Három aranyat nyert egy napon – Keleti Ágnes-sorozat, 4. rész

Az 1956-os olimpia előtt Budapesten még rendeztek egy magyar–román csapatversenyt, a nőknél Keleti Ágnes nyert, csapatban Magyarország. A Népsport ezt írta a legjobb magyarról: „Gyakorlatai igen szépen sikerültek, s örvendetes javulást tapasztaltunk nála lóugrásban is.” A Képes Sport újságírója is hasonlóképpen látta: „Felejthetetlen élmény volt Keleti Ágnes műszabadgyakorlata, a közönség egy-egy kidolgozott mozdulatelemnél több ízben adott csodálatának hangos kifejezést.”

Minden a legnagyobb rendben, irány az olimpia – csakhogy közben kitört a forradalom. „Annak ellenére aggódtam, hogy nem utazunk el, hogy Melbourne előtt is sérült voltam. Kimondottan türelmetlenné tett, hogy nem látogathatom az edzéseket. Egyszer a forradalom alatt a Raoul Wallenberg utcai lakásunkból a kertek alatt elgyalogoltam a Sportcsarnokba. Ismertem a portást, be is kunyeráltam magam, de az öltöző falába a fejem mellett becsapódott egy golyó, s a portás azt mondta, ő nem vállalja a felelősséget, menjek inkább haza” – emlékezett Keleti Ágnes a 2006-ban, a forradalom és a melbourne-i játékok 50. évfordulójára megjelent Vér és aranyak című könyvben. Hozzátette, a „ruszkik” erejére bizonyíték, hogy úgy szétlőtték Budapestet, mint 1945-ben az ostrom alatt… A sportolók közül nemcsak az olimpiai bajnok tornász akart edzeni a forradalom napjaiban. Hogy olimpikonjaink életét mennyire hatotta át a sport még a sorsdöntő történelmi helyzetben is? Nos, nemcsak Ágnes próbálkozott a tréninggel, a középtávfutó Rózsavölgyi István a Tüzér utcai Honvéd-bázison akart edzeni, de erről hamar letett, mert rálőttek… A válogatott kerettag, de az olimpiára (még) nem utazó, a TF-en tanuló Zsivótzky Gyula kalapácsvetőt pedig két alkalommal is lövések parancsolták az öltözőbe. 

Keleti Ágnes az elutazás előtt telefonon kapott értesítést a margitszigeti gyülekezőről, várta a melbourne-i utazást, ugyanakkor nem tudta eldönteni, hazajöjjön-e vagy sem; ehhez tudni kell, hogy nővére, Vera Ausztráliában élt. De még nem tartunk ott. Az olimpikonok a Nagyszálló elől Ikarus 55-ös buszokkal Budaörsre utaztak, hogy vonatra szálljanak, ám a vasutassztrájk miatt ez meghiúsult, így a magyar–csehszlovák határig buszoztak. Már Budapesten vita alakult ki Kutas István kiutazásáról, ám a probléma a határon csúcsosodott ki: noha olimpikonjaink megosztottak voltak a sportvezető megítélésében – abban majd’ mindenki egyetértett, hogy a helsinki 16 aranyérem megszerzéséhez vezető úton a körülmények megteremtésében nagy szerepet vállalt –, a magyar küldöttség vezetője, Hegyi Gyula határozottan leszállította a buszról.     

„Maga marad!” – mondta Kutasnak, visszaküldve Budapestre, ahol igencsak pórul járhatott volna, mert a forradalmárok égre-földre keresték a rezsim embereit…

A versenyzőinket szállító repülőgép Prágából indult, de nem engedték be őket a csehszlovák fővárosba, nehogy „exportálják” a forradalmat… Nymburkban szálltak meg, ahol a tornászok hideg tornateremben edzettek, ha egyáltalán az edzés fogalma megállja a helyét. Megalakult a sportolók forradalmi bizottsága, amelynek élére Klics Ferenc diszkoszvetőt, Gyarmati Dezső vízilabdázót és Benedek Gábor öttusázót választották meg. Nagy vita után eldöntötték, hogy elutaznak az olimpiára, emellett parázs politikai purparlé alakult ki, amelyben Ágnes azt mondta Hegyinek, a rezsim becsapta a sportolókat. Noha utóbb arra hivatkozott, ez az ő szájából így nem hangzott el, néhány sporttársában visszatetszést váltott ki, mivel mindenki tisztában volt azzal, Ágnes a rendszer híve. A napokig tartó utazás után Keleti azért is örült a megérkezésnek, mert a testvére várta, azon viszont megdöbbentek, hogy édesanyjuk halálhírét keltették – szerencsére a mama táviratban ezt cáfolta, egyúttal eredményes szereplést kívánt.

S hogyan állt Ágnes a versenyekhez? „Most már tíz évet dolgoztam megállás és tényleg szünet nélkül, mindezt sérülések dacára. Nagyon rossz érzések kavarogtak bennem. De megérkezve egyfajta nemtörődömség lett úrrá rajtam, ami nem azt jelenti, hogy nem folytattam ugyanúgy az edzést, mert az már szinte szokássá vált, amiből nem is lehetett kiugrani. Talán ez segített ahhoz, hogy abszolút nem izgultam, hanem csináltam. Minden további gondolkodás és spekuláció nélkül.”

A tornaversenyek december 3-án kezdődtek, a 4-én megjelenő Sport többek között ezt írta: „Kár, hogy Keleti Ágnes elrontotta a lóugrását, és így az egyéni összetett versenyben elkerült az első helyről.” Tegyük hozzá, addig ő is és a csapat is vezetett. Rá egy napra ez állt a címlapon: „Keleti Ágnes két számban vezet a kötelező gyakorlatok után, az összetettben negyedik.” Majd mellette: „Reménykedve nézhetünk a szabadon választott gyakorlatok elé.”

Ugyanakkor a 35 éves Ágnes tartott a versenytől: „Félek, hogy idős vagyok már ahhoz, hogy újra olimpiai bajnokságot nyerjek.” Erre reagálva írhatta Szepesi György a visszaemlékezésében, hogy a tornász egyedül a melbourne-i döntő előtt tűnt idegesnek. Ám Keleti eloszlatta saját kételyeit, a december 5-i számban ez állt: „Az egyéni versenyben felemás korláton és gerendán Keleti Ágnes szerezte meg a vezetést, az összetett versenyben bajnoknőnk a negyedik helyen áll (…) a jelenlegi helyzet alapján reménykedve nézhetünk a női verseny második része, a szabadon választott gyakorlatok elé.” S bizony a remény nem volt csalfa, a december 6-i Népsport címlapja öles betűkkel hozta: „Keleti Ágnes három olimpiai bajnokságot nyert!”

A West Melbourne Stadionban felemás korláton, gerendán bizonyult a legjobbnak, talajon pedig Larisza Latinyinával holtversenyben végzett az élen (a szabadon választott gyakorlatukra mindketten 9.466 pontot kaptak), egyéni összetettben Latinyina mögött 0.3 tized ponttal lemaradva ezüstérmes lett. A korszak szokásának megfelelően a sportlap itthoni munkatársa felkereste Ágnes édesanyját, aki határtalan örömében így reagált: „Amikor elutazott a lányom, azt mondtam neki: csak legalább egyet hozzál, Ágikám! Őszintén megmondom, nem nagyon bíztam benne, hiszen nehéz körülmények között, rossz idegállapotban utazott el. Később meg az nyugtalanított, hogy egyes külföldi lapok a halálhíremet keltették. Arra gondoltam, ha ez a lányom fülébe jut, biztosan összeroppan és képtelen lesz jó teljesítményre. (…) Már egy bajnokság is nagyon boldoggá tett, hát még ez. Sokszor azt hiszem, hogy nem is igaz, csak álom az egész.”

A Testnevelési Főiskola dolgozói, tanárai és hallgatói üdvözölték Kelti Ágnest, megemlítik, „a hallgatók és a tanári kar tagjai nagy szorgalmát példaképnek tekintik”. A sportág egyik szakmai vezetője, a volt férj, Sárkány István ezt írta Keletiről az 1957-ben megjelent Magyarok Melbourne-ben című kiadványban: „Anyagának magas foka, végrehajtásának biztonsága és kivitelezésének szépsége joggal segítette.”

Hogy Keleti Ágnes minek tulajdonította a sikert – persze példátlan szorgalma mellett? Visszatekintve pályafutására, az egyik internetes portálnak ezt mondta: „Megvan az a jó tulajdonságom, hogy rendezni tudom a gondolataimat, képes vagyok megnyugtatni magam, és ez volt az alapja mindkét olimpián a sikereimnek.”

Keleti 1956. december 5-én három aranyérmet nyert. S ekkor a kéziszercsapat még pódiumra sem lépett… Erre a játékok utolsó előtti napjáig várni kellett. 

(A következő részben: Varázslat a szalaggal)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 1-i lapszámában jelent meg.)