Loki, ETO: 100%! DVTK: 489!! Fradi: 505!!!

A Debrecen alig játszott hátrányban, és azt mindig ledolgozta; a Győri ETO kivétel nélkül mindig megtartotta az előnyét – ez az a két 100 százalék, amire címünket építettük. S hogy újabb megfejtésekkel szolgáljunk a kiemelt számokra: a diósgyőriek 489 percet töltöttek előnyben, ezzel újonc létükre a negyedik legjobbak a teljes mezőnyben, míg a Ferencváros 505 percnyi hátrányt halmozott fel – s ezzel csak két csapatot előz meg. Az egyik az 521 perces Újpest...

MIT SZÁMOLUNK, HOGYAN ÉS MIÉRT?

Hogy egy csapat éppen „jó″ vagy „rossz″, nagyon könnyen eldönthetjük: elegendő csak rápillantani a bajnoki tabellára, és megvan a szinte kétségbevonhatatlan válasz, akár el is tehetjük magunkat téli pihenőre.

Van azonban egy fogósabb feladvány is, amire talán még érdemes megkísérelnünk választ találni: kedvenc csapatunk vagy éppen a legnagyobb rivális miért volt jó vagy rossz a mögöttünk hagyott őszön?

A teljes diagnosztika természetesen roppant bonyolult lenne – képzeljünk csak magunk elé egy „eredményességi piramist"! Mielőtt a csúcsra felkerül a bajnoki helyezés, téglák tucatjainak kell beépülni alá.

Vannak, amelyek évtizedekre meghatározzák egy-egy klub működését (tradíciók, utánpótlás-nevelés), mások középtávon hatnak (pénzügyi háttér, átigazolási politika), megint mások még rövidebb időszakban dominálnak (a vezetőedző és segítői szakmai felkészültsége, pedagógiai érzéke, a játékosok képzettsége, s nem utolsósorban az összes szereplő erkölcsi alapelvei) – és vannak pillanatonként forgandó tényezők is, mint a szerencse.

Ha az építőelemek egyenkénti súlyát, a felépítményben rájuk nehezedő nyomást pontosan lemérni lehetetlen is, egy „emeletnyit″ mindenképpen tanulságos leereszkedhetünk a helyezés alá: megvizsgálhatjuk, hogy a klubok – az említett sok-sok téglát felhasználva – milyen hatékonysággal oldják meg a mérkőzéseken rájuk váró három legfontosabb feladatot, az előnyszerzést, az előny megtartását, a hátrány ledolgozását.

Az összehasonlítás megkönnyítése érdekében a három tárgyalt témában – százalékszámítás alapján – A-tól E-ig öt kategóriába soroltuk a csapatokat.

A minden csapathoz megalkotott hármas betűkód egyfelől segít abban, hogy a csapatokat egymással összehasonlítsuk, másfelől jelzi azt is, hogy egy-egy klub a számára adódó lehetőségeket milyen hatékonysággal használta ki.

A pénzügyi világból, a hitelminősítők gyakorlatából ismerős ABC-mutató értelmezéséhez oldalt nem túl bonyolult magyarázatot helyeztünk el. Most pedig nézzük sorban a csapatokat! Aki kíváncsi, miben fejlődött vagy esett vissza csapata, egy kattintással az előző idényt összegző elemzéseinket is megtekintheti!

Számításaink tökéletesen alátámasztják, amit a bajnoki tabella sugall: a Loki kiemelkedett a mezőnyből az ősszel!

Kondás Elemér legénységénél senki sem szerzett többször vezetést, senki sem tartotta meg hatékonyabban az előnyét, senki sem szerezte meg többször a meccs első gólját – és az ezeken az „első gólos" meccseken kitermelt 34 pont is bajnoki csúcs.

Logikus, hogy mivel a Loki nagyon sok időt töltött a vezetés birtokában (679 perc), alig-alig került hátrányba. Azért rögzítsük: a debreceniek ellen mindössze két csapat tudott vezetni (Kaposvár, ZTE), előnyük összesen 45 percig tartott – és egyik esetben sem eredményezett győzelmet. Kár tovább szaporítani a szót. Le a kalappal!

Csupán egy csapat található a mezőnyben, amely ellen egyetlen ellenfél sem tudott egyenlíteni: Csertői Aurél tanítványai minden esetben (12) megtartották a kiharcolt előnyt! Az ETO igyekezett a mérkőzések elején döntésre vinni a dolgot: erre utal, hogy a győri zöld-fehérek futballozhattak a leghosszabb ideig (688 perc) azzal a tudattal, hogy ők vezetnek.

S hogy mégsem ők vezetik a bajnoki tabellát? Nos, magyarázza ezt, hogy – különösen az idény második felében – nem jeleskedtek a hátrányos helyzetek ledolgozásában.

Szembetűnő, hogy helyezésükhöz képest milyen sok időt (375 perc) töltöttek hátrányban: négy mérkőzést is úgy veszítettek el, hogy nem tudták ledolgozni a már a szünet előtt kialakuló hátrányt – ilyesmi a mezőny második felében meghúzódó csapatokra jellemző.

Mindössze két percen, a pécsiek röpke visszakapaszkodásán múlt, hogy a Vidit is a hibátlan előnytartók közé sorolhassuk. Az viszont már igaz, hogy a győriek mellett a fehérváriak is megnyertek minden olyan mérkőzést (11), amelyiken vezettek, és amelyiken ők szerezték meg a lélektanilag fontos első gólt.

Árnyalja a képet, hogy két nagy vetélytársához képest a Vidinek jobban meg kellett harcolni a győzelemért („csak" 438 perc előnyben), és tovatűnt a csapat ama képessége is, amelyiknek tavaly ősszel sok pontot köszönhetett. A piros-kékek nemcsak a tavalyi első helyezésükhöz, hanem az idei pozíciójukhoz képest is nehezen boldogulnak a hátrányok ledolgozásával. Tavaly ősszel hét hátrányos állásból ötször pontot szereztek, az idén kilencből ez csak kétszer sikerült.

Négy alkalommal gólt sem tudtak rúgni vesztes meccsen, 344 percet játszottak hátrányban (az eggyel kevesebb meccset játszó tavalyi Mezey György-féle csapat csupán 151-et). Ezúttal helye van a határozott fejbólintásnak: a jónál is jobb csapat építésének igénye (átmeneti?) áldozatokkal jár.

Alaposan megváltozott a világ Kispesten! Tavaly ilyenkor olyan Honvédról értekeztünk, amelyiknél csak a sereghajtó Szolnok szerzett kevesebbszer vezetést – ehhez képest most a Honvéd az egyik legjobb meccs eleji előnyszerző, a Debrecennel osztozik a legtöbb első gól dicsőségén, továbbá az övé a harmadik legtöbb „előnyös perc" (589)!

Még csak a hátrányos helyzetekre való reagálással sincs baj (210 perc hátrányban – ennél csak az éllovas Loki „tud" jobbat). Supka Attila csapatának gyenge pontja az előny megtartása: a Honvéd öt meccsen engedte ki kezéből végleg a vezetést – háromszor ki is kapott!

Ez a harmadik legrosszabb mutató a mezőnyben (csak a Kaposvár és a Lombard múlta alul), mint ahogyan az első gólos meccsekből is ki lehetett volna termelni több pontot – a 64 százalék különösen akkor tűnik kevésnek, ha az egyébként nem túl eredményes őszt produkáló Újpest és Ferencváros mutatóját nézzük. Ha e szép ősz után a Honvéd még magasabbra vágyik, itt kell javulnia!

Újoncként az ötödik helyen – korántsem megalapozatlanul! Többször kerültek előnybe (14), mint a Ferencváros és az Újpest együttvéve, s a negyedik legtöbb időt (489 perc) játszották a vezetés birtokában. Még az is belefér, hogy a mezőny viszonylag sok előnyt elherdáló csapatai közé tartoznak.

A DVTK ellen ugyanolyan nehéz volt megszerezni a vezetést, mint a bajnoki címvédő Videoton ellen (9), s egy igen figyelemreméltó, a kivételes küzdőszellemre utaló adat: ha a diósgyőrieknek sikerült kiegyenlíteniük (négyszer volt ilyesmire példa, ez önmagában sem kevés), legalább egy pontot mindig szereztek!

Akárcsak a másik újonc, a Pécs is meglepően sokszor szerezte meg a vezetést, sokszor szerezte meg a meccs első gólját, és dicséretes hatékonysággal óvta előnyét. Hátrányledolgozási mutatója egy kategóriával rosszabb, mint a DVTK-é, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Mészáros-csapat kevesebb alkalommal került előnytelen helyzetbe – olyannyira kevesebbszer, hogy mindössze három vereségükkel a pécsiek a másodikak a teljes mezőnyben!

Nem sokszor szerzett vezetést, majdnem olyan sokszor került hátrányba, mint a tökutolsó Zalaegerszeg – hogyan lehetséges mégis, hogy a tabella első felében várja a tavaszt?

Az egyik ok, hogy a viszonylag kevés előnyös állást jó arányban megtartotta (a mindössze három B-s minősítés közül az egyik az övé), míg a magyarázat másik fele: a hátrányos helyzetek többségében egyáltalán nem bénult le. A lila-fehérek 16-szor álltak vesztésre, de végül (többnyire alaposan megdolgoztatva az ellent) csak hatszor veszítettek.

Eközben a vesztésre álló meccsekből hármat megnyertek, összesen 11 pontot termelve ki belőlük! A legfordulatosabb meccsek kategóriájában a KTE-é a pálma!

Kis Károly csapata ugyanolyan sokszor szerzett előnyt, mint a vele holtversenyben kategóriaelső Debrecen, mégis 17 pont a különbség közöttük a tabellán. Hogyan lehetséges ez?

A helyzet az, hogy a tavaly ilyenkor gondos előnytartásukért méltatott paksiak önmagukhoz képest könnyelműnek bizonyultak: négyszer hagyták kicsúszni kezükből a győzelmet. Megjegyezzük, a hat győzelmükből is négy igen verítékes volt, tekintve, hogy a vezetés megszerzése után visszaengedték a meccsbe az ellenfelet – ezt a luxust más nem engedte (engedhette) meg magának a mezőnyben.

A paksiak a legutóbbi idényben nagyon magasra tették a lécet. Ha nem így lenne, most pozitívumként értékelnénk, hogy három vesztésre álló meccsen sikerült pontot szerezniük; a lécre pillantva viszont eszünkbe jut, hogy tavaly ősszel – küzdeni tudásban mindenkit lepipálva – hat mérkőzésen tették meg ugyanezt...

Mindössze négy A kategóriás minősítést adtunk ki ezen az őszön: egyet-egyet a dobogósoknak – egyet pedig az előnyét egy kivétellel mindig megőrző és győzelemre váltó, a Prukner Lászlót menet közben felváltó Détári Lajos keze alatt e tekintetben sokat fejlődő Ferencvárosnak.

Szemszomorító szépséghiba, hogy a Fradi mindössze hat alkalommal szerzett vezetést az ősszel – ennél szerényebb mutató csak a Vasas és a Zalaegerszeg nem túl dicsőséges őszi produkcióját minősíti. A zöld-fehérek a tavaly őszinél több vesztésre álló meccsen szereztek pontot, csakhogy oly sokszor álltak rosszul, hogy inkább ez a szám dominál: hátrányledolgozásban éppúgy súrolják a legrosszabb kategóriát, mint előnyszerzésben.

Érdekes összehasonlítás: amíg tavaly ősszel a Fradi 577 percet játszott előnyben, és ezzel második volt, az idén a hátránypercek mutatója kúszott ötszáz fölé (505).

A legkülönfélébb külső körülmények hátráltatta lilák a nagy rivális Fradihoz hasonlóan megbecsülték az előnyös állást, ha ők szerezték az első gólt, sohasem kaptak ki, sőt egy alkalmat leszámítva mindig nyertek. Csak hát nagyon ritkán kerültek olyan helyzetbe, hogy erőt meríthessenek a megszerzett vezetésből.

S amikor az ellenfél jutott vezetéshez, mintha maga a végítélet hangzott volna el. Mindössze egyetlenegy alkalommal fordult elő, hogy az újpestiek pontot szereztek vesztett állásból: a Mészöly Géza vezetőedző helyére kinevezett Zoran Szpisljak első meccsén, Kaposváron.

A lilák 13-szor kerültek hátrányba, és tízszer képtelenek voltak reagálni – 8 százalékos mutatójuknál nincs rosszabb a mezőnyben, mint ahogyan az 521 percnyi felhalmozott hátrány is az egyik legrosszabb.

Ha nem is a Fradira és az Újpestre jellemző hatékonysággal, de a szombathelyiek is a vezetés megtartásában mutatkoztak a legeredményesebbnek – rájuk is érvényes azonban, hogy nagyon kevés alkalommal mutatott kedvező állást az eredményjelző.

A Hali finoman fogalmazva nem vitézkedett a hátrányledolgozásban: játékosai 489 percet futballoztak kedvezőtlen állás mellett (ez a negyedik legmagasabb szám az NB I-ben), s mindössze két vesztésre álló meccsen kasszíroztak pontot. Érdemes megjegyezni, hogy a végül pontszerzéshez nem vezető egyenlítésekből három strigulát gyűjtött a csapat – efféle negatív élményből csak a KTE halmozott fel többet (5).

Az angyalföldiek ugyanúgy edzőt cseréltek az ősszel, ahogyan az előző idény első felében is, és bár más úton jártak, majdnem ugyanoda lyukadtak ki, mint tavaly decemberben. Míg tavaly ősszel az volt a gond, hogy a Vasas a sok előnyéből keveset tartott meg a lefújásig, addig az idén a kevés vezetés, biztos előnytartás volt a jellemző.

Ami a kellemetlen meccsszituációkat illeti, a tavaly őszi 482 perccel szemben az idén ősszel csak 207 percet játszott hátrányban a csapat – hogy mégsem következett be ugrásszerű előrelépés a tabellán, annak magyarázata a továbbra is gyenge hatékonyságú hátrányledolgozásban, valamint a nem túl kifizetődő gól nélküli döntetlenek (6) halmozásában keresendő.

Tavaly ilyenkor ámuldoztunk, hogy 617 előnyben eltöltött játékperccel a Rákóczi szinte alázta a mezőnyt. Ilyen mutatót az idén még a Debrecennél is hiába keresünk, pedig az idei futballősz egy fordulóval hosszabb volt a tavalyinál!

Van, amiben az idei Rákóczi is kiállja az összevetést a Lokival: csak a listavezető állt kevesebbszer vesztésre a lejátszott 17 forduló során! Pillantásunk mégis majdnem végigszántja a tabellát, mire rábukkan a somogyiakra.

Az előnyszerzésnél hiába keressük a rossz szereplés okát, a mutató (13) az élmezőnyhöz közelítené Sisa Tibor csapatát. Csakhogy az előnytartás... A Rákóczi mindössze kétszer vonult le győztesen a pályáról, noha 13-alkalommal vezetett és kilencszer megszerezte a lélektani szempontból fontosnak tekintett első gólt. Előnytartásban a sereghajtó ZTE-é mellett csak a Kaposvár bizonyítványát csúfítja E-minősítés!

Kevés előnyéből viszonylag sokat elherdált a csapat, jóval több időt töltött hátrányban, mint 2010 őszén, de valójában egyetlen kategóriában sem áll a kiesők között – minden bizonnyal tavasszal sem adja majd olcsón a bőrét.

Egyvalami feltétlenül kiemelésre érdemes: amíg a tavaly őszi Siófok sohasem volt képes talpra állni, ha hátrányba került, addig az idén ősszel három vesztésre álló meccsen is összejött a pontszerzés – sőt a Kaposvár ellen a győzelem is. Megfogalmazható ez még biztatóbban is: ha sikerült egyenlíteniük, mindig pontot szereztek!

Véber György irányításával kiválóan kezdett a pápai csapat, Bene Ferenccel a kispadján dicséretesen küzdve finiselt – mégis ott áll, ahol. Amilyen különös az előző mondatban feszülő ellentmondás, oly annyira egyszerű elkészíteni a gyors diagnózist.

Egyfelől: a Lombard viszonylag gyakran szerezte meg a vezetést és mérkőzése első gólját, csakhogy az előnyökkel hihetetlenül pazarlóan gazdálkodott. Hat mérkőzésen lett a vezetésből pontvesztés – ebből négy vereség! A hátrányban töltött percek száma nem kirívóan magas, vagyis a sorspecsételő gól többnyire a második félidőben született.

Másfelől: az idény előre haladtával egyre gyakrabban előálló hátrányos helyzetek kezelése nagyon nem ment. A pápaiak 11 mérkőzésen kerültek hátrányba, és csak egyszer nem veszítettek – az Újpesté után az övék a második legrosszabb hátrányledolgozás-mutató (8.33 százalék)!

Akad egy ismérv, amelyet értékelve a meccset nyerni képtelen ZTE – holtversenyben a Kecskeméttel – az NB I legjobbja volt az ősszel: sorstársukkal együtt a zalaiak szereztek pontot a legtöbb olyan mérkőzésen, amelyiken vesztésre álltak.

Mielőtt nagyon elcsodálkoznánk, felhívjuk a figyelmet a hátrányledolgozásban kapott nem túl jó D-kategóriás minősítésre, amely megerősíti: itt inkább a nagy számok törvényei érvényesülnek. Vagyis oly sokszor volt hátrányban a ZTE, hogy nem volt művészet döntetlenre hoznia öt elúszni látszó meccset.

Arról nem is beszélve, hogy a Csank Jánoson, majd Prukner Lászlón is kifogó csapat öt pontot termelt ki e hátrányledolgozásokból, míg az említett Kecskemét 11-et.

Sokféle adatot csoportosíthatnánk ide, alátámasztandó a kék-fehérek gyengeségét, de nem lenne sok értelme. Csupán két kuriózum: a zalaiak az ősszel mindössze egy meccsen nem álltak vesztésre, és összességében több időt (595 perc) játszottak hátárnyban, mint a számukra negyedik helyezést hozó 2010–2011-es szezon teljes ideje alatt (575).