Húsz éve űzik azt a játékot az első osztályú magyar futballklubok, hogy a nyári vagy éppen a téli átigazolási időszakban próbajátékra érkező légiósoktól várják csapatuk megváltását és felemelkedését. Hogy aztán többségükről már a megérkezés pillanatában – de legfeljebb egy közösen eltöltött edzés végén – kiderüljön, semmivel nem jobbak, mint a rendelkezésre állók. Sokan közülük azonban még így is szerződéshez jutnak, de aztán fél idény elteltével, már a következő átigazolási időszakban javarészt odébbállnak. Hasonló tendencia más európai országokban is megfigyelhető, ám a merítési lehetőségek között sokkal nagyobb a különbség, mint amennyire a földrajzi elhelyezkedésből következtetni lehetne.

A realitásokat figyelembe véve csodákra itthon aligha számíthatunk. Nem vagyunk anyagi lehetőségekben jól eleresztett futballnagyhatalom, de még az európai középszint is jelenleg igen távolinak tűnik. Kapcsolatrendszerünk és érdekérvényesítő lobbierőnk az elittel, amely felvevő piaca lehetne a legjobbaknak, ugyancsak hagy kívánnivalót maga után. Ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy a továbblépésre pályázók még ugródeszkának sem igazán tekintik a magyar NB I-et. Miután a lehetőségek így leszűkültek, elsősorban a környező országok kalandvágyó, második-, illetve harmadik vonalát jelentő futballistáiból szemezgethetünk, lévén az első vonalban lévők átszállójegyet sem váltanak hozzánk.

Ezen felvezetés után külön is elismerést érdemelnek azok, akik valóban erősítést jelentettek csapatuk, adott esetben csapataik számára. Ráadásként pedig több szezonon keresztül is találkozhattunk velük az élvonalban. Miután igencsak véleményes dolog a légiósokat szakmai kvalitásuk és mutatott teljesítményük alapján mérlegre tenni, ezért összeállításukban ragaszkodtunk a színtiszta statisztikához, amely azért nem vitt minket messzire a valóságtól.

A vonal meghúzásakor, tehát 2010 februárjában, a tavaszi szezon előtt mindössze három olyan nem magyar születésű játékost találunk, aki átlépte a bűvösnek tekinthető 200 mérkőzéses álomhatárt, amely minimum hét, de inkább nyolc, a magyar NB I-ben eltöltött idényt feltételez. Rajtuk kívül tizenketten vannak, akik 150-nél több (de 200-nál kevesebb) bajnoki meccset játszottak a magyar élvonalban. Összesen tehát tizenöten szerepelnek a cikkünk legvégén megtekinthető listán.

Rövid kitérőt még megengednénk magunknak, hiszen a listában két olyan játékost is találunk, akit már nem vehetünk minden kommentár nélkül a légiósok közé. Az egyik Leandro de Almeida, a másik Miritua „Laci" Vasile. Előbbi Brazíliában, utóbbi Romániában látta meg a napvilágot, és születése pillanatában aligha gondolta volna bárki a környezetében, hogy Magyarországon nemcsak profi futballista lesz, hanem később állampolgáságot is kap,és bemutatkozik a magyar válogatottban.

NICSENKO, A STADLER-FELFEDEZETT SZŐKE GÓLGYÁROS

A honosítás egy időben – igaz, nem túl erőteljesen – az ukrán Igor Nicsenko esetében is felmerült, aki ranglistánk első helyén áll a maga 255 mérkőzésével. A csendes, szerény szőke center a mára már legendásnak tűnő – pedig tényleg volt ilyen – Stadlerban mutatkozott be az NB I-ben, később a Ferencvárosban, a Dunaferrben és a Győrben is meghatározó játékossá tudott válni. Két igazán klasszikus védjegye volt, amelynek kapcsán emlékezhetünk rá. Az egyik páratlan gólérzékenysége. Nem volt a „fülemen táncoltatom a labdát” típus, és fizikailag sem verte a nála fejjel magasabb védőket. Viszont elképesztően tudott helyzetbe kerülni, és azokat viszonylag jó százalékkal értékesítette. Jól helyezkedett, vérbeli centererényeket csillogtatva mindig arra járt éppen, ahol a gólok születtek. Nem mellékesen a súlyos sérülések is elkerülték, így ritkán hiányzott.

A másik dolog, ami Nicsenkóról eszébe jut az átlagszurkolónak, hogy a Magyarországon töltött csaknem egy évtized alatt sem sikerült igazán megtanulnia magyarul. Egy interjúhoz tolmács segítségét kérte még akkor is, amikor már tökéletesen értette a kérdéseket, és amelyekre válaszolni is tudott volna, ha igazából akar. Talán ez volt a legnagyobb baja is egyben: olyan nagyon nem is akart. Elvolt itt nálunk, élte a futballcsapatok kulcsembereinek gondtalan életét, de mintha soha nem ambícionálta volna őt az, hogy megpróbáljon tőlünk továbblépni. Kipróbálni magát, hátha még ennél is több van benne. Nála kevesebbet, jóval kevesebbet felmutatók is megpróbálkoztak ezzel, akadt, aki közülük a magyarnál jegyzettebb bajnokságban is versenyképes tudott lenni. Nicsenko esetében ezt viszont már biztosan nem tudjuk meg.

Az ellenben ténymegállapítás csupán, hogy volt magyar gólkirály (18 találat a Stadler és a Ferencváros színeiben az 1995–1996-os bajnokságban), és 1996-ban tagja volt a zöld-fehérek bajnokcsapatának. Később egy bronz- (1997) és egy ezüstéremmel (1998) gazdagította kollekcióját a Fradi kétszeres Toldi-vándordíjas játékosa (1996, 1997). Az 1999–2000-es kiírásban a Dunaferrel nyert bajnokságot. Számára 2004-ben jött el a búcsú ideje, akkor a Győr csapatkapitányaként góllal köszönt el, majd a magyar viszonyok elől mintegy menekülve meg sem állt szülőföldjéig, Ukrajnáig, ahol 37 évesen, egy harmadosztályú együttesben fejezte be pályafutását. A gárdától azonban nem köszönt el, sőt az öltözőtől sem: előbb másod-, majd vezetőedző lett. Az alma nem esik messze a fájától közmondás igazságát ifjabb Nicsenko igazolhatja, akinek neve tavaly már felvetődött a győri erősítésekkel kapcsolatban. Ha Magyarországra veti sorsa, két előnye máris van édesapjával szemben: egyrészt magasabb nála (16 évesen 183 centiméter volt és még növésben van), ráadásul a hazánkban eltöltött gyermekéveknek köszönhetően jobban beszél magyarul, mint ukránul.

LEANDRO ÉS MIRIUTA, A HONOSÍTOTTAK

Leandro és Miriuta kapcsán már szót ejtettünk honosításukról, valamit arról, hogy mindketten pályára léphettek a magyar válogatottban. Pályafutásuk azonban ettől eltekintve igencsak különbözően alakult. Leandrót ígéretes fiatalként szerződtette az akkor még Akadémiát nem műkődtető MTK, ahol 17 évesen bemutatkozhatott ugyan a felnőttek között, de stabil helyet csak szombathelyi vendégjátéka során sikerült magának kiharcolni. Ott viszont olyan produkcióval tűnt ki, hogy szerződtette őt a Ferencváros, amelyben magyar viszonyok között meghatározó emberré nőtte ki magát, meghívót kapott a válogatottba.

A jobb anyagi körülményekkel rendelkező Debrecen már kész játékosként igazolta le, és Leandro nem is okozott csalódást: kulcsszereplő lett az utóbbi években hazai szinten egyeduralkodó csapatban. Az őszi BL-kaland után a téli átigazolási időszakban Ciprusra szerződött, azóta az Omonia Nicosia labdarúgója. A 27 esztendős, tízszeres magyar válogatott futballista a Ferencvárossal egy (2004), a Debrecennel két (2007, 2009) bajnoki címet szerzett, de tagja volt a Magyar Kupa-elsőséget kiharcoló MTK-nak (2000), FTC-nek (2003, 2004) és Debrecennek (2008).

Miriuta ezzel szemben már kész játékosként igazolt Magyarországra, és nálunk még tovább érett. Ráadásul hazájában sem volt ismeretlen, hiszen a román korosztályos válogatott edzőinél képben volt az akkor még nem éppen kopasz fejéről ismert irányító. A győri időszakot – amelyet megszakított egy franciaországi kitérő – fehérvári félszezon, majd ferencvárosi színekben történő kiteljesedés követte. Később Németországban – Cottbus, Duisburg – is szerepelt, nevéhez fűződik az az elismerés, hogy egy sikeres őszi szezon végeztével bekerült a Bundesliga félévi legjobbjainak csapatába, a Cottbust majdnem egymaga tartotta bent abban az évadban az élvonalban.

A kép azonban úgy teljes vele kapcsolatban, ha megemlítjük azt a ferencvárosi keretből érkező pletykát is, amely egy balatoni edzőtábor során arról szólt: a nyári edzőmeccs ötödik percében a zöld-fehérek „Lacija" a szöglet beadásánál rosszullétre panaszkodva cserét kért. Talán annak a második tál csülkös-pacalnak a kezdés előtt egy órával már tényleg nem kellett volna elfogynia... Amennyiben sikerült volna a sportnak alárendelni az élet ehhez hasonló örömeit, akár többre is futja képességeiből, hiszen azok adottak voltak hozzá. Miriuta jelenleg menedzserként tevékenykedik.

ÉL A SZERB ÉS A ROMÁN VONAL

Földrajzi elhelyezkedésünknek köszönhetően a nagy számok törvényszerűsége miatt a hozzánk Romániából és Szerbiából (anno Jugoszláviából) érkező légiósok közül került ki a legtöbb olyan játékos, aki huzamosabb időt töltött el Magyarországon. Számukra a (futball)kultúra nem volt teljességgel eltérő, ráadásul gyakran járhattak haza szeretteikhez, barátaikhoz, gyökereikhez, amelyek hiánya adott esetben ugyancsak meg tudja rövidíteni egy légiós „élettartamát". Debrecenben a legendás Garamvölgyi Lajos-féle Lokiban a Sándor Tamás fémjelezte fiatal generáció mellett a rutint a védelemben Liviu Goian, a csatársorban pedig Nicolea Cornel Ilea képviselte. Éveken át megbízható teljesítményt nyújtva.

Radu Sabo is debreceniként mutatkozott be nálunk, de ő igazából Zalaegerszegen vert tábort hosszabb időre, tagja volt a ZTE bajnokcsapatának is. Liviu Bonchis eleve a nyugati végeken kezdett és végzett (Haladás, majd ZTE), ellenben Daniel Nicolae Usvat Tolnát és Baranyát nem, viszont Nyugat-Magyaroszágot egy zuglói átszállóval megspékelve szinte körbejárta (Haladás, Nagykanizsa, Videoton, Siófok, Pápa).

A szerb vonal kapcsán érdemes megemlíteni az MTK jelentős szerepvállalását, valamint azt, hogy elsősorban védekező játékosokra lehetett alapozni hosszú távon. Mladen Lambulics és Goran Jezdimirovics a kék-fehérek „felfedezettje", Micso Szmiljanics diósgyőri belépőt és egy izraeli évet követően kötött ki a Hungária körúton, és vált alapemberré.

Dragan Vukmirra ellenben az ellenlábas zöld-fehérek bukkantak rá, a védő az Üllői úti referencia után jutott lehetőséghez a Debreceni VSC-ben és a Bp. Honvédban. Szasa Sztevanovics évek óta a Győr legbiztosabb pontja, több győri kapus kényszerült már távozásra, miután elvesztette a csatát a vele való háziversenyben.

JEAN-CLAUDE M'BEMBA, A KONGÓI FEHÉR HOLLÓ

Hiszik vagy sem, negyedszázaddal ezelőtt egy harmadosztályú csapat esetében az sem ment kuriózumszámba, hogy a Gregor József, Jean-Claude M'bemba csatársorral szálljon harcba. Pedig a Bp. Építők már régen megszűnt csapatát nem ok nélkül rettegte a soros ellenfél. Gregor később, már Honvéd-játékosként gólkirályságig és a válogatottságig vitte, Claude pedig éveken át volt a Vasas biztos és megbízható pontja. Utóbbit azért fals fehér hóllnak nevezni, hiszen kongói lévén színesbőrű játékosról van szó, aki Angyalföldön kívül még Veszprémben is lehetőséghez jutott. Az élvonalban már inkább középpályán szereplő légiós kimondottan jó barátságban volt a labdával, fizikuma, teherbíró képessége pedig messze a magyar átlag fölé helyezte. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy hazája szövetsége is „felfedezte" őt, és bekerült az 1992-es Afrika-kupán szereplő keretbe. A kongóiak egyébként évekig azt hitték, hogy Claude csak tanul hazánkban, nem futballozik, aztán egyszer megtalálták...

Tizenötös listánk egyetlen, eddig még nem említett játékosa az orosz Vjacseszlav Jeremejev, aki Nicsenkóhoz hasonlóan szintén Stadler-felfedezett, viszont utóbbival ellentétben nem a csatársorban, hanem a középpályán szorgoskodott. Lelkes munkáját Akasztón, Dunaújvárosban, Szegeden és Tatabányán is elismerték.

AKIK NEM FÉRTEK FEL A LISTÁRA, PEDIG FELFÉRHETTEK VOLNA

Összeállításunk sajátossága, hogy nem képességek alapján osztályozza a Magyarországon megfordult légiósokat. Egyrészt a létszámot megsaccolni sem lehetne, akikből válogatni kellene, másrészt a már említett ízlések és pofonok miatt alighanem lehetetlen vállalkozás lenne közöttük különbséget tenni. Éppen ezért ízelítőül és a teljesség igénye nélkül álljon itt csupán néhány olyan név, akiket a mai napig emlegetnek hazánk stadionjaiban, legalábbis a lelátók törzsszurkolói.

Angyalföldön például a nagy löketeiről, éles látásáról, kiváló fizikumáról ismert szovjet (tadzsik) középpályást, Oleg Sirinbekovot nem felejtik. A semleges szakemberek többsége szerint is ő a „leg", ha minőségi kritériumokat állítunk fel a Magyarországon játszó légiósok között, és nemcsak azért, mert a keresztnevében eleve benne foglaltatott, hogy OLEG...

Ezzel a véleménnyel az Üllői úton alighanem parttalannak tűnő vitába bocsátkoznának, hiszen a korosztályos jugoszláv válogatott – társai, Robert Proszinecski, Davor Suker, Predrag Mijatovics, Zvonimir Boban, Igor Stimac, Robert Jarni 1987-ben vb-t nyertek – Zoran Kunticsnak csak a csatárosban volt társa, különben meg párja nem volt széles hazánkban. A szerb játékos dél-koreai kiruccanás után érkezett majdnem haza – szabadkai születésű – és tűnt ki a harmadosztályú Kecskemétben olyan játékkal, hogy Dajka László játékos-edző azonnal beajánlotta őt az élvonalbeli Videotonhoz, ahol fél idény alatt csodát művelt: vágott egy tizest. A BL-ben vitézkedő Ferencváros rutinos tagjaként Brüsszelben az Anderlecht ellen győzelmet és nemcsak félig csoportkört érő gólt szerzett. A jugoszláv futballiskola képviselőjeként a nagycsapatok (Ajax, Real Madrid) ellen sem vallott szégyent: nála mindig jó és biztos helyen volt a labda, azt nem egyszer képes volt két védővel szemben is megtartani és megjátszani. Később Ciprusra igazolt, aztán egy súlyos sérülés alapvetően határozta meg pályafutásának további alakulását. De volt a népligetieknek egy szlovákiai magyar légiósuk is, Pinte Attila, aki kis túlzással egymaga nyert bajnokságot a Ferencvárosnak. A jobb anyagi lehetőségek miatt azonban igen hamar Görögországba szerződött, bár akkor mintha már kezdett volna beleszürkülni a honi közegbe. Később visszatért szülőhazájába, előbb játékosként, majd edzőként dolgozott.

Ez mind szép és jó, mondhatják Pécsett és Kispesten, de hol helyezzük el a legjobbak között a 47-szeres lengyel válogatott középpályást, Robert Warzychát, aki magyarországi légióskodása előtt felkeltette az Everton érdeklődését – három idényen át volt az angol klub légiósa –, utána pedig a Major League Soccerben is játszhatott: hat szezon a Columbus Crew-ban. Vagy Adrian Negraut, aki remek felépítésű, gólerős, kiváló center volt: Genovában a Sampdoria elleni BEK-meccsen még vészkapusnak is megtette.

A Debrecen a közelmúltban tudott értéket kitermelni a szenegáli Ibrahima Sidibéből és a kameruni Dorge Rostand Kouemahából: jelenleg mindketten Belgiumban játszanak, utóbbi korábban Duisburgban is megfordult.

Az ukrajnai születésű Viktor Gracsov kinézetre akár mesebeli hős (Gracsov apó) is lehetett volna alacsony termetével, elismerést érdemlő bajszával, ám lendületes játékával, elfutásaival és fontos góljaival Debrecenben és a BVSC-ben is nevet szerzett magának. Érte, saját elmondása szerint, 1981-ben hatalmas összeget kínált az FC Porto, de az akkori szovjet vezetők még csak el sem gondolkodtak az ajánlaton.

A román légiós, Adrian Oprisan szintén a Stadlerban mutatkozott be, majd lett az akkor honi szinten abszolút megatározónak számító MTK játékosa. Fehérváron és Újpesten Onyeabor Monye neve ugorhat be mindenek előtt, a középpályás szerepelt az olasz élvonalban és a nigériai válogatottban.

Pápán a 18 találattal gólkirályi címig jutó szlovák Tomás Medvedre emlékezhetnek sóhajtozva, Siófokon a román válogatottságig (egyben az 1984-es Eb-n való szereplésig) és hazájában bajnoki címig jutó szabadrúgás-specailista söprögetőre, Ioan Adrian Zaréra, hogy mindössze néhány nevet emeljünk ki azok közül, akik nem túl sok időt töltöttek el Magyarországon, ám azt sikerült minőségi tartalommal megtölteniük.

PATRICK UMOH, BABATUNDE FATUSI, TÚLIO ÉS TÁRSAIK

És végezetül azokról, akiknek neve szintén a mai napig élénken él a lelátó népében. Patrick Bernard Umoh 1981-ben azzal a céllal érkezett Magyarországra, hogy tanulmányait befejezze. Két évvel később az Újpesti Dózsa akkor még nemzetközi szinten is jegyzett csapatában találta magát, ám a kezdőbe nem tudott bekerülni: a nigériai légiós jobbára csereként kapott lehetőséget. Akkor sem játékával tűnt ki, hanem fizimiskájával: negyed évszázaddal ezelőtt közel sem volt annyira megszokott kép a magyar pályákon egy színesbőrű játékos. Mindenesetre az NB I-ben ő volt az első „légionárius″.

A szintén nigériai Babatunde Fatusi olyan időszakban tudott csereként közönségkedvenc lenni az Üllői úton megalkuvást nem tűrő stílusával, higanymozgásával, amikor a ferencvárosi közönség rasszista megnyilvánulásai Európa-szerte témát szolgáltattak. Apropó Fatusi: az atlantai olimpiai győzelem után megfontolandó ötletként vetődött fel aktuális klubjánál, a Ferencvárosnál, hogy nevét fel kellene vésni az Üllői úti aranytablára az utókornak örökül. Erre végül nem került sor, és lassan már Fatusira sem emlékezünk.

Miként arra a páratlanul fizkummal biró Jessyre sem, aki a Vasas balhátvédjeként hobbiból és fogadásból biliárdgolyókba fejelgetett. Annak idején, idestova majd' húsz esztendeje nagy feltűnést keltett a hórihorgas uruguayi center, Washington Coco-Aires jelenléte a Volánban, majd a Vasasban. Nagy visszhangot váltott ki egy francia „név″ újpesti szerződtetése is, bár a „nagy" Eric helyett csak a „kis" Joel Cantona jutott nekünk, akinek képességei meg sem közelítették bátyja tudását.

Akadtak olyanok, akik pályafutásuk zenitjén is túl jutottak lehetőséghez Magyarországon, így bár mindenki tisztában lehetett képességeikkel, az NB I-ben epizódszerep jutott osztályrészül számukra. Ilyen volt a brazil Túlio, aki Copa América-gólkirályként érkezett, majdnem a szurkolók vállán a Megyeri útra, hogy fél idény elteltével a kertek alatt távozzon.

Robert Vágner cseh válogatottként, Marek Penksa jegyzett Bundesliga-játékosként tudott pillanatok alatt tucatemberré válni az Üllői úton, igaz, Vágner az Újpestben Magyar Kupa-győzelmet érő gólt szerzett, Penksa pedig a Dunaferrben egész jól teljesített. Giuseppe Signori szerződtetése valóságos bravúr volt Sopronban, de nagy motivációval már nem bírt a levezető, sérüléssel bajlódó egykori kétszeres olasz gólkirály, vb-ezüstérmes klasszis. Megelégedett egy-két zseniális passzal, indítással, csellel, de rövid időn belül belátta: amit ő tud és mutat a pályán, az itthon a társaknak lekövethetetlen, egyedül meg nem akaródzott neki Sopronban futballtavaszt csinálni. Nagy várakozás előzte meg Glenn Helder érkezését is, ám a holland válogatottból Marc Overmarst is néhányszor kiszorító, az Arsenalban is megfordult holland szélső sérülése miatt csak fél évet futballozhatott az MTK-ban, de abban sem volt köszönet: mintha szívességi alapon tette volna oda magát nálunk, így nem tudhattuk meg, mire képes a valóságban.

RÁCZ, SELYMES, GÁBOR, MUZSNAY, SEVCSENKO, VIDICS – A LEVEZETŐK ÉS A FEL NEM FEDEZETTEK

Rácz László és Selymes Tibor későn kapott lehetőséget magyar származású játékosként az „őshazában", profi karrierjükben aligha elsőként említik meg az NB I-ben eltöltött rövid időszakot. A 35-szörös roman válogatott Romulus Gábor Zaréhoz hasonlóan ott volt az 1984-es Eb-n, ám a védővel ellentétben számára nem sikerült jól a magyarországi kiruccanás: az újonc, és az idény végén csak osztályozóval bennmaradó Diósgyőrben nem tudott alapemberré válni. A kolozsvári Muzsnay Zsolt ellenben néhány héttel azután került a Videotonhoz, hogy nem játszó kerettag volt az 1990-es vb-n. Ő több időszakban is segítette a fehérváriakat, de csak az elsőben sikerült olyan játékot nyújtania, ami tudásához mérhető volt. Pályafutását egy szerencsétlen átigazolás is meghatározta, hiszen az akkor „játékostemetőnek" számító Antwerpben kevés lehetőséget kapott, valamint később perben is állt az együttessel, aztán egy sérülés vetett véget karrierjének.

És a végére a már-már legendáriumba illő esetek: fiatalként állítólag  Andrij Sevcsenko és Nemanja Vidics is megfordult Magyarországon, játszott felkészülési mérkőzésen magyar csapatok ellen, amelyek edzői, vezetői árgus szemekkel nézték már akkor is az ellenoldal elcsábítható tehetségeit, csak éppen őket nem vették észre. Sőt az a hír is járta, hogy Sevcsenko próbajátékon is részt vett egy magyar csapatnál, de az ukrán klasszis a Nemzeti Sportnak adott interjújában nemrég cáfolta ezt a mende-mondát.