor éppen nem játszó Vargának, de Zoli csak úgy volt hajlandó elfogadni a pénzt, hogy Apival együtt költik el. Olvasott volt, széles látókörű, zárkózott, gyakran sétált egyedül. Tartotta a távolságot, olyan dolgokon meg tudott sértődni, amire más csak legyintett vagy egy jót mosolygott. A megkérdezettek véleménye abban egyöntetű volt, hogy látszott, nem szereti az apját, sőt szégyelli.

Pedig volt oka az örömre is: 16 évesen már bemutatkozott az első csapatban.

(A 2. RÉSZBEN: RAGYOGÁS A FERENCVÁROSBAN)