Fehérvár: Bárkinek odacsúszom a csapatom érdekében – Fiola Attila

– Jöhet még két év?
– Jöhet! – vágta rá Fiola Attila, a Mol Fehérvár FC 32 esztendős, 48-szoros válogatott védője. – Jó belegondolni, hogy a hetedik, majd a nyolcadik idény vár rám a Vidiben.

– Lesz kilencedik is?
– Előbb éljem túl a hetediket és a nyolcadikat, aztán beszélhetünk a kilencedikről.

– Amikor hat éve elkötelezte magát a piros-kékekhez, hitte volna, hogy az idén is a keret tagja lesz, sőt jelen állás szerint kétezerhuszonnégyig az is marad?
– Nem szokásom hosszú távú terveket szövögetni. Először három esztendőre írtam alá, annyiban is gondolkodtam. Más kérdés, hogy 2019-ben és most is örömmel hosszabbítottam meg a szerződésemet. Úgy vagyok vele, jó a hosszabbítás, kivéve akkor, ha vezetünk...

– Mi szólt a maradás mellett?
– Az elmúlt hat év. Szeretek itt lenni, és úgy érzem, engem is szeretnek. A júniusi válogatott meccsek után felgyorsultak az események, július elején pedig meg is egyeztünk.

– Fel sem vetődött, hogy távozik?
– Ha lett volna olyan külföldi lehetőség, ami miatt érdemes nekiindulni, nekiindultam volna – de nem volt. Harminckét éves vagyok, ám annyi erőt még érzek magamban, hogy a magyarnál erősebb bajnokságban megálljam a helyem. Bár több országból is érdeklődtek, visszautasíthatatlan ajánlat nem érkezett. Talán ha tovább várok, befutott volna, de nem akartam húzni az időt. Kezdődött az edzőtábor, két hét múlva már nemzetközi kupameccset vívunk – nem lett volna tisztességes a Vidivel szemben sem, ha halogatom a döntést.

– Nem csalódott, hogy nem teheti magát próbára külföldön?
– Amikor a válogatottban játszom, újra és újra rádöbbenek, milyen sokat jelent, ha ötven-hatvanezren ülnek a lelátón, hatalmas lökést ad. Az iram és a színvonal is más, mint az NB I-ben, de ez természetes, mégiscsak válogatott meccsekről van szó. Nem lenne ellenemre, ha hétről hétre hasonló atmoszférájú mérkőzéseken szerepelhetnék, de nem vagyok álmodozó típus, megbecsülöm azt, ami van. Ha a huszonötödik életévemben járnék, minden bizonnyal emészteném magam, hogy miért nem jött össze a külföldi lehetőség, harminckét esztendősen viszont azt mondom, nincs okom panaszra. Jó helyen, jó körülmények között futballozhatok, a családomtól és a baráti körömtől sem vagyok távol. Szóval, jól van ez így.

– Mit gondol, sikeres hat év van ön mögött?
– Lehetett volna sikeresebb is. Az első itteni idényemben kevésen múlt, hogy elsők legyünk, csakhogy a „bajnoki döntőt” elveszítettük Kispesten. Ez azért is rossz emlék, mert az utolsó előtti fordulóban megsérültem, és nem játszhattam. A következő évben már miénk lett az arany, majd az Európa-liga csoportkörébe is bejutottunk, az csodás időszak volt. Egy Magyar Kupa-győzelmet még ünnepelhettem 2019-ben, azóta semmit... Úgy vélem, a Vidinek ennél több sikert kellett volna elérnie hat év alatt.

– Mit gondol, sikeres két év áll ön előtt?
– A magyar futballban mindenki tisztában van vele, hogy a Ferencváros két-három lépéssel mindenki más előtt jár, egy-egy meccsen el lehet tüntetni ezt a különbséget, de hosszabb távon még nem. Most az újraépítés szakaszában vagyunk, a csapatunk szerintem nem rossz, ám némi idő kell ahhoz, hogy kellőképp erős legyen. Azt remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy a legutóbbinál eredményesebb idényünk lesz – a negyedik hely nem volt méltó a Fehérvárhoz!

– Százhetvenhét tétmeccsen viselte eddig a Vidi mezét, s egy gólt szerzett. A kétszázadik találkozó vagy a második gól jön össze hamarabb?
– Mivel nem vagyok született gólvágó, arra látok nagyobb esélyt, hogy a kétszázadik mérkőzés lesz meg előbb. A klubomban elsősorban védőként számolnak velem, még a szögleteknél is a hátsó biztosító szerepe jut nekem, így azért nehéz gólt rúgni... Bizonyára a hátvéd beszél belőlem, amikor azt mondom, nem a gólok, hanem a meccsek és a győzelmek száma a fontos. Százhetvenhét mérkőzésen játszottam eddig a Vidiben, de lehetne több is, ha nem műtöttek volna meg kétszer. Sérülések miatt több mint egy évet kellett kihagynom, és úgy rémlik, egy-két meccsről eltiltás miatt is hiányoztam...

– Röstellem, de nem ugrik be, mikor volt eredményes a Fehérvárban.
– Ha van előnye annak, hogy eddig csak egy gól fűződik a nevemhez a Vidiben, az az, hogy jól emlékszem rá... Tavaly januárban Kisvárdán egy visszafejelt labdát bólintottam a kapuba. Hozzáteszem, járhatnék több gólnál is, de legalább háromszor a kapufát találtam el, és volt, amikor a kapusok védtek bravúrral. Mindenesetre van két évem rá, hogy egyről a kettőre jussak, bízom benne, hogy sikerül, de ha nem, akkor sincs tragédia.

– Van viszont vígjáték – a nemzeti együttessel.
– Kijelenthető, az elmúlt két év sikertörténet volt a válogatott életében. Kezdődött az Európa-bajnoki részvétel kiharcolásával, folytatódott a Nemzetek Ligája B-divíziójának megnyerésével, majd jött az Eb, most pedig ott tartunk, hogy Németországot, Olaszországot és Angliát megelőzve vezetjük a csoportunkat az A-ligában. Az ugyanakkor fájó, hogy a világbajnoki selejtezőcsoportban elvéreztünk, azzal tettük volna fel a pontot az i-re, ha kijutunk Katarba. Mindent összevetve, ezen a téren nem lehetek elégedetlen, sőt!

– Az Angliában elért fantasztikus győzelem után több válogatott csapattársa is úgy nyilatkozott, az a meccs a csúcs mind közül. Ön is így vélekedik?
– Ha az eredményt és a játékot nézzük, nincs miről beszélni. Angliát az otthonában legyőzni, hovatovább négy góllal, maga a csoda. Külön öröm, hogy nem egyszeri bravúrról van szó, már az Európa-bajnokságon is nagyot alakítottunk Franciaország és Németország ellen, majd a Nemzetek Ligájában folytattuk a remeklést, Angliát idehaza is legyőztük egy nullára, és a németek elleni döntetlenre is büszkék lehetünk. De tény, Wolverhamptonban történelmi diadalt arattunk.

– A Franciaország elleni Eb-mérkőzés vagy az imént említett wolverhamptoni találkozó kedvesebb-e önnek?
– Nehéz a választás. Persze sokkal jobb, hogy van miből választani... Ha a szívemre hallgatok, a franciák elleni meccset mondom, hiszen a Puskás Arénában, hatvanezer magyar drukker előtt értünk el döntetlent a világbajnok ellen, ráadásul én rúgtam a gólunkat. Ha az eszemre hallgatok, a négy nullás győzelemre szavazok, mégiscsak abban az országban nyertünk, ahol 1953-ban a legendás Aranycsapat.

– Várja már szeptember huszonharmadikát?
– A németországi mérkőzés napját? Mindenki várja! Jó megérkezni Telkibe, jó készülni a meccsekre, jó játszani – minden jó. A csapategység szenzációs! A németek elleni összecsapásig azért sok víz lefolyik még a Dunán, addig bőven lesz tennivaló a Vidiben. Amit legutóbb elrontottunk, ki kell javítanunk! Ha valaki nem sikeres abban, amit csinál, nem érzi jól magát a bőrében. Ezért is volt felüdülés, amikor a válogatottban voltam. De ez már a múlt, hiszem, hogy a következő év sokkal jobban alakul Fehérváron.

– Egyet áruljon még el! Miért van az, hogy legyen az ellenfél bármelyik NB I-es csapat vagy éppen a világ egyik legerősebb válogatottja, megilletődöttségnek nyoma sincs a játékán, a Mezőkövesd támadójának ugyanúgy nekimegy, mint a Bayern Münchenének?
– Így nőttem fel! Szülőfalumban, Dunakömlődön a nálam jóval nagyobbak ellen fociztam, ha ott nem féltem, itt miért rémüljek meg?! Félreértés ne essék, a tiszteletet mindenkinek megadom a pályán kívül, de a gyepen kizárólag az érdekel, hogy megakadályozzam az ellenfelet a gólszerzésben. Sosem nézem, ki áll velem szemben, bárkinek odacsúszom a csapatom érdekében. Mindig ilyen voltam, és most már ilyen is maradok. S örülök, hogy ilyen vagyok.