DVSC: Célom, hogy visszakerüljek a nemzeti csapatba – Dzsudzsák

– A Vasas elleni szombati felkészülési mérkőzés fotóival máris tele a sajtó – önnel a középpontban.
– Nem volt az olyan veszélyes – mondta lapunknak Dzsudzsák Balázs, a DVSC 34 éves, 108-szoros válogatott játékosa, aki szombaton ott volt a pályán csapata felkészülési mérkőzésén, sőt, az első gólt ő szerezte tizenegyesből. – Két játékos összeugrott, megesik az ilyen, főleg hosszabb edzőtábor legvégén, amikor hamarabb elszakad a cérna néhány futballistánál. Csapatkapitányként ott kellett lennem, megvédtem a társamat, szétválasztottam a feleket, igyekeztem lehűteni a kedélyeket, ment is tovább a mérkőzés.

– Egyébként is végigbeszélte a Telkiben rendezett találkozót: sokszor dicsérte, de időnként leszúrta társait.
– Az edző, Huszti Szabolcs kéri ezt. Azt várja, hogy a csapatkapitányi szerep ne merüljön ki a térfél választásában, nekem arra is figyelnem kell, hogy a srácok mindvégig koncentráltak legyenek és éhesek a sikerre. Ha esetleg szólni kell valakinek, miben maradtunk a meccs előtti taktikai értekezleten, szólok – Szabi szerint a többiek figyelnek rám, követnek engem, felelősségem van abban, amit a pályán és azon kívül teszek.

– A lelátóról úgy tűnt, nagyon elszánt, mást ne mondjak, három látványos becsúszással vétette magát észre. Ne vegye rossz néven, ennyiszer kis túlzással egész karrierje alatt nem próbált így szerelni – ami viszont hozzátartozik, hogy mindhárom szerelési kísérlet sikeres volt, a labda az öné lett.
– Nagyon örültem neki! Látja, még én is tanulok, és ha a győzelemhez arra van szükség, hogy becsússzak, hát nem hezitálok egy pillanatra sem – erre is érthetem, hogy Szabi szerint a többiek figyelnek rám, és ha azt látják, nekem nem derogál csúszni-mászni a sikerért, nem húzom vissza a lábam egy keményebb csattanásnál, ők is beleadnak anyait-apait. Annak meg külön örültem, hogy a labdaszerzés sikerült, jó ütemben próbálkoztam, nemcsak azért, mert fellocsolták a pályát és jólesett rajta csúszkálni. Megéreztem, mikor kell odalépnem.

– Ide tartozik, hogy bár szélsőként ismertük meg, sokszor hetes mezben, most a hatos pozícióban játszott, igaz, tizenkilences számmal. Posztot váltott?
– Próbálkozunk ezzel is. Amióta Huszti Szabolcs az edzőnk, másfajta hadrendben, új szisztémában futballozunk, a Vasas ellen ezt gyakoroltuk. Talán nem is hatos, inkább nyolcas pozíció ez, nekem megnyugtató, hogy Varga József van mellettem, így a labdaszerzést követően nyugodtan elindulhatok az ellenfél kapuja felé, ha tudom, ő ott biztosít mögöttem. Persze a nagy nyugalom azért veszélyes lehet, Józsi összefejelt az ellenféllel, ápolni kellett, ment tovább a mérkőzés, én meg egy pillanatra elfelejtettem, nincs ott mellettem-mögöttem. Ahogy visszanéztem, megijedtem, mekkora űr van a védősorunk és a középpálya között, rohantam is vissza, de nem lett gond az esetből.

– Hogy tetszik ez a poszt?
– Amolyan visszavont irányító szerepkör, sokat vagyok játékban, Szabi szerint jó helyen van nálam a labda, a játékos pedig ne vitázzon az edzőjével, ugye? Persze ez csak vicc, de tényleg az az elképzelés, hogy ott, a pálya centrumában próbáljam megszervezni a játékunkat, a labdakihozatalnál lesz fontos szerepem, ha uralni akarjuk a bajnoki mérkőzéseket – márpedig ez a cél –, ahhoz labdát kell birtokolnunk. Élvezem ezt a szerepkört, de kellett idő, hogy megszokjam. És élvezem a társaságot is, jó a közösség, megvan bennünk a kellő motiváció. Érezzük, nem sokat várnak tőlünk, újoncok leszünk az NB I-ben, de ezt mi nem bánjuk, szép csendben dolgozunk.

– Megszokott fordulat ez a bizonyos jó közösség, de szemtanúja voltam, amint az autójával megfordult a parkolóban, és a fiatalabb játékosok végig kommentálták a manővert. Segítsünk, van benne benzin, nekimentél a mögötted lévőnek – ilyenekkel viccelődtek.
– Persze, megy a vérszívás, ez így van jól! Ne féltsen, amennyit kapok a srácoktól, annyit adok is, de tényleg jól érzem itt magam, és örülök, ha a fiatalabbak nem azt érzékelik, hogy itt van valaki, akihez nem lehet hozzászólni, hanem nyugodtan poénkodhatnak velem, tudják, nem lesz sértődés. Az is igaz: egy bizonyos határon nem megy túl az ugratás, a tiszteletet megkapom, igaz, meg is adom mindenkinek.

– Hamarosan kezdődik az NB I-es bajnokság.
– Alig várom, hogy az új kispesti arénában pályára lépjek! És a többi, megújult, megszépült stadionban is ott akarok lenni, izgatott vagyok, nagyon remélem, hogy sok néző lesz a debreceni és az idegenbeli mérkőzéseken is. Kíváncsi vagyok, csaknem másfél évtized elteltével milyen lesz újra a magyar élvonalban futballozni.

– Talán nehéz kérdés: milyen érzésekkel nézte az idei Eb mérkőzéseit?
– Egy voltam a tizenötmillió büszke magyar drukker közül! Elfogadtam, hogy nem lehetek ott a pályán, de nem akartam elbújva, behúzott függönyök mögül televízión nézni a meccseket, kimentem a Puskás Arénába szurkolni. Sőt, a srácok hívtak a nézők vonulására is, de az talán furcsa lett volna, ám a stadionban ott akartam lenni. Kapcsolatban voltam néhány játékossal, gratuláltam nekik, tényleg büszke voltam mindhárom mérkőzés után a válogatottunkra! Nem tagadom: amikor felhangzott a Himnusz a portugálok elleni mérkőzés előtt, potyogtak a könnyeim, mert fájt a szívem, hogy nem lehetek lent a gyepen, megrohantak az emlékek, de tudomásul vettem a kapitány döntését – a másodosztályból nem válogat. De feljutottunk, és célom, hogy olyan teljesítménnyel segítsem a Lokit, hogy azzal visszakerüljek a nemzeti csapatba.