Magyar futballvezérek! Merre van Európa?

A JÚLIUSI KUPABÚCSÚ ÉS A TULAJDONOSOK FELELŐSSÉGE

A 2000-es években még azon nevettünk – kínunkban –, hogy legkésőbb az augusztus 20-i tűzijátékkal együtt a magyar kupacsapatok is elhullanak a nemzetközi hadszíntéren. A mieink az idén gondoskodtak róla, hogy ne lehessen ezzel poénkodni, már az augusztust sem érték meg – a július 25-én záruló selejtezőkörben búcsút intettek Európának. A Videoton, Debrecen, Honvéd, Győri ETO négyes olyan „nagy halakkal" szemben maradt alul, mint a montenegrói Mladoszt, a norvég Strömsgodset, a szerb Vojvodina vagy az izraeli Maccabi Tel-Aviv (így állnak most a magyarok „kivégzői”).

Nyilvánvalóvá vált, hogy a megelőző évek jobb szerepléseit (2009 és 2012 között a négyből három alkalommal jutott el magyar csapat valamelyik sorozat csoportköréig) sokkal inkább a szerencse, a jó sorsolás eredményezte, mintsem a tervszerű építkezés, a szakmai fejlődés. A felelősség természetesen a teljes magyar futballközegé, de az irányokon elsősorban azok tudnak változtatni, akik a kormány mögött ülnek. Jelen esetben a tulajdonosok, a magyar futballvezérek.

A mai helyzetben minden ember, aki akárcsak egyetlen forintot is a magyar labdarúgásra áldoz a saját pénzéből, tiszteletet érdemel, és minél több pénzt áldoz, annál inkább jár neki a kalapemelés. Igen ám, de a futball nem olyan, mint a lakodalom, hogy csak fizetek a zenéért, és aztán már nincs más dolgom, mint mulatni az első sorban. Itt a szerepvállalás hatalmas felelősséggel is jár. A tulajdonosoknak kell biztosítaniuk a szakmai munka hátterét, felelősek az infrastruktúráért, a klub utánpótlásáért, döntenek a szakmai stábról, meghatározzák a játékospolitikát, klubstratégiát kell(ene) kialakítaniuk, satöbbi, satöbbi...

Döntéseikkel közvetlen hatást gyakorolnak, nemcsak a klub, hanem az egész magyar labdarúgás életére nézve is. Ezért nem mindegy például az sem, hogy milyen vezetőkre bízzák a napi ügyek irányítását. Az üzleti szférából érkező tulajdonosoktól nem várható el, hogy a legapróbb részletekig értsenek is a futballhoz. Az viszont igen, hogy olyan ügyvivőket, súgókat válasszanak maguk köré, akik benne élnek a labdarúgásban, ismerik a közeget, annak működési mechanizmusát, és nem valamely teljesen más gazdasági ágazatból rándulnak át, és annak a gyakorlatát akarják átültetni a futballba – ez utóbbira jó néhány „buktát" láthattunk az elmúlt években.

EZ ITT, KÉREM, MAGYARORSZÁG!

Az ősszel terjedelmes, háromrészes kelet-közép-európai piacelemzést végeztünk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a régió országaiban milyen klubfilozófia mentén építkeznek a csapatok. Azt kellett látnunk, hogy Magyarországgal ellentétben mindegyik környező ligában létezik valós piac. A meghatározó egyesületek arra építenek, hogy a relatíve kisebb, szegényebb kluboktól folyamatosan olcsó játékosokat vesznek (legyen szó országon belülről, vagy a határon túlról érkező futballistáról), akiket néhány év alatt felépítenek, aztán jókora haszonnal továbbadnak, és ugyanezt teszik a saját nevelésű fiatalokkal is, az eladandók utódjait pedig már jó időben elkezdik keresni. Így keresett közel négymillió eurót az elefántcsontparti Wilfried Bonyn a cseh Sparta Praha, vagy több mint hárommilliót a Zalaegerszegről elcsábított, majd Hamburgba eladott lett Artjoms Rudnevsen a lengyel Lech Poznan.

Ezzel szemben mit látunk Magyarországon? Azt, hogy a klubok között ritka a pénzmozgás, sem hazai, sem külföldi futballistákért nem fizetnek, néhány kivételtől eltekintve csak a lejárt szerződésű labdarúgókra vadásznak. Ha szerencséje van egy csapatnak, akkor ezzel a taktikával is el lehet evickélni egy darabig, de ha kifogy a szerencséből, akkor lehet, hogy kiesik – lásd Kaposvár. Elemzésünkben hazai vezetők is elismerték, általában túl sokat kérnek az értékesnek vélt játékosokért, ami eleve ellehetetleníti az üzletet, és a legértékesebb labdarúgókat nem is szívesen engedik el. A paksi ügyvezető, Haraszti Zsolt például ki is mondta, náluk nem cél a játékosok értékesítése – talán nem véletlen, hogy a tolnaiaké a legidősebb átlagéletkorú keret az NB I-ben (27.7 évvel). De nem csak a Paks ragaszkodik a jobb játékosaihoz, ez országos jelenség.

Holland forrásokból tudjuk, hogy a Heerenveen ajánlatot tett a győri Kalmár Zsoltért, de az ETO nem engedte el a tehetséget, pedig nem is számít alapembernek a csapatban. Hasonlóan járt a fehérváriak válogatott középpályása, Gyurcsó Ádám is, aki a Videoton kezdőcsapatából kiszorult, ám klubja eddig nem volt hajlandó eladni, hiába érdeklődtek iránta. Ezek után azon már meg sem lepődünk, hogy a Haladás is ragaszkodik a valóban kulcsember Radó Andráshoz, míg a Videoton Kovács Istvántól a pletykák szerint több mint egymillió euróért válna csak meg.

Összehasonlításképpen: a horvát válogatott, ma már a Premier League-ben játszó Nikica Jelavicot ötszázezer euróért engedte el Belgiumba a Dinamo Zagreb. A környező országokban a tehetséges játékosokat mindenképp eladják a klubok, nem várják meg, míg megállnak a fejlődésben, és veszítenek az értékükből. Az érkező pénzt pedig visszaforgatják, olyan játékosokat, adott esetben légiósokat vesznek, akikkel a nemzetközi porondon is versenyképesek lehetnek. De ez Magyarország, itt másképp mennek a dolgok...

Pedig Lovrencsics Gergő példájából sokat lehetne tanulni. A szélsőben a magyar élklubok nem láttak lehetőséget – szerencséjére... Ugyanis a Videoton, a Debrecen vagy éppen a Győr aligha engedte volna el kétszázezer euróért. A Lombard a hírek szerint ennyit kapott érte összesen a Lech Poznantól az egyéves kölcsönszerződés, majd a végleges eladás után. A magyar labdarúgás nagyot nyert az üzleten, hiszen Lovrencsics másfél év alatt válogatott játékossá fejlődött (bekerült a lengyel liga álomcsapatába is), és ha így folytatja, hamarosan nyugatabbra szerződhet, mert a Lech nem sokáig fogja tartogatni, ha jön érte ajánlat. A transzferrel pedig a Lombard is jól járt, mert a kapott pénzen erősített, és jelen állás szerint nem a bennmaradásért kell harcolnia, ráadásul további ismertséget szerzett a lengyel piacon (korábban David Abwót is Lengyelországba adta el). A lengyel, a cseh vagy éppen az osztrák élvonal hosszú távon is jó ugródeszka lehetne nyugat felé a magyar játékosok számára, persze ez az út csak akkor lenne járható, ha a magyar csapatok reálisabb árakat kérnének a játékosokért, ezzel ajtót nyitnának a szabad piacnak.

Amíg viszont az ajtó zárva marad, addig a magyar labdarúgás sem fog kitörni saját börtönéből.

PÉCSI RÉMÁLOM – UTÓIRAT

Cikkünk eredetileg eddig tartott volna (kiegészítve a korábbi írásaink tapasztalatain alapuló táblázatokkal), de az élet ezúttal is felülírta a forgatókönyvet. Nagyjából a „felelős klubvezetők" résznél jártunk, amikor érkezett a hír: a PMFC tulajdonosa, Matyi Dezső ukmukfukk kivonul a magyar futballból. Olyan hirtelen született meg a döntés, hogy a klub ügyvezetője, Feleki Attila is csak a hivatalos bejelentéskor értesült róla, a tulajdonos előzetesen senkivel sem egyeztetett az elképzeléseiről, a péntek 14 órakor kezdődő sajtótájékoztatóra (amelyen elhatározását közölte) szóló meghívó aznap 11 órakor érkezett meg szerkesztőségünkbe.

A pécsi szurkolók elsőre még azt is hihették, hogy Matyi úrnak csak rossz éjszakája volt, és ha felébred, akkor kiderül, ez csak rémálom volt, de egyre inkább úgy tűnik, ez a valóság. A mai magyar futballvalóság, amelyben labdarúgásunk ki van szolgáltatva a futballvezéreknek, de ha ők is lelépnek, akkor még az is megszűnhet, ami most van...